55. fejezet - Én

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. Javaslom, hogy nézzétek meg mi volt az 54. fejezet vége, úgy talán jobban fogtok kapcsolni :)

Lehet örülni, mert lesz benne Robci is :D

Előtte szeretném megköszönni a komikat: Pixie-nek, Chanel-nek, Eminek, Edinának, Szilvinek, Névtelennek, Csibimoon-nak, Anikónak és Betsy-nek :) Még mindig IMÁDLAK TITEKET ÉS MINDENKIT AKI OLVASSA EZT A BLOGOT! :)


Itt is a fejezet! :)
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

55. fejezet - Én

- Addig hívd Josh-t, amíg fel nem veszi! Ha felveszi, mondd meg neki, hogy hívjon, de azonnal!

- Jó, de mi van? Kim, megijesztesz! Vegyél már levegőt! – állt fel a kanapéról Matt, majd sietős léptekkel mellém jött. A vállamra rakta a kezét, de leráztam magamról. Hogy tehette? Hogy volt rá képes?

- Elmentem a régi házhoz, jó? Vigyázz Em-re és tartsd a frontot! – vettettem oda neki miközben a kabátomat húztam magamra. A táskám, te jó ég, a táskám. Már értem, miért vitték el az egész táskám a megtámadásomkor.

- De… - nem volt ideje semmit sem mondani, mert rácsaptam az ajtót.

Lerohantam a lépcsőn, egyenesen ki az útra. Egy taxi állt meg közvetlenül előttem, hangosan dudálva jelezte, hogy kis híján elütött. Zihálva ugrottam be a hátsó ülésre és szinte a sofőr fülébe kiabáltam a címet. Eléggé felháborodott a viselkedésemen, de mikor kétszeres árat ajánlottam befogta és a gázra lépett. Káromkodva hívtam Josh-t már vagy századjára. Nem voltam biztos a gyanúmban, így nem akartam a rendőrséget hívni, de ha igaz az, amire gondolok, akkor Josh-ra mindenképpen szükség lesz. Nem figyeltem arra, hogy hol járunk, így nem is vettem észre, hogy már megérkeztünk. A taxisnak az ígért összeget adtam, majd becsaptam a taxi ajtót.

Még egyszer utoljára megpróbáltam felhívni Josh-t, de a telefonját még mindig nem volt hajlandó felvenni. Hol mászkálhatsz?! Egy pillanat alatt öntötte el az agyam a félelem. Már azt sem értettem, hogy egyáltalán minek jöttem ide. Miért állok most a régi házunk előtt? Még tudom a kapu kódját, de nem volt bátorságom benyomkodni a gombokat. De nem hagyom, hogy bántsa…

Rob szemszöge

- Jó, nem tudtam otthon ülni, ezért eljöttem ide. Ez miért baj? – néztem Lizzy-re, aki úgy nézett rám, mint egy idiótára. Oké, meg tudom érteni, hogy miért néz így rám.

- Ha itt meglát, ki fog akadni.

- Erős lány – vontam meg a vállam, mire elég erősen oldalba vágott. – Nem fog meglátni.

- És ha mégis, mit mondasz neki? – húzott be még jobban a sötétségbe. Az ablak előtt elhaladó alak idegesen mászkált le-fel.

- Azt hogy csak tisztes távolságból figyelem, hogy a nővérem jól van-e.

- Jézus, ezt még én sem venném be – fintorgott. Pedig tény, hogy Liz mindent elhisz, amit mondanak neki. Talán még a mai napig hisz a Mikulásban…

- Nem ártok senkinek.

- Csak kukkolsz… ahj… még maradok egy fél órát, aztán kijövök. Utána hazajössz velem! – már épp rávágtam volna a szokásos „okét”, amikor hangos dudálás hallatszott az utcáról. A ház oldalánál álltunk így egy kicsit előre kellett hajolnunk, hogy jobban lássuk, mi történt. Kim ugrott egy taxi elé, majd bevetette magát a hátsó ülésére.

- Kérdezd meg bent, hogy mi baj van! – toltam Lizzy-t az ajtó felé.

- És te? – nézett tátott szájjal a taxi után.

- Utána megyek. – mondani akart valamit, de inkább meggondolta magát. Bólintott egyet, majd bement az ajtón. Az utcára rohantam és én is leintettem egy taxit. Amolyan Hollywood-i filmes akcióhős mintájára a „kövesse azt a taxit” mondatomra még a sofőr is felkapta a fejét.

- Dupla árat fizetek – nyögtem ki a jelszót, majd azonnal a gázra lépett. Kis híján majdnem elvesztettük őket a kereszteződésnél, de végül sikerült utolérnünk a taxit. Az útvonal ismerős volt, aztán eszembe jutott Kim-ék eddigi háza. De miért rohan így? Egy komplett autósüldözésben érzem magam, de mi ez a sietség?

A sofőr átment a piroson, hogy követni tudjuk őket, ám hatalmas csattanással ért véget a kaland. A testemmel teljesen előre vágódtam volna, ha nem kötöm be a biztonsági övem, ami megrántotta a vállam. A lélegzetem is elakadt, majd a tudtomra jutott, hogy valaki belénk jött. Gyorsan akartam kikapcsolni a biztonsági övemet, de beragadt. Rávertem egyet az öklömmel, végül engedett a csat. A sofőr – aki elég kába volt és vérzett a feje – kezébe nyomtam a pénztárcámban található összes pénzt, majd kinyitottam az ajtót, közben azért imádkozva, hogy csak most ne fussak össze rajongókkal. A belénk jött autós futva és megrémülve igyekezett felém, de elhárítottam a segítségnyújtását. Egy kicsit szédültem ugyan és a vállam is fájt, de elég gyorsan szedtem a lábam a cél felé. Végül már futva értem oda Kim-ék volt házához. Egy percre megálltam, hogy rendesen vegyem a levegőt és kifújhassam magam. Mi a franc ütött beléd, Pattinson? Taxis üldözésbe kezdesz, karambolozol, és futsz egy csaj után? Ó, igen, ez cseppet sem szánalmas… Egy hatalmas „kussal” elintéztem a bennem zajló vitát, amit úgy tűnik hangosan is kimondtam, mert Josh elég érdekesen nézett rám. Várj… mit keres itt ez a kretén?

Kim szemszöge

Némi habozás és alapos átgondolás után arra jutottam, hogy bemegyek. Remegő kezekkel nyomtam meg a gombokat a kaputelefonon. Vajon most birtokháborítást követek el? És mit csinálok, ha már eladták a házat és lakik ott valaki? Mégsem sétálhatok be azzal, hogy „bocsánat, de valószínűleg valaki elrabolta az anyámat és csak azt szeretném megkérdezni, hogy nincsenek-e itt véletlenül?”. A francba, bátorság! Majd azt mondom, hogy én is a lakásra pályáztam és csak gratulálni akartam nekik.

A szél még egyszer utoljára belecsípett az arcomba, majd magam mögött hagytam a New York-i éjszakát. Levegőt kapkodva rohantam fel a negyedikre, majd rontottam oda az ajtóhoz, ami tárva nyitva állt. Lassan, lélegzetvisszafojtva léptem be a most üres, fóliákkal letakart házba. A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Halkan, mélyeket lélegezve léptem be az elhagyatott nappaliba. Visszhangzott minden léptem a kihalt házban. Lassan körbefordultam, de a félhomályban nem láttam senkit. Atyám, mit gondoltam? Még jó, hogy Josh nem vette fel a telefont, mert hülyének gondolna. Jobban összehúztam magamon a dzsekit, majd elindultam az ajtóhoz, de ezúttal zárva volt. Bezártam volna? Újra a borzongás, a félelem miatt a torkomban dobogott a szívem. Hátrapillantottam a vállam felett, majd az ajtó kilincséhez kaptam és gyorsan megrántottam, de nem nyílt. Még egyszer megrántottam, mégsem nyílt ki. Kulcsra zárták. Remegésbe kezdtem, majd könnyek gyűltek a szemembe. Lassan becsuktam a szemem, majd a sötétségbe suttogtam:

- Apa?

- Nem is vagy te olyan buta – enyhe nyomást éreztem a hátamon. Szaporábban vettem a levegőt, alig bírtam visszatartani a zokogást. De nem adom meg neki azt az örömet.

- Hogy tehetted? A lányod vagyok – beszéltem a még mindig csukott ajtónak.

- Azt hiszed, hogy annyira élveztem? De anyátok a hibás. Ő szakított el tőletek. És most meg is fizet érte.

- Te hagytál el! – üvöltöttem, miközben megszorította a csuklóm és a régi szobám felé húzott. Nem fordultam vele szembe.

- Hányszor mondtam neked kiskorodban, hogy ne feleselj, de még mindig nem tanultad meg? – vágott le a hideg kőre, amelyen vér csorgadozott. Az orromhoz kaptam, mert azt hittem az enyém az.

- Mit csináltál vele?! Hol van az anyám?! – üvöltöttem rá, és most először néztem a szemébe. Az ő barna haját és barna szemét örököltem. Sokkal magasabb volt nálam, de sokat fogyott amióta láttam. Az arca elszántságról és büszkeségről, na meg kegyetlenségről árulkodott. Soha nem láttam ilyennek ezelőtt.

- Hagyd őt békén, te szemét! – kiabálta valaki a szoba túlsó végéből. Anya szőke haját láttam meg először, majd a vért a homlokán. A szoba sarkába kuporodott, ahol régen az ágyam volt. Szép ruhája véres lett, haja kócos volt és a szemöldöke is felszakadt. A homályban annyira gyengének tűnt, de hangja erős volt.

- Velem ne kiabálj, te ringyó! – üvöltött rá Richard. Anyához kúsztam. Mikor visszanéztem, akkor vettem észre a fényes tárgyat apám kezében. Egy pisztolyt. – Elvetted tőlem a gyerekeimet!

- A gyerekeidet?! Megtámadtad a saját lányod! Egy ilyen dög, nem apa!

- Hogy jöttél rá? Hm? Hogy jöttél rá, hogy én tettem? – guggolt le hozzám, mit sem törődve anyával. Anya közelebb húzott magához és hátulról átölelt. Akkor vettem észre, hogy valamivel összekötötte a lábát és nem tud mozdulni. A keze is véres volt a csuklója körül. Megkötözte, de gondolom, valahogy sikerült kiszabadítania a kezét.

- Az órádból. Amikor a földön feküdtem és felvetted a táskám… akkor egy pillanatra láttam egy órát. Erre nem is emlékeztem egészen addig, amíg meg nem láttam egy képet anya szobájában. – Matt. Tudja, hogy itt vagyok. Nem lesz baj…

- Honnan tudtad, hogy idejövök? – állt hátrébb. Talán húzhatom az időt, amíg ideérnek a zsaruk. Josh egyszer csak felveszi a telefont!

- A táskából. Egy sima rablótámadásnál csak a pénztárcát veszik el az áldozatnak, de nekem a táskám tűnt el, benne minden személyes holmimmal és az irataimmal. A lakcímkártyán ez a cím szerepelt. Tudni akartad, hogy hol vagyunk, mert anyával elbújtunk előled.

- Csak anyád bújtatott el – beszélt inkább magának, miközben a pisztolyt dörzsölgette. Anya jobban megszorított. Megöleltem és egy könnycsepp hagyta el a szemem. Nem lesz semmi baj… mindjárt vége.

- Egy frászt. Együtt bújtunk el! Kinek kell olyan apa, aki le se szarja a gyerekeit? Mert nekem és a húgomnak nem kell.

- Akkor most meghalsz, Kimberly. – közölte mosolyogva.

- Nem!! Nem!! – szorított még erősebben anya.

- Igazad van. Előtte végignézi az anyja halálát, aztán a húga halálát, és csak utána ölöm meg – mosolygott szélesebben. Em… hol a húgom?

- Csak blöffölsz. Emma otthon van – próbáltam megszólalni úgy, hogy ne remegjen a hangom.

- Nagy tévedés – húzott el egy fóliát, ami mögött megláttam a húgom ájult testét. Visítva rohantam Richard felé, aki felpofozott, de úgy, hogy megszédültem és a földre vágódtam. A hátam mögül anya kiabálását hallottam. Emma… most már zokogtam.

- Mit csináltál vele?! – sikítottam, mire megfogta a hajam és úgy állított talpra.

- Biztos, hogy tudni akarod? – nyomott a fejemhez egy pisztolyt. Újra a régi érzés. Amy halála. A fegyver jéghideg érintése a bőrömön. – Kimberly… választanod kell. Vagy a húgod, vagy az anyád. Ki haljon meg? – dörzsölte a halántékomnak a fegyvert. Elsírtam magam.

- Én.

Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg pár sorral, mert sokat jelent a véleményed :)