56. fejezet - Ébredj fel!

Sziasztok!

Bocsánat a késésért! Tudom, hogy tegnapra ígértem, de a ballagási ceremónia és az előkészületek közbevágtak :)

Köszönöm szépen az összes komit, amit az előző fejezethez kaptam: Nikinek, Chanel-nek, Szilvinek, Pixie-nek, Xriana-nak, Ancsinak, Eminek, Névtelennek, Csibimoon-nak, Betsy-nek (levélben) és Edinának!! :) Mindegyikőtöket egytől egyig imádom! :)
Edina: Nagyon köszönöm a komidat, valamiért annyira meghatott, hogy elsírtam magam rajta :)

Nem hittem volna, hogy meg tudom csinálni, de azt kell hogy mondjam: ez az UTOLSÓ ELŐTTI FEJEZET!! Remélem, tetszeni fog nektek! :)

Bizony... a következő már a befejező rész lesz. Gondoltam, előre szólok ;)

Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

56. fejezet - Ébredj fel!

Anya sírását hallottam a hátam mögül és csak arra tudtam gondolni, hogy muszáj húznom az időt. Matt tudja, hogy idejöttem, ha van egy kis esze, akkor riasztja Josh-t, aki végre hajlandó lenne felvenni a telefonját. Mindenki megmenekül és nem lesz semmi baj, csak ki kell tartanom!

- Szépen megnőttetek. Újra barna a hajad – csavarta meg az egyik tincset, amit épp a tenyerében tartott. Halk nyikkanás hagyta el a szám, ahogy megrántotta a hajam és újra a földre vágott. Anya elé vágódtam le, próbáltam takarni, hogy eltereljem róla Richard figyelmét. Emmára pedig gondolni sem mertem. Szaporábban kezdtem szedni a levegőt, a mellkasomban fékezhetetlenül dörömbölt a szívem. Undorodva néztem, ahogy apa odamegy Emmához és megsimogatja a haját. Legszívesebben felugrottam volna és rávetettem volna magam. Újabb könnycsepp hagyta el a szemem, amit gyorsan letöröltem. – Egy fiúval csókolózott a kertben. Mióta van barátja? – húzta fel a szemöldökét Richard.

- Mit csináltál a Jason-nel?! – állásba küszködtem magam.

- Jason – mondta elgondolkodva, és eltűnődtem azon, hogy jobb lett volna nem kimondani a nevét – Jason bement a házatokba. Emma fázott a kertben és Jason bement egy pokrócért. – Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy neki nem esett bántódása. Most már biztos voltam benne, hogy nem lesz semmi baj. Jason és Matt tudják, hogy valami nem stimmel. Ugyanakkor féltem, mert tudtam, hogy az a pisztoly el fog sülni. Apa sosem volt olyan, aki csak a levegőbe beszél.

- És most mit tervezel? Kinyírsz mindenkit és lelépsz? Nem fogod ilyen könnyen megúszni – próbáltam elterelni a témát Emma-ról. Látszólag sikerült, mert újra felém fordult és maga mögött hagyta a húgomat. Közben megpróbáltam egyenletesen lélegezni, hogy tudja, nem félek tőle. Nem fogom megadni azt az örömet neki, hogy a padlón lásson.

- Igazad van – mosolyodott el lassan – Úgy láttam jelentős kapcsolatokra tettél szert az elmúlt évben. Robert Pattinson, hm? Jó nagy hal.

- Lehet, de az a hal már elúszott – grimaszoltam és imádkoztam, hogy Rob most egy sereg biztonsági őrrel bulizzon valamelyik pubban Kristen Stewart-tal.

- Biztos? – döntötte oldalra a fejét, mint akit csakugyan érdekel a téma. – Pedig szép pár lettetek volna.

- Te aztán tudod – szorult ökölbe a kezem. Lefagyott az arcáról a mosoly és mélyet lélegzett.

- Mindig erős voltál és én ezért mindig büszke voltam rád. Talán tőlem örökölted – kirázott a hideg erre a gondolatra. Istenem… én tényleg ennek a barbár embernek a lánya vagyok?

- Inkább tőled tanultam. Te hagytál magunkra, így valakinek muszáj volt vigasztalnia az anyámat és a húgomat! Soha nem fogod megtudni, hogy milyen volt…

- Az a kurva elszakított tőletek! Nem tudod, hogy mit beszélsz! – hadonászott a fegyverrel.

- Ne nevezd kurvának!

- Kimberly! – parancsolt rám anyám hangja a sarokból. Apa vetett felé egy undorodó pillantást, majd felemelte a fegyverét. Lassan a fegyver elé álltam és dacosan néztem Richard-ra. Leengedte a fegyvert, amin meglepődtem.

- Veled még beszélnem kellene – indokolta meg tettét.

- Miről? – nem akartam kapásból rávágni a nemet, különben nem lenne jó vége ennek az egésznek. Habár mikor lenne ennek jó vége? Az apám pisztolyt szegez az anyámra, elrabolja a húgomat, aki eszméletlenül hever a régi szobámban. Nem… ezt csak álmodom. Ébredj fel!

- Hogy megy az egyetem? – váltott könnyebb hangnemre. Az arcába nevettem.

- Ez most komoly? Jézusom… neked orvosi segítségre lenne szükséged – nevettem keserűen, miközben egyre hangosabban és gyorsabban dobogott a szívem. – Egyáltalán hol voltál eddig? Lefogadom, hogy az a cafka, akivel leléptél megcsalt téged.

- Akkor úgy tűnik, öröklődik ez is. Téged is megcsalt a barátod, nem? – nevetett ő is, bár egyikünk sem örömében.

- Igazából nem volt a barátom – hazudtam. Még ha csak egy napig is, de az volt. Oké, ha ez mégsem úgy sülne el, ahogy kellene, akkor add Istenem, hogy ne találja meg! Bármit megteszek, csak ne találja meg!

- Hát persze – mosolygott roppant megértően. – Tudod, nem érdemes sztárokkal kikezdeni. Folyton elárulnak téged és cserbenhagynak a bajban. Szerintem ezt te tudod a legjobban.

- Ez az egyetlen dolog, amiben egyetértünk.

- Szerintem nem. Én szeretlek titeket, kicsim.

- Komolyan? Tanulhatnál más apáktól, mert nem így kell kifejezni a szeretetedet – fintorogtam és a szemem sarkából az ablakra pillantottam. Csak a sötét tűzlétrát láttam. Ha sikerülne is elterelnem a figyelmét, nem tudnám itt hagyni anyáékat.

- Hallod, hogy beszélsz velem? Te azt sem tudod, hogy ki vagyok!

- Miért te tudod, hogy én ki vagyok?! Tudsz, te rólam valamit?! Maximum, amit hülye újságokból szedtél össze! Le se szartad, hogy mi van velünk jó néhány évig! Most meg itt vagy és fenyegetőzöl? Bocs, hogy nem vagyok hálás neked! – mondtam maró gúnnyal. Anya hangosan felszisszent, hogy hagyjam abba, de képtelen voltam leállítani magam. Richard lassan felemelte a pisztolyt és rám szegezte. Mindkét kezem ökölbe szorult és becsuktam a szemem. Mikor kinyitottam, a könnyeimen keresztül láttam csak az arcát. Egyáltalán nem tűnt szomorúnak vagy bizonytalannak. Ez az ember, nem olyan, mint régen. Még csak az apámnak sem tudnám nevezni.

- Lőj már! – ordibáltam, az adrenalin szintem az egekbe szökött.

Nem olyan volt, mint a lassított felvétel; nem olyan, mint a filmekben. Nagyon sok dolgot fogtam fel egyszerre: a bejárati ajtó kicsapódott, két alak rohant be. Az egyik ellökött és a földre zuhant, a másik leütötte az apámat. Bele tellett néhány percbe, mire összeszedtem magam. Arccal előre estem, az orromból folyt a vér. Mikor felemeltem a fejem, éles fájdalmat éreztem a nyakamban és anyám könnyben úszott szemével találkoztam. Elakadt a lélegzete és zokogott. Gyorsan hozzárohantam és megvizsgáltam, de nem őt érte golyó. Aztán apám eszméletlen testére tévedt a szemem, felette Rob térdepelt, kezében a pisztollyal. Egy darabig tátott szájjal néztem, majd észrevettem a mozdulatlan alakot ott, ahol nemrég még én álltam. Az ablakon keresztül behallatszott a visító szirénák hangja és egyszerre minden lelassult. Éreztem, ahogy könnyek folynak végig az arcomon; éreztem a gyorsuló szívverésem minden fájdalmas lüktetését és csak azt tudtam hajtogatni magamban, hogy nem lehet. Mikor mellé értem és megfordítottam, nyitva volt a szeme és apát nézte. A mellkasára dőltem és zokogtam, közben hallottam, hogy mások is bejönnek a házba. Hangos, vaskos lépteket hallottam, kiabálásokat és rengeteg szirénát.

- Hé – dörzsölte meg a hajam Josh, valaki megpróbált lerángatni róla, de nem engedtem el. Még mindig sírtam és azt kívántam, hogy bárcsak álmodnék. Bárcsak más lenne itt! Bárcsak én lennék a helyében! Bárcsak az ajtóban várna és átölelne! Bárcsak…

- Kimy – mondta a nevemet akadozva, amire felemeltem a fejem a mellkasáról. A kezemet a vérző sebére tettem, mire felszisszent, de azért megpróbált mosolyogni. A szájából vér szivárgott.

- Hol a golyóálló mellényed? – zokogtam és a homlokomat az övéhez nyomtam. Mélyet sóhajtott. Valaki – gondolom egy mentős – próbált odaférni hozzá, mikor rájött, hogy semmi értelme erőltetni, hogy elmenjek mellőle.

- Hozzám futottál – vigyorgott, a szeme a szememet kereste. Egy szavát sem értettem.

- Persze, te hülye. Egy golyó elé vetetted magad – figyeltem, ahogy a mentős és még két ember próbálják leszorítani Josh artériáját. Az egyik kissé felemelte Josh-t és egy övszerű valamit tekert a mellkasára, aztán összerántotta, mire Josh hangosan felnyögött. Habzó vérözön jött ki a száján. Ráüvöltöttem a mentősre, Josh megszorította a kezem.

- Hozzám… szaladtál… nem… nem… Robhoz – egy könnycsepp folyt végig az arcán, miközben akadozva lélegzett. A mentős rákötötte egy hordozható bigyóra, ami mutatta a szívverését és a pulzusát. Nem értettem, ezt most miért mondja, de mikor végre megértettem az értelmét csak egy egyenletes sípolást hallottam és Josh lecsukódó szemét figyeltem. Ébredj fel!

Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg pár sorral! :)