51. fejezet - A gomb

Sziasztok!

Ma elég rossz hírt kaptam, de nem akartam, hogy fejezetek nélkül maradjatok és egy kicsit szeretném is, hogy "velem" legyetek :) Szóval meghoztam a következő fejezetet, remélem tetszeni fog mindenkinek :)

Köszönöm az előző fejezethez kapott komikat: Dávidnak, Eminek, Pusszy-nak, A&B-nek, Chanel-nek, Zoé-nak, Zorának, Pixie-nek, Xriana-nak, Heninek, Klarinak, Csibimoon-nak :)

Jó olvasgatást!
Remélem, egy kicsit feldobom a napotokat! :)
Puszi: Klau

Reggel a megszokott pityegésre keltem fel, ahogy már sokszor mostanában. Pontosan nyolc órakor nyitottam ki a szemem. Talán annyi jelentősége van ennek, hogy a húgom órái most kezdődtek el. Az egyetemen majd csak két óra múlva lesz órája a többieknek. Azután Lucy eljön hozzám és elhozza a lefénymásolt lapokat, amiket meg kell tanulnom, ha nem szeretnék megbukni. Volt rá lehetőségem, hogy nyáron vizsgázzak, de minél hamarabb szeretnék túljutni rajta. Még akkor is, ha ezt a kórházban kell véghezvinnem. Mármint a tanulást.

Megpróbáltam felülni a kényelmetlen ágyban, de a nagy igyekezetemnek köszönhetően lelöktem az éjjeli szekrényemen lévő poharat, ami hangos csattanással tört össze a padlón. Csak akkor vettem észre, hogy valaki mocorog a kanapén és nem egészen összefüggő mondatokat présel ki magából. A takaró alól előbújó sötétbarna hajfürtök tudatták velem, hogy Josh bújik meg a keskeny kanapé rejtekében.

Mivel még mindig voltak bennem „drótok” nem tudtam szólni egy nővérnek sem, ha meg a nővérhívót megnyomom már újraélesztésre készülnek azonnal. Josh-t pedig nem akartam felébreszteni, mivel este elég sokáig beszélgettünk. Na jó, muszáj leszek megtenni.

- Josh – suttogtam halkan. A Matt-es együttalvásaimból tudom, hogy a pasikat célszerű nem hangosan felébreszteni. Olyankor sokkal morcosabbak, mint általában. Viszont Josh csak békésen szuszogott tovább.

- Josh! – mondtam most már határozottabban, mire a sötétbarna buksi felemelkedett, majd visszazuhant a párnára. A szememet forgattam. A pasikat tényleg képtelenség békésen felébreszteni. Más módszerekhez kell folyamodnom.

- 911! 911! Ez nem gyakorlat, ismétlem, nem gyakorlat! – kiabáltam, mire Josh azonnal talpra ugrott és a közelében lévő banánt azonnal rám szegezte.

- Fel a kezekkel! – kiabálta, miközben csak hunyorgott a csipái mögött.

- Most megfogtál – vigyorogtam a banánra, amit még tegnap hozott be Emma. Josh zavartan nézett a „fegyverére”, majd visszatette az asztalra. Álmosan dörzsölgette nagy, barna szemeit, amit később rám meresztett. Hirtelen a fáradtságon kívül riadalom költözött a tekintetébe.

- Valami baj van? Mit hozzak? – nézett körül a szobában, mire csak elnevettem magam.

- Ami azt illeti, török-zúzok. De nem akartam szólni az ápolónőknek, mert ha egyet is csengetek, már gyógyszerrel tömködnek, tök mindegy, hogy mi a bajom.

- Jól van, kerítek egy lapátot. Addig nézd meg a híreket, jó? Nem szeretek lemaradni a világ dolgairól. – Josh jobban szemügyre vette az okozott kárt, majd sec-perc alatt el is takarította. Én addig a TV-t kapcsolgattam, egészen addig, amíg meg nem találtam a CNN-t. Josh mellém húzta a szoba sarkában álldogáló egyetlen széket, majd leült rá, kinyújtva hosszú lábait.

A híradó megnézése után Josh megvárta, amíg megreggelizek utána elment. Ő is vett magának szendvicset a büfében, így együtt falatoztunk miközben Matt-ről és a jövőről beszélgettünk. Josh, mint szerető és aggódó báty, fenntartja a jogát, hogy beleszóljon Matt életébe, aki ezt nagyon nem szeretné. Persze Josh nem akarja rákényszeríteni Matt-et, hogy ő is legyen rendőr. Inkább csak megpróbálja megmagyarázni neki, hogy miért olyan fontos törődnünk a jövőnkkel. Matt még gyerek, ahogy én is. Még a szüleink, testvéreink mögött állunk.

Beszélgetésünket követően elhatároztam, hogy tényleg folytatom az írást. Nem érdekel, hogy hány órát is kell végigbőgnöm csak azért, hogy elképzeljem Rob-ot. Menni fog, mert hiszek benne és magamban. Mennie kell, mert ez az álmom…

- Kimberly! Nagyon jó hírem van! Josh már elment? – nézett körbe a szobában tanácstalanul Jessica, az orvosom.

- Igen, még reggeli után. Csak nem kiengednek végre? – reménysugár futott végig a lelkemen, hogy kiszabadulhatok ebből a börtönből. Jessica szélesen elmosolyodott.

- Holnap délelőttig még ki kell bírnod, aztán szabad vagy.

- Komolyan?! Ugye nem viccel?

- Dehogy viccelek, nincs is humorérzékem – kacsintott rám, majd eltűnt az ajtó mögött. Azonnal felkaptam a telefonom és körbetelefonáltam mindenkinek, hogy holnaptól szabad állampolgár vagyok.

Boldogság hullámai csapkodták a lelkem, hogy holnap végre láthatom a napot, nemcsak egy üvegen keresztül. Érezhetem a „friss” levegőt, a nap sugarait a bőrömön, a csövesek bűzét a metrón. Szép az élet…

- Ezt nem hiszem el! – csapta be az ajtót indulatosan Jason.

- Én sem! Kiengednek! – tapsikoltam, majd Jason rosszkedvű arcára pillantottam. – Mi a baj?

- Ne érts félre, nagyon örülök neked, de megint lemondta a randit. Itt végeztem! Soha nem beszélek vele többet!

- Jason, kérlek nyugodj meg! Biztos vagyok benne, hogy meg lehet magyarázni ezt az egészet. Mit mondott? Miért nem jó?

- Megint a nővére.

- Lehet, hogy nagyon beteg. Akkor viszont nem kellene most magára hagynod.

- És ha kamuzik?! Szerintem egy másik barmot hülyít. Amúgy meg hogy hagynám magára, ha nem is vagyok mellette?

- Mellette vagy, csak nem szó szerint. Ülj már le, mert elszédülök! – szóltam rá, mikor már a nyolcadik körét tette volna a szobában. Nagyot sóhajtva engedelmeskedett, majd a szeme sarkából rám nézett. Volt ebben valami. Mintha mondani akart volna valamit. Már rá is kérdeztem volna, mikor újra hangosan csapódott az ajtó. Most a húgom viharzott be rajta. Ő sem tűnt boldognak.

- Utálom a pasikat! – jelentette be, majd ő is elkezdett fel-alá mászkálni, mint Jason az előbb.

- Üdv a klubban! – mosolyogtam megértően, mire Jason felszisszent.

- Hát neked meg mi bajod? – nézett rá a húgom felhúzott szemöldökkel.

- Utálom a csajokat.

- Nőtöbblet van, én a helyedben elhúznék – vont vállat Emma.

- Em! – szóltam rá, mire újra vállat vont. – Mi történt?

- Nem értem, hogy miért nem lehet megérteni engem. Csak annyit kértem tőle, hogy halasszuk el a randit, erre meg kitört a III. világháború! Ki érti a pasikat? – támaszkodott a falnak.

- Leülsz? – nézett rá Jason.

- Nem.

- Mit mondtál neki? – kérdeztem.

- Hát, hogy… szóval csak azt, hogy dolgom van.

- Miféle dolgod?

- Ahj, Kim! Kiengednek! Itt akartam lenni veled – temette a kezébe a fejét, majd lassan leereszkedett a földre.

- Leülsz? – kérdezte Jason.

- Hagyj már békén! – kiabált rá a húgom. Egy szürke pólót és egy világoskék farmert viselt Em, Jason pedig egy világoskék pólót és szürke farmert. Vajon összeugornának, ha benyögném azt, hogy összeillenek? Összeillenek. Na, ne!

- Jason mit érzel a csaj iránt? – kérdeztem kicsit kábán, mire rám kapta a tekintetét, de azért válaszolt.

- Hát nem is tudom. Jó lenne már vele lenni, de folyton közbejön neki valami.

- És szerelmes vagy? – kérdezte a húgom, mire Jas elvörösödött majd rám nézett. Sajnos ugyanazzal a kíváncsi tekintettel találta szembe magát. Beletörődve ennek következményeibe, felsóhajtott.

- Igen. És te a fiúdba? – nézett most a húgomra. Em megigazította a szemébe lógó szőke hajtincsét, míg a válaszon gondolkodott.

- Talán – mondta végül, mire Jas felszisszent.

- Most igen vagy nem? – türelmetlenkedett.

- Jó, akkor igen – adta fel a húgom – Most boldog vagy?

- Repdesek – válaszolta egykedvűen Jas. Hihetetlen, hogy csak engem érint a megvilágosodás. Mondjuk engem is elég későn… De nem avatkozhatok bele. Viszont, ha tényleg nem avatkozok bele, akkor még jobban összevesznek. Na jó, az sem biztos, hogy az amit gondolok, tényleg igaz.

- Oké! Em add ide a telefonod!

- Minek?

- Megvan a száma? – bólintott, majd a kezemmel intettem, hogy jöjjön ide. Egy nyögés kíséretében felemelkedett a földről és kivette a zsebéből a telefont. Kikereste a számát, majd kérdőn nézett rám. – Beszéltetek már telefonon?

- Nem.

- És nem hívod fel?

- Nem!

- Akkor majd én felhívom.

- Nem!

- Kérem azt a telefont! – mondtam kicsit szigorúan a hatás kedvéért. Az ismerős szám láttára elmosolyodtam. – Biztos, hogy nem hívod fel?

- Leszarom – emelte fel kissé az állát, majd csípőre tette a kezét.

- Hát jó – nyomtam meg a hívás gombot, mire kitágult a pupillája, de igyekezett úgy tenni, mintha nem érdekelné. Egy kis időn belül Jason telefonja hangos üvöltésbe kezdett. Még mindig unalommal, vegyes dühvel szólt bele a telefonba.

- Igen?

- Jason? Itt Kim. Csókold meg a húgom! – vigyorogtam és egyszerre elállt mindenki lélegzete. Em-re néztem, aki paradicsom vörös volt és tátott szájjal nézett Jasre, majd Jasonre, aki inkább fehér volt, de a tátott száj nála is megvolt. Aztán szó nélkül indultak meg egymás felé és szenvedélyesen megcsókolták egymást.

Ápolónők, gyógyszerek, injekciók ide vagy oda… én megnyomom azt a gombot.

Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg pár sorral, mert nagyon sokat jelent a véleményed! :)