49. fejezet - A szárnyszegett angyal

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet! :) Örülök, hogy ennyire tetszik az új design! :D

Ezenkívül még a sok-sok kominak is örülök. Nagyon szeretném megköszönni nektek, hogy bármilyen módon, de értésemre adjátok a véleményeteket a történettel kapcsolatban. Egyrészt innen merítek ihletet, és innen látom, hogy jó irányban haladok-e. Másrészt rengeteg erőt ad nekem :) Ezer köszönet még azoknak, akik rendszeres komiznak nekem :) Remélem, mindenki tudja, hogy kikről beszélek!

Ezt a fejezetet az egyik legjobb barátomnak, Dávidnak ajánlom. Ha belekukkantottatok a chat-be akkor már találkozhattatok a nevével. Hát mit mondjak... az én bolondom :D És a tiétek is, ha Matt-nek hívják :P
Szóval remélem, hogy neki is és nektek is tetszeni fog!

Mivel a "zenés-szavazás" is véget ért, ezért itt az ajánlott dal a fejezethez: Backstreet Boys - Don't try this at home

Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

Emma szemszöge

Reggel halványan jutott el a tudatomig, hogy már másnap van. Ráadásul hétvége. Még adtam magamnak néhány perc lustálkodást, aztán kikeltem az ágyból. Utána a szokásos rutin: megreggeliztem, fogat mostam, olvastam egy kicsit, felöltöztem. A lakás irtó nagynak és üresnek tűnt Kim nélkül.

A lila pólómra felvettem egy szintén lila pulcsit és kiléptem a bejárati ajtónkon. A vállamon lógott az a kistáska, amit még Kimtől „örököltem”. Bezártam magam mögött a házat és gyalog elindultam a kórházba. Anya éjszakás volt. Mélyen aludt, mikor eljöttem, így írtam neki egy cetlit, hogy tudja merre leszek. Bár szerintem a cetli nélkül is pontosan tudná, hogy hol vagyok.

A St. Gabriel kórház előtti utcára fordultam, ahol egy igazán otthonos kávézó működött. Betértem az eldugott helyre, majd a szokásos helyre ültem be. A falak sötétbarnára voltak mázolva és gyönyörű tájképek lógtak rajtuk. Én mindig a sarokban lévő bokszban foglaltam helyet, ami közvetlen közel volt a hatalmas üvegablakhoz, ami a kávézót választotta el az utcától. Így nyugodtan tudtam ücsörögni és nézni az idegen embereket. Nem volt nagy hely a Blue Stars, de itt tartottak open-mic esteket, úgyhogy feldobta a hangulatot a zene. Igaz, a zenés műsorok általában este voltak, így én csak egyszer tévedtem be ide, akkor is Matt-el mentünk hazafele a kórházból és rávettem, hogy nézzünk be. Meghallgattunk néhány számot és megbeszéltünk, hogy egyszer ide elhozzuk Kimet is. A kis emelvényt – ami itt a színpad funkciót töltötte be – színes fénycsövek szegélyezték, ami éjjel a színeit váltogatta. Most a gyertyák adták meg a hangulatot az embernek, hogy elmélázva bámuljanak kifele a New York-i utcákra.

Jim, a pincér, egy szó nélkül hozta a forrócsokimat. Hálásan rámosolyogtam, hogy megjegyezte a rendelésem. Ő is kedvesen rám mosolygott, majd felvette az ugyancsak nemrég érkező vendégek rendelését. Mondjuk nem volt nehéz dolga az italom megjegyzésében. Amióta Kim kórházban van, azóta minden nap betérek ide és rendelek egy forrócsokit. Kimy-vel is mindig azt iszunk, ha rossz kedvünk van. Nagyon rossz érzés kerít hatalmába, akárhányszor meglátom a kórházi ágyában az én egyetlen nővérkémet. De mindig rám mosolyog és felém nyújt egy bögre forrócsokit. Attól még rendszeresen járok ide, bemelegíteni egy fröccsel. Az utóbbi napokban ráadásul társaságom is lett. Mondjuk, ha ezt valaki megtudná, tuti, hogy kitörne a III. világháború.

Fülhallgatóval a fülemben szürcsölgettem italomat, közben Katy Perry – Teenage Dream című számára járt a lában, mikor szokásos partnerem leült velem szemben. Az ő kávéját is kihozta Jim, anélkül, hogy rendelni kellene. Mi tagadás… a partnerem sem éppen egy elfelejthető fazon.

- Nem kérsz sütit? – kérdezte Rob, aki megint kicsit összeesettnek tűnt. Amióta bejelentették, hogy együtt vannak Stewart-tal, azóta egyszer sem láttam mosolyogni. Kivéve néhány kivételes alkalmat.

- Jöhet! – villanyozódtam fel az ingyen kaja gondolatára. Pár percen belül Jim már le is tette az asztal közepére a tányérra helyezett fánkokat. Elvettem egyet – Megjegyzem, rémesen nézel ki.

- Kíváncsi vagyok, kitől örököltétek ezt a szókimondó hajlamot – mosolygott halványan, miközben kibámult az ablakon. Egy szürke farmer, fehér póló és sárga ing: ez volt rajta. Lefényképeztem magamban ezt az arckifejezést, hogy majd mikor hazamegyek, lerajzolhassam. Mindig ezt csináltam a találkozóink után. És még a címe is megvan a képnek: „A szárnyszegett angyal”. Ez nagyon odavág.

- Észrevettem, hogy csak akkor mosolyogsz, mikor Kim szóba kerül.

- Egyáltalán nem került szóba.

- Többes számot használtál. És mint már említettem, mosolyogtál. És amikor beszélek Kimről, akkor is mosolyogsz.

- És baj? – még mindig nem néz rám. Szórakozottan nézett végig a kávézóban, miközben a kávéját kavargatta.

- Nem. Csak gondoltam rákérdezek miért, ha már az életemet kockáztatom miattad – nyeltem le a fánk utolsó részét. Levettem a tányérról az újabb áldozatot.

- Nem kötelezlek semmire. Csak megkértelek, hogy mesélj, mi van vele.

- És én meg is teszem néhány ingyen fánkért – mosolyogtam.

- Jó veled üzletelni – nézett most már a szemembe. Picit álmosnak láttam és láttam a tekintetén, hogy valamiért az alvás sem megy neki.

- Csak azért adtam be a derekam, mert tudom, hogy szereted. Csak egy lúzer vagy, hogy elmondd neki az egész történeted.

- Unom, hogy te meg Lizzy is jobban tudjátok, hogy mit érzek – kicsit feldühítettem.

- Hát, ha egyszer pasi vagy… - erre már elnevette magát.

- És, hogy van a barátod? – vágott vissza.

- Nem a barátom – rántottam meg hetykén a vállam. Azonban a gyomromban lepkék milliói eredtek útnak.

- Még – nézett fel rám hosszú szempillái alól.

- Még – értettem vele egyet. A fánkot leöblítettem forrócsokival. – A lúzert nem is tagadtad.

- Beismerem a hibáim.

- Csak annak nem, akinek kellene.

- Ne kezdjük ezt megint! – kérlelt szinte könyörögve. Azoknak a szemeknek meg nem mondhattam ellent. Igaz, amikor először találkoztam itt vele, majdnem megöltem. Elkezdett nekem mesélni olyan dolgokról, amiről nekem gőzöm sem volt. Mint például, hogy megalázta Kimet az egész osztálya előtt. Na, akkor felpattantam az asztaltól és torkom szakadtából kezdtem el kiabálni vele. Már ott jártam, hogy megütöm, de láttam, hogy mennyire össze van zuhanva. Persze az egész kávézó minket nézett… Azóta pedig már mindent elmondott, amit érez. Kivéve azt az egy szót nem, amiről tudjuk, hogy parázik kinyögni: szeretem. A fene se érti a pasikat…

- Mi újság a barátnőddel? – még elnyúzottabb képet vágott. Nagy nehezen sikerült nem kinevetnem. – Nem értem, miért teszed ezt magaddal.

- A marketing nagy hatalom.

- És hagyod, hogy helyetted éljék az életed?

- Úgy beszélsz, mint a nővéred – mosolygott, majd nagyot nyelt a kávéjából.

- Mert sokat tanultam tőle.

- Én is.

- Ja, csak te leszarod. Pedig néha egész okosakat mond.

- Én már nem hallom – hajtotta le a fejét.

- Ne kezd megint a „reménytelen szerelmes” dumát, mert hozzád vágok egy fánkot! Amúgy te cseszted el… neked kéne helyrehozni. Habár elég szar úton haladsz.

- Imádok veled dumálni – vigyorgott, ám a szeme szomorú maradt.

- Ezért fogsz nekem rendelni még egy forrócsokit – vigyorogtam én is.

Aztán elkezdtem mesélni neki Kim tegnapi napjáról. Szegény pára… minden szavamat úgy hallgatta, mintha épp a világ legnagyobb titkát mondanám el neki. Aztán a vége megint ugyanaz volt. Ott ült, megsemmisülve, ábrándozva, akárcsak egy szárnyszegett angyal.

Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg pár sorral, hiszen nagyon fontos a véleményed! :)