Egy lány álma
A tizenhét éves tinédzserlánynak, Klaudiának összesen három élete volt. Egy a látszatnak, egy az álmának és egy a szörnyű valóságnak.
A látszat szerint Klau egy vidám, mosolygós, vicces és szorgalmas lány, míg az álma az, hogy egyszer kiadják online regényét, a Hero-t. Sőt olyan álmai is valóra váltak, amelyek másoknak nem. Néha olyan álmokat is álmodott, amelyek talán nem voltak megvalósíthatóak, de neki mégis sikerült elérnie a célt. Ilyen volt például, hogy emberek százain segíthetett. A vörös-iszap katasztrófa túlélőinek támasza volt, aki nem hagyta őket magukra. A világ tökéletes volt és gyönyörű… ennek tetejében sikerült elérnie, amiről más lányok még csak álmodni sem mernek. Klaudia egy hírességgel levelezett szinte minden nap. Ez a híresség nem volt más, mint történetének főhőse: Robert Pattinson. Még a nyári hónapokban érkezett az első levél. Azóta folyamatosan beszélgettek, szervezkedtek, hogy kiadassák Klau művét. Úgy érezhette, hogy ő a világ legboldogabb embere. Ám a szörnyű valóság nem ez volt. Klaudia rákos volt. Hónapokon keresztül küzdött a kór ellen úgy, hogy közben másoknak segített. Sokan úgy tudták, hogy nincs semmi baja. Nem is látszott rajta. Soha nem keseredett el a Sorsa miatt, soha nem sírt a betegsége miatt. Sokat szenvedett, de soha nem panaszkodott. A családja és a barátai, mind-mind mellette voltak és őt csak ez éltette. Még így, betegen is mindig kijárt Devecserre, ha szükség volt rá. Bátor lány volt.
Vajon milyen lehet a világ egy haldokló lánynak? Gyönyörű és felfoghatatlan. Minden napot úgy élt, mintha az lenne az utolsó. Minden napot úgy küzdött végig, mintha bármelyik pillanatban elragadhatta volna a gyilkos kór. És ez így is lehetett volna. Bármelyik pillanatban összeeshetett volna holtan, de ő nem törődött ezzel. Iskolába járt, vezette a blogját, segített a rászorulókon, a barátaival volt és közben minden éjjel azért imádkozott, hogy csak a következő napot élje túl. A legnagyobb félelme mégsem az volt, hogy meghal. Soha nem magát féltette. A családja és a barátai miatt aggódott. Mi lenne a húgával, ha nem lenne? És a szüleivel? És ki törődik majd Emivel? Ki lesz majd, akinek a vállán sírhatnak? Ki fogja a kezüket fogni és bíztatni őket, ha izgulnak egy verseny miatt? Ki fog vigyázni rájuk? Ki fogja szeretni őket helyette? Néha viszont még ez az erős lány is elkeseredett: soha nem fogja látni, ahogy felnő a kishúga; soha nem fog ott lenni Emese esküvőjén; soha nem fogja látni a keresztfiait vagy lányait; soha nem lehet gyermeke; soha többé nem írhat. Végül minden éjjel sírva aludt el. Majd reggelre, amikor fényesen sütött a Nap, az egész feledésbe merült. Hiszen élt, és még egy esély volt arra, hogy azokkal lehessen, akiket szeretett.
Egy borongós őszi napon azonban Klau nagyon rosszul lett. Azonnal elmentek a suliból és a legjobb barátnője Emese kísérte el a buszig. Beszélgettek, míg a hányinger és a görcsök el nem múltak. Emi feltette Klaut a buszra, de a busz már a lány nélkül ért célba. Klaudia a kórházban tért magához. Szülei felette sírtak, míg húga, Klarissza az iskolában volt. Szegény lány nem értette, hogy mi történik vele. Azt hitte, meg fog halni. Az anyukája és az apukája kezét fogta, majd elkezdett pityeregni. Most először sírt a szülei előtt a betegsége miatt. A barátai előtt sem sírt soha. Most viszont már ő sem bírta. Szégyellte magát, hogy ennyi szenvedést okoz szüleinek. Legszívesebben azonnal meghalt volna, hogy könnyítsen a fájdalmukon. Ám az orvos fülig érő mosollyal mutogatta a leleteit. Klaudia szervezetéből eltűnt a daganat. A lány nem akart hinni a fülének, se a szemének. Aztán megértette, hogy a szülei azért sírnak, mert örülnek. Így aztán ő is sírni kezdett. Azonnal felhívott mindenkit, akit tudott és közölte velük a jó hírt. Boldogítani fogja még a világot.
Aznap még a kórházban tartották, de másnap hazaengedték. A szülei egy szolid partit rendeztek neki. Természetesen nagyon örült neki, hisz imádott bulizni. Ott volt mindenki, aki fontos volt, és aki támogatta Klaut.
Így Klaunak már csak két élete van. Egy a látszatnak és egy az álmának. Az álma pedig megvalósulni látszott, mikor egy hóbortos nő besétált az életébe. Ő volt Ivett, aki segít neki kiadatni a könyvét. A munkálatok még folynak, így Klau sem unatkozik. Teljes gőzzel dolgozott a művén, amire nagyon büszke volt. A folytonos bíztatás és az öröm, hogy élhet, nagy erőt adott neki. Ám nem örülhetett sokáig. Megírta példaképének is a jó hírt, remélvén, hogy kap majd választ. Viszont nem reagált rá a világsztár. A lány napokig nem is foglalkozott vele, gondolván, hogy biztos sok dolga van a színésznek. Ám mikor írni akart még egy levelet kedvencének, a gép jelezte, hogy nincs olyan e-mail cím, amelyet címzettnek adott meg. Klau biztos volt benne, hogy a rendszernek van valami baja, hiszen az, aki segíteni akart neki, nem tűnne el egy szó nélkül. Végül csalódnia kellett. Robert nem kereste többé, ráadásul meg akarta akadályozni, hogy kiadhassák Klau könyvét. A lány nem értette, miért történik ez, de mivel okos lány hamar rájött az igazságra. A világsztár egy haldokló lány álmát akarta valóra váltani, de most hogy már nem haldoklik a lány, így már nem is érdekli. Az álmodozó tini órákig sírt sötét szobájában. A világ már nem is volt olyan szép és tökéletes, mint amilyennek eddig látta. De valami motoszkált a fejében. Valami nagyon mélyen, amit nem akart a felszínre engedni. A sebeit akarta nyalogatni, ám ő ennél sokkal erősebb és makacsabb. Kisírt szemeit megdörzsölte, hullámos fürtjeit megigazította, majd felállt az ágyról. Tudta jól, hogy ezt akarja elérni. Azt akarja, hogy Klau összetörjön, és ne tudja folytatni az írást. Azonban Robert Pattinson nem ismerte elég jól a lányt. Klau erős volt és bátor. Az írást pedig sosem hagyta volna abba ilyesmiért. Már csalódott egyszer a színészben - a budapesti látogatás alatti viselkedéséért – így tudja, hogyan vonatkoztasson el a szereplőktől. Klau már rég nem úgy nézett Robra, mint azelőtt. Csak egy újabb színészt látott, aki lassan kezd elszállni magától. Így hát úgy döntött, hogy nem hagyja abba az írást. Gyorsan le is ült a gépéhez, és két szót azonnal be is pötyögött Robert Pattinson hivatalos rajongói oldalára: Még találkozunk.
Álomörző
A Nap fátyolosan tört be az ablakon, megmutatva az ősz szépségét. A lehulló falevelek sokaságát, a természet színességét és csodáját. Egy kismadár szállt le az ablakpárkányra, mire a békésen alvó lány összerezzent. Mindig megérezte, ha valami körülötte más. Ez a kismadár minden reggel félredöntött fejjel nézte, ahogy a lány felkel. Tina szeret lustálkodni és ábrándozni az ágyban. Ábrándozásának leggyakoribb főszereplője Robert Pattinson volt. Nem volt szerelmes a férfiba, még csak nem is vágyott arra, hogy találkozzanak egyszer. Igaz, ha úgy vesszük Robert szerves része volt a lány életének. Tina, a 17 éves, gimis lány egy rajongói oldal vezetője. Mindig jóleső érzés öntötte el a mellkasát reggelente, hogy ugyanilyen lányok várják, a monitor előtt a bejegyzéseit, mint amilyen ő is. Egy kicsit sztárnak érezhette magát ebben, a néha, bonyolult világban. Nem volt olyan népszerű, mint sok másik lány, de ő meg volt elégedve magával és csak ez a fő.
- Jó reggelt, Patty! – köszönt oda a szobafalon, kedvesen mosolygó srácnak.
Miközben a gépéhez közeledett megsimogatta az ágy mellett álló gitárt. Ez a hangszer nagyon kedves volt a szívének. Még az apukájától kapta, ő is tanította meg rajta játszani. Az egyik álma közé tartozott, hogy összehoz egy bandát a legjobb barátnőjével, Emivel. Elkezdtek énekórákat venni és dalokat írni. Remélik, egyszer megvalósul ez az álom.
Bekapcsolta a számítógépet és a jól ismert zümmögéssel a fülében átöltözött. Amíg betöltött a masina, Tina megreggelizett és fogat mosott. Még mindenki aludt, míg ő a szobájában nézegette a kedvenc sztárjával kapcsolatos híreket. Tina nagyra tartotta Robert-et, de nem azért, amiért a többi lány. Nem azért szerette őt, mert jóképű volt és gazdag. Tina azért szerette, mert felnézhetett rá. Mert szerinte olyannak kell lennie egy igazi példaképnek, mint amilyen Rob is. Szerette azt képzelni a szobájában, ahogy a filmsztár „belovagol fehér lovon az életébe” és ő visszautasítja, mondván „Engem nem kaphatsz meg, mint a többit.” Tina mosolyogva nézegette a képeket a monitoron, miközben újra és újra eljátszotta ezt a fejében. Közben halkan hallgatta egyik kedvenc dalát: Taylor Swift – Love story.
Szinte beleszeretett ebbe a dalba, és ábrándos szemeivel kibámult az ablakán. A kismadár még mindig ott volt, egészen addig, amíg rá nem nézett a lány. Valamiért Tina mindig úgy érzete, hogy az a madár igazából valami hírvivő. Tartozik valakihez, aki vigyázni akar rám – gondolta.
Teltek az órák, amíg Tina példaképe után keresgélt. Lassan felkelt az egész család és beindult a hétvégi élet. Anyja az ebéden dolgozott, míg apja meccset nézett. Tomy, Tina kisöccse pedig kint játszott a család kutyusával, Tobby-val.
Tina órák hosszat dolgozott az oldalán, hogy megfeleljen mindenki és saját elvárásainak. Halk kopogást hallott.
- Gyere! – kiáltotta. Egy szőke kis buksi dugta be a fejét, szélesen mosolyogva. Tomy nagyon hasonlított az anyukájára. Szőke haj, zöld szem, magas – a korához képest -, vadóc természet. Tina barna, hullámos haja; barna szeme és kissé alacsony termete az apukája vonásait tükrözte.
- Szia! Mit csinálsz? – ült le Tomy Tina ágyára.
- Semmit – takarta el a monitort testével és összekócolta öccse haját.
- Megint azután a fiú után koslatsz? – döntötte oldalra a fejét.
- Nem koslatok – nyújtotta ki rá a nyelvét nővére.
- Gyere inkább játszani! Mindig csak itt vagy.
- De… - kezdett bele Tina, de Tomy szomorú szemei meggyőzték.
Fél órával később már az udvarukon labdáztak. London külvárosában laktak, egy modern házban. Tina imádja ezt a lakást, míg testvére folyamatosan emlegeti, hogy túl kicsi. Természetesen Tomy is túl kicsi. Még csak 8 éves, de mindenhez nagyon okos. Míg Tina a művészetekben, Tomy a sportban teljesít jól. Mindkettejükre nagyon büszkék a szüleik.
A labda beleesett a közeli bozótosba. Mivel most Tina volt a soros utánament. Egyszerű, piros pulcsija beleakadt az egyik kiálló ágba. Tina megfordult és felsértette a kezét. Gyorsan a szájába kapta vérző ujját, mikor megpillantotta a madarát. Megdermedt, nem mozdult. Nem szerette volna elijeszteni a madárkát. Valamilyen izgatottság futott végig a testén és sértetlen kezével a madárka felé nyúlt, nagyon lassan. Épp hozzáért furcsa vöröses tollához, mikor Tomy bekiabált:
- Hol vagy már, Tina?! – a madár elszállt, Tina pedig csalódott lett, mert nem tudta megsimogatni a madarát. Megfogta a labdát és kidobta az udvarra. Kibújt a bokrok közül és mérgesen ugyanakkor feszülten nézett testvérére. A kis Tomy egy darabig nem mozdult, majd a labda után eredt és folytatódott a játék.
Tina édesanyja elkészült az ebéddel, így az egész család az ebédlőbe tömörült. Tina megterített, édesanyja tálalt, a fiúk pedig ettek. Nevetés és csámcsogás töltötte meg a kedves ház ebédlőjét. Mindig vidám volt a hangulat közöttük, bár a veszekedésekből sem volt híján. Mindezek ellenére szerették egymást, és összetartottak, ahogy egy családnak kell.
Ebéd után a lány lepihent egy kicsit. Zenét hallgatott, közben az Üvöltő szelek világába merült bele. Nem igazán szerette a régi korokról szóló könyveket, ez a könyv azonban kivétel volt. Az olvasást legjobb barátnőjének dallamos hangja szakította félbe.
- Hát, te? – húzta fel mindkét szemöldökét Emi. Emi magyar lány, aki 10 éves kora óta él Londonban. Tinával még az általános iskolában ismerkedtek meg, és onnantól kezdve elválaszthatatlanok.
- Én itt lakom – ült fel Tina, mivel az ágyán feküdt. Mosolygós arca elárulta, hogy örül vendégének.
- Naná! De miért fetrengsz? Tök szép idő van! – Tina a szemét forgatta, mire barátnője oldalba vágta egy kispárnával. Így a háború el is kezdődött. Egy fél órán keresztül püfölték egymást párnával, de mivel Tina édesanyja rájuk szólt, abbahagyták.
- Sétáljunk! – vetette fel Emi.
Mindketten élvezték a hétvégét és nem aggódtak az iskola miatt. Az ráér holnap is… A közeli játszótér felé tartottak, ahol Emi előszeretettel táncikált. Tina – mint mindig – leült az egyik padra és onnan csodálta barátnője előadását. Mindig nevetés kísérte Emi táncát, nemcsak Tina szájából. Emi gyönyörűen táncolt, de zene nélkül irtó viccesnek tartotta mindenki.
Késő volt már, mire Tina hazaért. Szeretett Emivel lenni, és ha valamit szeretünk csinálni, afölött hamar elszalad az idő. Tomy kidugta kis fejét, hogy köszöntse nővérét, majd megrovásban részesítette, hogy őt nem vitte magával. Tina megígérte neki, hogy kap egy tábla csokit, hogy kiengesztelje. Tomy rögtön beleegyezett és már 2 perccel később arra sem emlékezett, hogy miért volt mérges a testvérére.
Tina beköszönt szüleinek a konyhába, ahol édesanyja és édesapja beszélgettek. Leült egy kicsit beszélgetni velük, de nem bírta sokáig a felnőttek társaságát. Jobb szeretett elmerülni a saját világában. Néha ki is nevették azért, mert nyitott szemmel álmodozott, ábrándozott. Sosem foglalkozott a rosszmájú emberekkel, akik piszkálták. Tina szerint képesség volt a birtokában, mivel az álmodozásra nem mindenki képes. Képes lehetne, csak nem elég bátrak, hogy megtegyék. Mert mi van, ha az álmaid nem válnak valóra? Csalódás a vége… De mi van, ha egyáltalán nem is álmodsz? Nem tudsz csalódni, de álmok nélkül az élet olyan, mint a kert virág nélkül. Üres.
Leült hát kicsiny szobájának közepébe. Egy darabig hallgatta a csendet és némán fürkészte Robert szürkés szemeit a falon. Ez az egyetlen poszter volt szobájának falán, mégis a lány szíve megtelt vidámsággal, ahogy a férfi mosolygós tekintetét fürkészte. Újból felállt és a gépéhez sétált. Bekapcsolta a komputert, majd behúzta a függönyöket szobája ablakán. Ismét megpillantotta kismadara alakját a kinti sötétségben. Egy utolsót intett neki és besötétített a szobájában.
A gép addigra már betöltött és megelégedve nézte saját oldalát. Mosolyogva nyugtázta, hogy mindenkinek, aki idetéved, tetszik a munkája. Csakhogy a rajongók meg legyenek elégedve, újra belevetette magát Robert Pattinson izgalmas világába. Képek, interjúk, zenék, videók, újságcikkek…
Az egyik videón megakadt Tina tekintete. Azonnal rá is kattintott, hogy ő is megismerje Robert Pattinson kedvenc helyét. A természetesen megint udvarias és vicces Rob kísérte el rajongóit egy londoni helyre. Tinának nem rémlett, hol lehetne ez a hely, de hisz London olyan nagy. Megnyugvással figyelte példaképét, ahogy – mint később kiderült – saját lakásában mutogatja kedvenc tárgyait. Minden tárgyhoz tartozott egy-egy sztori is, amin Tina nemegyszer jól is szórakozott. Rob egy kék kockás inget viselt, alatta egy szürke póló és a megszokott farmernadrág. Jól nézett ki – állapította meg magában a lány. A linket azonnal le is mentette a könyvjelzői közé, hogy berakhassa az oldalára. Tovább nézte a videót és hirtelen akkorát dobbant a szíve, hogy azt hitte menten kiugrik a mellkasából. Ott volt. Ott volt Robert Pattinson-nál és ő nem akart hinni a szemének. Megállította a videót és kinagyította a képet. Robert vigyorgó tekintete rohamosan közelített a lány felé, ahogy Tina a görgőt zaklatta az egerén. De Tina egyáltalán nem Robert arcára volt kíváncsi. Nem azért ugrott akkorát a szíve, mert a férfi elsütötte híre féloldalas mosolyát. Tina a Robert háta mögötti ablakot bűvölte és nem akart hinni a szemének. A kis vöröses tollú madár… ott ült Robert Pattinson ablakában, ahogy Tináéban is minden nap. Egészen biztos volt, hogy az Tina madárkája. Nem is lehetett volna másé. Újra elindította a videót, de most nem Robert Pattinson-t nézte, hanem két lélek kapcsát, két ember álmainak őrzőjét és tudta, ez a kismadár most mindent megváltoztatott benne.
Pesti vámpírles
Pest közepén kóricáltunk bolondos hugicámmal (aki mellesleg 5 centivel magasabb nálam), amikor megpillantottuk a hatalmas, főként lányokból álló tömeget. Na végre! – gondoltam. Nem csoda, hogy egy kicsit elfáradtam. A 3 órás vonatút és a félórás bóklászás a számunkra ismeretlen város közepén megtette a hatását. A húgom is fáradtnak tűnt, de a lelkesedésünk akkor sem hagyott alább. Izgatottan közelítettünk a cél felé. Mindenki kedvesnek tűnt, igaz egy csaj morgott valamit flegmán az orra alatt, mikor melléértünk, de egyikünket sem érdekelte. Klari (hozzá híven) beoltotta a kiscsajt. Olyan „apuci pici lánya” típus volt, egy kis Barbie hajlammal. 14-15 évesnek tűnt, igaz ezt jól leplezte a hihetetlen mennyiségű smink. Soha nem értettem miért kenik magukat a csajok. Nem mintha én nem szoktam volna, de én mértékkel bánok az ilyesmivel. Szerintem egy pasi sem bírja a túlzottan cicababa kinézetű csajokat. Az egészen biztos, hogy az enyém nem. Hát igen… lassan egy éve vagyok együtt életem első igazi szerelmével. Jogosnak tartom a kérdést, hogy akkor mit keresek én itt, de nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy találkozzak egy világsztárral, akiről mellesleg fanfic-et is írok. És a fanfic írás sem úgy megy, mint régen. Igazából már nem is Rob és Ev a főszereplő, hanem Ő és Én. Nem kevésszer kellett emlékeztetnem magam, hogy nem mi vagyunk a lényeg, hanem 2 általam kitalált karakter (leszámítva azt, hogy Rob tényleg létezik).
Na, de vissza a jelenbe… Kb. 100 csaj lehet körülöttünk. Legnagyobb meglepetésemre még fiúk is vannak itt. Klarival viccelődve dumáltuk meg, hogy vagy melegek, vagy a barátnőjük rángatta el szerencsétleneket. Volt egy harmadik verzió is, miszerint a hoppon maradt csajokat készülnek vigasztalni. A húgom már ki is szemelt egyet, ha nem jön össze a Rob akció. Vígaszdíj…
Klarira néztem kicsit bambán. Csak most tudatosult bennem, milyen jó hogy itt van velem. Hogy mindig mellettem van, még akkor is, mikor rajta töltöm ki a mérgem, még akkor is, mikor senkit nem akarok látni. Eszembe jutott, mikor nógatott, hogy írjak már; mikor elolvasta az első fejeztet, amit írtam; mikor bambán vigyorog a monitor előtt, amikor tetszik neki valamelyik rész. Könnybe lábadt a szemem, ahogy most néztem. Kész nő lett belőle, akire nagyon büszke vagyok. 4 blogot vezet, a suliban is egész jó, testvérként pedig kiválóan teljesít. Nagyon tehetséges és nemcsak az írásban. Tudom, hogy szeret táncolni és megy is neki rendesen. Ő az örökmozgó, fecsegő, bohókás típus a családban. Én ugyancsak bohókás, ám kevésbé rámenő stílussal rendelkezem. Külsőleg sok dologban hasonlítunk. Ugyanolyan a szemünk, az orrunk, az arcunk. Igaz ő sokkal barnább, mint én. A barátnőim azzal ugratnak, hogy kitűnő vámpír lehetnék.
Klari az arckifejezésemet látva hahotázásba kezdett, mire oldalba böktem a könyökömmel, igaz én sem bírtam ki nevetés nélkül. Aztán a lányok egyszerre kezdtek el tapsolni, volt aki fütyült is. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, de drága hugicám gyorsan kapcsolt. Elővette az uncsinktól kölcsönkért fényképezőgépet, és a magasba emelte. Kettőt kattogtatott, aztán megmutatta a remekműveket. És akkor a képeken megláttuk magát, Robert Pattinsont. A haja lenyalva, smoking-ot viselt, és egy hamiskás mosoly látszott a képernyőn. A második kép elmosódott.
Klari elégedetlenül csóválta a fejét, majd segélykérően rám nézett:
- Ne nézz rám! Nincs nálam távcső – mentegetőztem.
- Pedig most jól jönne! – nevette el magát – Közelebb kell mennünk!
Megfogta a kezem és kihúzott a tömegből. Átmentünk az utca túloldalára. Ott volt Rob lakókocsija.
- Valamikor csak elfárad, és akkor az első útja a lakókocsijához fog vezetni. Higgy nekem! – ölelte meg a vállam.
Az első sorban álltunk. Ahogy megérkeztünk 2 helyszínbiztosító is csatlakozott hozzánk. Nagyon rendesek voltak, egyáltalán nem néztek le minket, mint ahogy az képzeltem. Egyórás állcsorgás után ismét hallottuk a hullámokban erősödő tapsvihart.
Ez az csajok! Mutassátok meg neki, hogy a magyar rajongók a legjobbak! – mondtam magamban. Most már sokkal többen álltunk a lakókocsijánál. Klari ismét résen volt, ahogy közeledett felénk Rob, egyre többször kattogtatott.
- Ez az szivi! Mutasd meg azt a szívdöglesztő mosolyod! – bíztatta Klari Robot, igaz magyarul. A körülöttünk lévők (és mi is) hangosan kezdtünk el nevetni – még a helyszínbiztosítók is -, ami Robnak is feltűnt. Töprengve pásztázta végig az itt álló lánysereget.
- Elájulok – suttogta mellettem egy lány.
- Lélegezz mélyeket! – javasoltam neki.
- Oké kisfiú, most profilból is! – hallatatta magából Klari. A szememet forgattam, de a többiek nevettek tovább. Legnagyobb meglepetésemre Rob vigyorogni kezdett, és integetett felénk. Klarival jó kislányok módjára visszaintegettünk. Persze nemcsak mi kalimpáltunk ott, de valahogy az egész olyan személyesnek tűnt. Mintha Klari kérésére reagált volna. Az utcán befordult egy fekete Mercedes. Sajnos Rob behuppant a hátsó ülésre. Klarival éreztük, hogy vége a jó napunknak.
- Viszlát, világ legjobb pasija! Emlékezz rám! – integetett Klari, kissé megjátszva a dolgot. Kuncogva integettem a fekete Mercedesnek egészen addig, amíg el nem tűnt.
- Tisztában vagy vele, hogy még a nevedet sem tudja? – fordultam drága hugicámhoz, aki a képeket nézegette.
- De az arcomra még emlékezhet! Majd, ha egy téli, hűvös reggelen olyan magányos lesz, hogy még a kutyát is vonzónak találja, akkor eszébe jutok én! És BUMM! Bánni fogja, hogy nem jött ide és nem csókolt meg. Fogalma sincs, mit hagyott ki!
- Neked komoly baj van odabenn! – kopogtattam meg a fejét.
- Fogadjunk, nem lenne ilyen nagy a szád, ha véletlenül összefutnánk vele az utcán. – mondtam egy órával később, miközben a Vasútállomás felé igyekeztünk. Még volt másfél óránk a vonatunk indulásáig, így nem szedtük a lábunkat.
- Őszintén szólva szerintem sem – ismerte be, és nagyot kortyolt a Coca Cola-s üvegből.
- De mit csinálnál, ha megtörténne? – kíváncsiskodtam.
- Nem is tudom. Szerintem lefagynék, aztán eszembe jutna, hogyan is kell futni, és elrohannék – mondta komolyan. Halkan kuncogtam.
- Igen, ez ésszerű lenne! – mondtam gúnyosan.
- Jajj, neked könnyű! Rád nem lenne hatással, mert téged eltalált Amor-nyila. De én…
- Azért az túlzás, hogy nem lenne rám hatással – javítottam ki.
- Jó, de te nem a kinézetéért ájulnál be. Te másba vagy szerelmes, és nem úgy nézel rá, mint pasira, hanem mint remek zenészre és színészre. De én… ha rám mosolyogna több mint valószínű, hogy kidőlnék.
- Ne butáskodj! Nem vagy hisztis liba!
- Köszi. És te mit csinálnál? Már úgy értem, ha megtörténne.
- Valószínűleg először magyarul karattyolnék neki valamit, aztán eszembe jutna, hogy angol és angolul kérnék 2 autogramot.
- És aztán? – nézett rám kíváncsian Klari.
- Aztán utánad futnék, el ne tévedj! – kacsintottam rá.
Lökött hugicámmal letelepedtünk a Vasútállomáshoz közeli parkba. Célba vettünk 2 hintát és nagy sikerrel el is foglaltuk őket. Ebben nagy szerencsénk volt, mivel nem volt konkurencia. Elővettem a táskámból 2 sajtburgert – amit még délelőtt vettem a Mecky-be - ; és enni kezdtünk. Csendben fogyasztottuk el a vacsoránkat. Végülis már este 6 óra van. Miután végeztünk, hintázni kezdtünk és úgy beszélgettünk tovább. Sok hülyeség hozódott fel kettőnk között, mint ahogy az általában lenni szokott. A nagy dumálás közepette a húgom hirtelen leállt.
- Vörös kód! Ez nem gyakorlat! Ismétlem ez nem gyakorlat! – kiabálta kissé hisztérikusan.
- Mi ütött beléd?
- Világ legjobb pasija 12 óránál! – mutatott előre.
Előrefordultam és Robert Pattinson pont abban a pillanatban lépett ki – 2 szekrény méretű testőrrel -, a parkkal szemközti hangszerboltból. Vigyorogva intett az eladónak és a park felé vették az irányt. Valószínűleg itt akartak átvágni. Ésszerű lenne, hisz ez nem egy népszerű park, így nincsenek itt sokan. Most is csak mi dekkoltunk itt. Klari talpra ugrott és elindult Rob felé. A mit sem sejtő gyanútlan áldozatok megtorpantak és kíváncsian nézték a húgom.
- Klari! Várj meg! – ugrottam én is talpra, de persze ahogy az lenni szokott, a húgom nem hallgatott rám. A testőrök védelmezően Robert elé álltak, mikor én is elindultam.
Most már engem is kíváncsian méregettek, miközben a húgom után futottam.
- Mit akarsz csinálni? – kérdeztem tőle lihegve, mikor utolértem.
- Lekapom – jelentette ki.
- Mi van?! – álltam meg. Ennek elmentek otthonról…
- Csak vicceltem! – nyugtatott meg, de nem állt meg, így ismét utána siettem.
Közben Robék is lassan elindultak felénk. Gondolom nem akarták megkockáztatni a lebukást. Márpedig, ha visszafordulnak, a másik úton elkapják őket a rajongók. Valószínűleg azt hiszik, gyorsan leráznak minket. Na, de itt a bibi! Nem ismerik a húgom…
Rohamosan közelítettünk feléjük. A szívem majd’ kiugrott a helyéről. 2 másodperc múlva köszönni fogok a kedvenc színészemnek…
Mikor eléjük értünk Klari lefékezett, így én is. Pedig az is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen továbbmegyek. Hugi viszont megállt, és én nem szeretném itt hagyni.
- Bazd meg! – bökte ki a húgom tátott szájjal.
- ÖÖÖ Hi! – mondtam zavartan, mire Rob mosolyogni kezdett ránk.
- Az nekem is van! – mondta a húgom, mire a testőrök (és persze mi is) nevetni kezdtek. Rob kíváncsian nézett a testőreire, majd ránk. Odafordult az egyik testőréhez és azt hiszem megkérdezte, mit mondott Klari. Nem voltam benne biztos, mert halkan beszélt és a nevetések zaja elnyomta a hangját. De a feltételezés bebizonyosodott, amikor a testőr – még mindig nevetve – magyarázta az előbbi mondatot Robnak. Klari a kezemet szorongatta, miközben Robot nézte.
- Szólj, ha ájulni készülsz! – súgtam oda neki, mire oldalba vágott. De nem volt sokáig boldogtalan, mert Rob nevetése rögtön más irányba terelte a gondolatait.
- Ó, ha tudnám a telefonszámod! – sóhajtott Klari. Rob ismét kíváncsian nézett a testőrre, de én megakadályoztam, hogy lefordítsa.
- Nagyon örülünk, hogy találkozhattunk veled! – mondtam angolul, és egy jelentőségteljes pillantást vetettem a testőrre, aki mosolyogva bólintott egy aprót.
- Részemről a szerencse – mondta Rob vigyorogva. Gondolom az akcentusom szórakoztatta.
- Mit mondott?- kalimpált Klari.
- Mondtam neki, hogy örülünk, hogy találkoztunk. Ő meg azt válaszolta, hogy részéről a szerencse.
- De én a telefonszámára voltam kíváncsi!- háborodott fel. A szememet forgattam, de a testőrök jól szórakoztak.
- Oké, akkor majd legközelebb – mondta végül Klari – Lefordítanád a következő kérdésem?
- Nem kérdezem meg a hotelszobájának a számát! – jelentettem ki.
- Milyen testvér vagy te? – háborodott fel.
- Olyan, aki védi a hugicája méltóságát – öleltem meg. Dühösen fújt egyet, aztán eszébe jutott, hogy nem vagyunk egyedül. Lerázta a válláról a kezem, és lelkesen magyarázni kezdett Robnak – persze magyarul -, amit a testőrök fordítottak. Nem is figyeltem arra, miről „beszélnek”. Inkább Rob reakcióit figyeltem. Most olyan közvetlennek tűnt, de délelőtt, vagy délbe, vagy délután nem az volt, mint most. Hirtelen olyan dühös lettem. Ha nincsenek itt a testőrök, akkor tuti, hogy behúzok neki egyet.
- Hát kapd be! – kiabáltam a képébe, természetesen angolul.
- Tessék? – kérdezte tőlem egyszerre Klari, Rob testőrei és Rob. Az eltérés az volt, hogy Rob angolul kérdezte.
- Jól hallottad, te felfuvalkodott, arrogáns hólyag!- kiabáltam még mindig.
- Mit mondtál neki? Ezt már nem értettem – rángatta a kezem Klari, de nem figyeltem rá. Robbal néztem farkasszemet, aki meglehetősen meglepődött a kirohanásomon.
- Jobb is kiscsaj! – nevetett a másik testőr.
- Jó lenne, ha leszállnál a földre! Nem értem miért nem lehet autogramot adni a rajongóknak! Pedig itt tényleg mindenki csendben van! Még a légy zümmögését is lehet hallani! Erre te meg… Integetsz meg vigyorogsz, mintha ezzel minden rendben lenne! Van, aki napokat gubbaszt azon a forgatáson, te meg… Napokat érted?! Persze az amerikai, hisztis picsák, akik majd’ letépik rólad a ruhát… ők bezzeg klassz rajongók, nem igaz? Nekik tényleg érdemes autogramot osztogatni! – hevesen hadonásztam a szónoklatom közben. Láttam a húgom arcán a döbbenetet, de valószínűleg semmit nem értett az egészből. A testőrök szemlesütve álltak, a szemlátomást meglepődött Rob mellett. Hangosan fújtam ki a levegőt, és becsuktam a szemem… hánynom kell tőle.
- Sajnálom – mondta rekedtes hangján. Összerezzentem. Kinyitottam a szemem.
- Sajnálod? Nem úgy látszik. Hihetetlen, hogy felnéztem rád! Érted? A példaképem voltál! Még fanfiction-t is írok, írunk rólad! Te meg… Hidd el nemcsak én csalódtam benned. Egyáltalán nem azért kezdtem írni rólad, mert „hú, de jó pasi” vagy! Hanem, mert tehetséges! Tehetség zenész és színész! De most csak egy embert látok magam előtt, aki annyira magányos, hogy még a rajongóit is ellöki magától. Gondolom nem valami kellemes érzés, hogy ennyien rajonganak érted, de ha továbbra is így viselkedsz, akkor emiatt nem kell sokáig aggódnod! – vágtam a képébe. Nem bírtam tovább ott állni és nézni őket. Ideje lelépni.
Haragosan fújtam egyet, aztán megkerültem a testőröket és elviharoztam a járdán. Tisztában voltam vele, hogy otthagytam a húgom. De mit csinálnának vele? Elteszik láb alól? Akkor már sikított volna, vagy csak szimplán bokán rúgná a támadókat. Dühösen vágtattam végig, sejtelmem sincs melyik úton. Nem vagyok pesti, de azt hiszem a Nyugati pályaudvar felé igyekeztem. Aztán megálltam. Az oldalamba fájdalom nyilallt a sietségtől. De nem ezért álltam meg. Nem tudtam, hogy merre van Klari. Pontosan tudtam, hogy meg tudja védeni magát, de így is túlságosan féltettem.
Megfordultam és rohanni kezdtem. Nem törődtem az egyre erősödő fájdalommal. Nem tellett 3 percbe és ismét a parkban voltam. Csakhogy a park kihalt volt. Teljesen üres. Páni félelem futott végig rajtam. Ne, Ne!
- Klari! Hugi! – kiáltottam és vártam. Semmi. A tücskökön kívül senki sem felelt. Gyorsabban kezdtem szedni a levegőt, de nem azért mert kifulladtam a futásban. Nem, nem veszíthetem el!
- Klari! – kiabáltam most már kétszer olyan hangosan. Még mindig semmi.
A sírás kerülget. A gyomrom remeg, a lábammal együtt. Félek… rettegek. Itt hagytam és eltűnt. Biztos fél és ideges. Meg kell találnom. Gondolkodás nélkül rohantam át az úton. Nem tudom, mi vezérelt. Nem tudom, csak sejtem. Abban a pillanatban, hogy átértem az útra a hangszerbolt ajtaja kinyílt. Gyorsan szétnéztem magam körül, majd odasiettem a bolthoz. A kirakatban gitárok, hegedűk és fuvolák hadai díszelegtek. Bedugtam a fejem az ajtón, de csak a sötétséget láttam. Aztán a szemem hozzászokott a feketeséghez és kivettem egy alakot a bolt közepén. Ez még nem is lett volna annyira furcsa. Csakhogy az alak mellett gyertyák voltak elrendezve, szép kört alkotva. És a kör közepén ott volt egy gitár. A legszebb akusztikus gitár, amit életemben láttam. Akaratlanul is tettem néhány lépést a hangszer felé, aztán megtorpantam. Érdeklődve néztem körbe, de nem láttam az eladót. Visszafordultam a gitárhoz. A gyertyák lángjai játszottak a nyakán, furcsa alakzatokat festve a testére. Maga a gitár fekete volt és a nyakától indulva fehér virágminta tekergett végig a gitár oldalán át egészen a testig. Még sosem láttam ehhez foghatót.
- Tetszik? – hallottam magam mögött az ismerős hangot. Azonnal megfordultam és rávetettem magam a húgomra. A nagy megkönnyebbülésben néhány könnycseppet is megengedhettem magamnak. Jól megszorongattam Klarit.
- Tudod, hogy megijesztettél?! – ütöttem meg a karját.
- Sajnálom. Nézd meg közelebbről – bökött a fejével a hátam mögé. Eltartott egy darabig mire leesett, hogy a gitárról beszél. Kétkedve néztem rá, de megtettem, amit mondott. A kezembe vettem és rutinosan megforgattam. A gyér fény mellett még csak most vettem észre, hogy egy arany bevésés van a húrok alatt. Nagyon szép betűtípussal és nagyon szép arany árnyalattal. Angol mondat volt: In my dreams, you’re my hero. Azonnal falfehérré váltam. Döbbenten néztem a húgomra.
- Ajándék – vonta meg a vállát.
- Ez az…
- A tiéd.
- De ki…? – kérdeztem, de a választ már sejtettem.
- Fordítsd meg! – megtettem, amit kért.
A legeslegelső magyarországi autogrammom, amit Szilágyi Klaudiának adok sok-sok szeretettel. Köszönöm, hogy nem vagy szerelmes belém. Köszönöm, hogy hitet adsz. Köszönöm, hogy felnyitod a szemem. Köszönöm, hogy más vagy. Mindent köszönök.
A felfuvalkodott, arrogáns hólyagtól, Robert Pattinson-tól.
