50. fejezet - Elveszett lelkek

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, ami megint szomorkásra sikeredett, de ígérem, hogy nem sokáig lesz ez így :) Bízzatok bennem!! Természetesen egyik komin sem "sértődtem" meg, sőt még jól is jöttek! :D Akár hiszitek, akár nem, nagyon szeretem az építő kritikát! :) Még ebben a fejezetben egy kicsit még nyomott lesz a hangulat, de nem ok nélkül szenvednek a szereplőim. Légyszi, tartsatok ki!!!! :D

Nagyon szépen köszönöm azt a rengeteg komit, és köszöntöm új olvasómat is! :) A héten átléptük a 18.000-es határt, aminek szintúgy nagyon örülök!!! Komolyan, a sírás kerülget. De mielőtt tényleg elbőgném magam, szeretnék a húgomnak nagyon BOLDOG NÉVNAPOT KÍVÁNNI, és apukámnak is, akinek tegnap volt! :) Szóval ez most nektek megy! :D

Itt a zene a fejezethez: Glee - Get it right


Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

Egy héttel később

Emma szemszöge

A napokban teljesen úgy érzem magam, mint valami fontos összekötő-vezeték, ami elengedhetetlen. Imádom ezt az érzést, csak a magánéletemre nem marad időm. Viszont a nővérem életével való foglalkozás – még ha nem is tud róla – de egyrészt muris. Főleg, hogyha világsztárokkal találkozgat az ember leánya.

Tisztában vagyok azzal, hogyha Kim ezt megtudja, egy életen keresztül néma lesz felém. Ezért kell mostanában nagyon jól hazudnom. Úgy igazából sosem volt gondom azzal, hogy hazudjak, mert mindig tudtam, csak nem tartom jó dolognak. Szent igaz, hogy amit nem tudnak az emberek, az nem fáj, de valami erkölcsileg akkor is visszafog. Főleg, ha még bele is gabalyodsz a hazugságokba és utána már azt sem tudod, hogy ki is vagy te valójában.

Vegyünk például engem: Emma vagyok, 15 éves, van egy netes „pasim”, akivel még nem is találkoztam és a nővérem, aki dalszövegíró-énekes – nek készülő, ám fogalma sincs róla, hogy ki is ő valójában, most kórházban van és hiányzik. Közben én azzal a pasival találkozgatok – persze nem randi célból, mivel foglalt a szívem – aki a nővéremet úgymond kórházba jutatta, és erről senki sem tud. Hadi titok, mint mikor Kim és Rob jártak. Igaz, azt már az egész világ tudja, de amikor jártak azt akkor még nem tudták, hogy járnak, vagyis… bonyolult. Na, erről beszélek. A hazugságok bonyolultak. Se eleje, se vége. Utálok hazudni…

- És mit csináltál a hétvégén? – nyújtózik egyet Kim, aki egész jól tűri, hogy körülugrálja őt mindenki. Legalábbis azt mutatja, de hogy mi zajlik le benne, az rejtély. Néha utálom, hogy nem látok bele a fejébe. Máskor meg örülök neki, hogy én nem ő vagyok.

- Hát itt voltam – próbáltam kényelmesen elhelyezkedni az apró kanapén, de egyszerűen lehetetlen. Minek gyártanak egyáltalán ilyen kicsi bútorokat?

- Jó, de mit csinálsz, ha nem itt vagy? Hiányzik a kinti élet – sóhajtott, engem meg kivert a víz. Hisz, ha nem itt vagyok, akkor valószínűleg Robbal kávézgatok, anyának segítek és beszélek álmaim pasijával. Itt most az első dolog jelenti a problémát.

- Hát, anyának segítek. És tanulok.

- Ó, most megleptél! – kuncog, mire hangosabban kezd pityegni minden műszer. A halványkékre festett szobácskában olyan törékenynek tűnik, főleg, hogy falfehér. Ilyenkor mindig megijedek, hogy rosszul lesz, de csak egy kicsit ki kell nyitni az ablakot és már jobb színe is lesz. – És mi újság a fiúval, akiről nem vagy hajlandó mesélni?

- Milyen fiú?! Ja, az internetes? Hát, semmi. Nem tudtunk még találkozni – mondtam miközben az ablak kinyitásával szerencsétlenkedtem.

- De ugye nem miattam? – kérdezte bűnbánó hangon. Természetesen miatta nem találkoztam még vele, de jobb, ha ő ezt nem tudja. Hiszen a nővérem és mindent megtennék érte. Ráadásul most nehéz helyzetben is van: nemrég szakított, lezárult egy fejezet az életében, megtámadták és kórházba került, ennek tetejébe, még a sajtó is felkapta szegényt. A sajtóról ő mit sem tud, nem szeretnénk még jobban megijeszteni. Épp elég baja van már anélkül is.

- Nem, dehogy. Csak tudod, most a suli elég nehéz… és most a csajok is mérgesek rám valamiért. Azt mondogatják, hogy sosincs elég időm rájuk, közben mégis velük vagyok egész nap.

- Úgy érted a suliban – helyesbített – Mi lenne, ha most felhívnád őket és találkoznál velük, hm? Nem szeretném, hogy miattam vesszetek össze.

- Ha nem értik meg, hogy mi zajlik le bennem, akkor nem is igazi barátnők – rántottam meg a vállam. Sosem tudok könnyen barátokat találni. Vagyis olyan felszíni kapcsolatokat nagyon hamar ki tudok alakítani, mert be nem áll a szám, de olyan igazi barátokat még nem találtam. De hiszem, hogy van még egy ilyen lökött a világban. Ha más nem, akkor a nővérem biztosan.

Még két órán keresztül bent maradtam és megvártam, amíg elalszik. Nagyon szeretem, mikor alszik, mert egyrészt csendben van; másrészt olyankor olyan nyugodtság árad belőle, ami rám is átszáll.

Ebben az átszellemült hangulatban érkeztem haza. Ledobtam a kistáskámat a bejárati ajtónk mellett lévő fogasra és levettem a kabátomat és a cipőmet. Finom illatok szálltak a konyhából, ami arra utalt, hogy már anya is megjött a munkából.

Anya és az én kapcsolatom teljesen más, mint Kim és anya kapcsolata. Ők valahogy mindig közelebb voltak egymáshoz és én nem is akartam beférkőzni abba a burokba. Voltak percek, mikor nagyon rosszul esett, hogy Kim és anya mindig jóban vannak, de hamar rájöttem, hogy én is változtathatok a helyzeten. Meg kell ismernünk a másikat, ahhoz, hogy igazán szeretni tudjuk. Jó, hogy az anyákban beépített szeretetgenerátor működik, de engem mindig foglalkoztatott a története. Minden embernek van története és pont a saját anyámét ne tudjam? Viszont anya nagyon elzárkózott. Mindig mikor kérdezek, ő vagy álmos és nincs kedve válaszolni, vagy elhárít. Sosem tudtam közelebb kerülni hozzá. De nem adom fel.

Kim szemszöge

Álmomban egy olyan helyen jártam, ami csak az enyém. Ami csak jó és nincs rossz, ahol boldogság van és béke. De a boldogság sem létezik rossz nélkül. Talán ezért van az, hogy ennyi rosszaság történik velem? Talán az ember nem is tudna örülni a jónak, ha nem sírt volna annyit. Az életet már számtalanszor megpróbálták megfejteni. Megszámolni nem tudom, hány könyvben, filmben olvastam vagy láttam, ahogy az élet értelmét keresik. Már az is megfordult a fejemben, hogy az életnek semmi értelme. De akkor miért léteznénk? Valami oka csak van a létezésünknek. Kell lennie egy oknak.

Hiába hallgatok zenét órák óta, a sötétedő New York utcáit az sem feledteti velem. Nem hittem volna, hogy a kórházban a bezártság fog ennyire meggyötörni. Hogy nem láthatom, ahogy a köd lassan leszáll a Szabadság-szoborra; hogy nem érezhetem a frissen főtt virsli illatát egy-egy hot dog standból az utcán; hogy nem hallhatom a dugókban ragadt utasok káromkodásait és nem láthatom a taxik végeláthatatlan sorát. Nem gondoltam volna, hogy pont ezek fognak hiányozni. A folyóról nem is beszélve. Amy-t meg már meg sem említem. Megkértem Matt-et, hogy mikor végez a suliban, ugorjon be a temetőbe és beszélgessen vele. Egyáltalán nem nézett bolondnak a kérésem hallatán, de azért megkért, hogyha szükséges, akkor kérjek erősebb gyógyszereket.

A kórházi ágyamban már egy óriási kráter keletkezett, ahogy napok óta fekszem itt. A derekam és a hátam, már sosem lesz a régi. Ennyi fekvésbe, csoda, hogy még nem haltak bele.

Azért megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni, kivettem az MP4 fülhallgatóit a fülemből, majd letettem az éjjeli szekrényemre. Minden este ugyanaz a rutin, azzal a különbséggel, hogy most egyedül vagyok. Furcsa is, hogy Josh még nincs itt, de biztos elhúzódott a munka. A rendőrszakma nem lehet könnyű, de látom rajta, hogy élvezi. Élvezi a pörgést, azt hogy jót tesz, és nem csak ül egy irodában és néz ki a fejéből. Sikerült közelebb kerülnünk egymáshoz, úgy, mint eddig bármikor máskor. Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen helyzetben újabb barátokat szerzek, de tévedtem. Josh nagyon klasszul viselkedett velem egész végig, és elnézte nekem, hogy nem akarok beszélni se Robról, se másról, ami hozzá kapcsolódik.

Akárhányszor becsukom a szemem, hányingerem támad. Eddig a gyógyszerektől sikerült nagyon hamar elaludnom, erőlködés nélkül. Most csökkentették az adagot és valahogy meg kell próbálnom magamtól elaludni, de nem megy. Anya szerint altatót kellene kérnem, de akkor egész további életemben is hajlamos lennék altatókkal tömködni magam esténként.

Mindig egy dalra próbálok összpontosítani, valami kellemes dallamra, ami segít abban, hogy minden más kimenjen a fejemből. Csak az a baj, hogy a dalokat általában valamihez mindig párosítom. Az érzések az alap. Az a zene lényege. De van mikor egy-egy dalról emberek, helyzetek, álmok jutnak az eszembe. Ezek azok, amik az őrületbe kergetnek. Azon belül is az írás. Nagyon hiányzik. Borzasztóan. Valahol idebent úgy érzem, hogy vége ennek és ezzel együtt egy álomnak lett vége. Nem tudok írás közben nem az igazi Robra koncentrálni, olyankor pedig elborul az agyam. A történetem megérdemli, hogy ne úgy legyen vége, hogy egy konyhakéssel szurkálom agyon a főhősöm. Pedig elképzelni milyen szép is…

Az írással együtt járnak az olvasók. Már ha megosztjuk valakivel a bennünk született csodát. Számtalanszor gondoltam arra, hogy csak értük folytatom, csak nekik írom, de nem tudom úgy beleélni magam, ha tudom, hogy mi a valóság. Néha elképzelem, ahogy mások a történetemet olvassák. Ahogy ülnek a gép előtt és végigjár a szemük a sorok között. Mindig magam előtt látom, ahogy nevetnek vagy épp sírnak és maga az érzés hiányzik, hogy valaki kíváncsi rám és arra, amit alkotok. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon sokat köszönhetek nekik és hogy ezt csak úgy köszönhetem meg, hogy tényleg folytatom. Erőt kell vennem magam, előröl kezdenem az egész életemet és csak a múlt jó pillanataira kell emlékeznem. Csak így találhatom meg magam. Csak így lehetek újra én.

Rob szemszöge

Minimum három liter kávé csörgedezik az ereimben, de még mindig álmos vagyok. A promóciózás tényleg fárasztó, még akkor is, ha nem tűnik annak. Végül is csak kérdéseket tesznek fel, nem? Így nem is lenne vészes, de ha egy kérdést ezerszer tesznek fel neked, és mindig meg kell válaszolnod, az már tényleg unalmas.

Ezért is örültem meg annak, hogy végre az ágyamban lehetek, de nem tudom lehunyni úgy a szemem, hogy ne Kimet lássam magam előtt. Örülök, hogy annyit tudok róla, amit Emma mesél. Remélem, sose tudódik ki, a mi kis titkunk különben Emma fogja a legnagyobb „büntetést” kapni.

Nagyot sóhajtva felvettem az ágyam szélén heverő pólómat és bekapcsoltam a laptopom. Egy kis ideig vártam, amíg betöltött és gondolkodás nélkül írtam be Kim oldalának a címét.

Mint az várható volt teljes káosz uralkodott az oldalon, Emma hiába is próbálja kordában tartani a helyzetet. Vélemények, chat-es gratulációk vagy épp ellenségeskedések hada. Fel nem fogom ésszel, hogy az emberek egy része, miért csak addig tud örülni valaki sikerének, amíg az egyén népszerűbb a másiknál. Némelyik megjegyzésen még fel is húztam magam és úgy döntöttem, ha valakinek, hát nekem kell véget vetnem ennek.

Kinyújtóztattam a kezemet, majd gépelni kezdtem:

Üdvözlet mindenkinek!

Mindenkinek egy bocsánatkéréssel tartozok. Igazából nem tudom, hogy ti kik vagytok és ti sem, hogy én ki vagyok, mégsem tudunk meglenni egymás nélkül. Mindenkinek vannak álmai. Nektek is van és nekem is. Nektek talán az, hogy egyszer összekerüljetek velem, nekem pedig, hogy mindig mellettem legyetek. Követek el hibákat, hiszen ember vagyok ugyanúgy, ahogy ti is és minden körülöttetek élő fiú is. Gondoljatok csak bele. Én is voltam olyan bolond, hogy vágtam már át lányt. Én is hazudtam már, csak hogy nekem jobb legyen. Én is voltam szerelmes… most úgy tűnik, hogy voltam. Minden srác, aki körülöttetek él, egy részben én vagyok. Úgyhogy arra kérek mindenkit, aki halálosan belém van esve, hogy jól nézze meg a szomszéd srácot, mert valószínűleg ő van halálosan belétek esve. Én már csak tudom… majdnem elvettem a szomszéd csajt. De ez egy másik történet.

A bocsánatkérésen kívül magyarázattal tartozom. Azt megmagyarázni, hogy miért hazudok nektek és azoknak, akiket szeretek talán képtelenség. Tudom, hogy azzal, hogy ezt leírom, mindent megszegek, mindent, amit nem lehetne. Mégis úgy érzem, hogy tartozom nektek annyival, hogy elmondjam az igazat...

Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg néhány sorral, mert nagyon sokat jelent a véleményed! :)