47. fejezet - A vigasz angyala

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet! Történt egy kis változás, ugyanis lehetővé tettem, hogy bárki írjon megjegyzést a fejezetekhez, így akik eddig nem tudtak, most már szabad előttük az út :)

Nagyon szeretném megköszönni a kommenteket: Eminek, Chanel-nek, Szilvinek, Natii-nak, Anikónak, Ilonának, Csibimoon-nak, Xrianának, Henrieme-nek és Betsy-nek :)

IMÁDLAK TITEKET! <3

A fejezet különlegessége, hogy most egy egészen más szereplő szemszögéből "nézhetitek" a dolgokat :)
Nem is húzom tovább az időt!
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

Josh szemszöge

A sötétedő New York utcái félelmetes a legtöbb embernek. Csövesek, rablók, gyilkosok, stricik és még ki tudja, milyen szörnyetegeket rejt a sötétség. Mi, a rendőrök, azonban arra esküdtünk, hogy megvédünk mindenkit ezektől a szörnyetegektől.
Mégis ahogy a Kimberly Sullivan aktája fölött gubbasztok, úgy érzem elkéstünk. A lányt rendesen helybenhagyta valaki vagy valakik. Akaratlan dühöt éreztem akárhányszor belegondoltam, hogy lehetett volna sokkal rosszabb. Dühöt, mert nem ölhetem meg azonnal azt az embert, aki ezt tette vele.

Kim már nagyon régóta a családunk „tagja.” Matt húga. Anya halála óta lett szerves része az életünknek. Előtte is ismerték egymást Matt-el, így én is láttam néhányszor, de anya halála óta lett a MI Kimünk.
Nehezen dolgoztuk fel anya elvesztését, de ő ott volt. Az első hetek voltak a legnehezebbek. Egyedül voltunk a nagy családi házban, ahol felnőttünk, csak szülők nélkül. Az öcsém az ölemben sírt, ahogy a lépcsőn vártuk, hogy felkeljen a nap. Volt egy nagy, masszív faajtónk, ami gyengéden kinyílt és ez a lány dugta be rajta a fejét. A haja a vállára omlott, ahogy előrébb hajolva figyelt minket. Fehér ruha volt rajta és a korai fény úgy világított mögötte, mintha egy angyalt melengetne. Később kiderült, hogy tényleg angyal.
Közelebb jött hozzánk. A többi ember odajött volna hozzánk és marhaságokról beszélt volna nekünk. „Hogy nem lesz semmi baj, meg hogy ő itt van”, blabla. De ő nem ezt tette. Felment mellettünk a lépcsőn. Csak úgy. Szó nélkül. Nagy kartondobozok voltak nála és két sporttáska. Mire újra lent volt az egyik sporttáskát és két kartondobozt telepakolt. Matt csak sírt és sírt. Tudtuk előre, hogy elveszítjük anyát, hisz rákos volt. Fel is készített minket, de egy anya elvesztése… nem lehet rá eléggé felkészülni.

- Mit hoznál magaddal, ha elutaznál két hétre? – kérdezte. A bejárati ajtó még mindig nyitva volt és a fény glória formájában ült a feje búbján. Elmondtam neki, ő meg összepakolta a dolgokat. Újra visszatért.
- Gyere! Hozd az öcséd! – tette a kezét a vállamra. Ha feszült vagyok, mindig érzem kezének súlyát a vállamon. Megnyugtat.
- Hova megyünk? – kérdezte az akkor 23 éves önmagam.
- Egy boldog helyre – válaszolta. Így történt, hogy kerek 2 hétig éltünk a Sullivan family-nél. Akkor megfogadtam, hogy ha összegyűjtök annyi pénzt, veszek nekik egy nagyobb lakást. Még csak egy év telt el, de máris összejött a lóvé. Ezen a hétvégén akartam elmondani neki az ajándékot.

Újra a helyszíni fotókra meredtem. A szemem már porosra pislogta magát, így szemcseppre volt szükségem. Fel sem állva átgurultam a társam asztalához a forgószékemmel, és szemcseppet lövelltem a szemembe. Nagyot sóhajtva próbáltam koncentrálni, de folyton a mozgó, eleven képek jártak a fejemben. Nem tudtam összpontosítani.

Nem volt semmi jó a TV-ben így úgy döntöttem, hogy járok egyet. Tudom, különös, hogy pont hajnali háromkor jut eszembe sétálni, de na. Még csak a Soho-n jártam és elhaladtam egy csukott kávézó mellett, amikor egy női sikolyt hallottam. A legborzasztóbb a dologban, hogy ismerős női sikoly volt. Ugyanezt a hangot hallottam mindig, mikor hógolyóval dobálóztunk telente. Azonnal futásnak eredtem és reménykedtem, hogy még egyszer meghalljam – ugyanakkor azért is fohászkodtam, hogy ne halljam még egyszer. A vége azonban az lett, hogy még két sikoly és megtaláltam. Az utca közepén feküdt és mindent körülötte – és rajta – vér borított. A kinézetéből ítélve buliban járt, bár nem értettem, hogy Matt miért nincs mellette.
Azonnal megnéztem a pulzusát, ami gyenge volt. Kihívtam a mentőket és néhány kollégát, közben pedig nem hagytam egyedül az eszméletlen Kimet. Az arcát csúnya horzsolások fedték, a szája felrepedt. Ahogy odaért a mentő és az egyik orvos megemelte a felsőjét, a hasán kék-lila foltok éktelenkedtek: belső vérzése volt. Rohammentővel vitték el.
Ottmaradtunk bár én a gyilkosságiaknál vagyok, segítettem a nyomozást. Nem láttam senkit, mikor odaértem és ezzel szerencséje is volt. Különben most halott lenne.

A táskáját elvitték, így rablótámadásnak titulálták. Én ezt erősen kétlem. Egy sima tolvaj csak kikapná a kezéből a táskát, nem verne meg egy nőt. Itt valami más állt a háttérben. Annak ellenére, amit Kim mondott én az exbarátot gyanúsítottam. Lett volna indítéka, de valahogy nem illett a képbe. Valami még hiányzott. Az alibijét ellenőriztük: a barátaival és az ügynökével volt ugyanabban a klubban, ahol Kim-ék voltak. Így ő, akárhogy is néztem, kiesett a képből.
De felvetődött itt valami más is. A mai újságban megjelent egy cikk, vagyis címlap sztori Robert Pattinson-ról és újdonsült barátnőjéről, Kim Sullivan-ről. A vezetőhírhez még egy kép is csatlakozott: Kim a Tyra-showban Robbal. Így annak a gyanúja is felvetődött, hogy talán egy fanatikus rajongó támadta meg Kimberly-t.
És a harmadik eshetőség, amit erősen kétlek, hogy csak egy sima rablótámadás történt.

Megfogtam a kabátom és kimentem az irodából. Rajtam kívül csak a portás és még néhány nyomozó volt, akik egy tinigyilkosággal foglalkoztak. Elköszöntem tőlük, majd beültem a Volvo-mba és a St. Gabriel kórház felé vettem az irányt. Elég késő volt a látogatáshoz, de ha felmutatom a jelvényem, akkor simán beengednek.
Húsz perc elteltével meg is érkeztem. Mint ahogy azt elterveztem tényleg beengedtek. Útközben találkoztam Jessica-val – Kim orvosával és exbarátnőmmel. Kiderült, hogy szerencsére nem erőszakolták meg, de ezt eddig is tudtam Matt-től. Elbúcsúztunk egymástól, majd Kim kórterme felé igyekeztem. Egy sötét alak ült az ajtónál, fejét a kezébe temetve. Nem tűnt veszélyes egyénnek, így a pisztolyom a pisztolytáskámban maradt.

- Helló! – léptem oda hozzá. Az rémülten kapta fel a fejét. Robert Pattinson…
- Ki maga? – dörzsölte meg a szemét. Fáradt volt és nyúzott. Ráfért volna egy kávé…
- Igyunk egy kávét! – intettem a büfé felé, ami a földszinten volt.
- Ki maga? – ismételte meg a kérdést, ezúttal felállva. Nem volt magasabb nálam, egyezett a magasságunk. És izmosnak sem mondanám. Igaza volt Kimnek: simán elintézte volna. Erre a gondolatra mosolyogni kezdtem.
- Kim barátja.
- Ilyenkor már nincs látogatás – állt az ajtó elé.
- Akkor maga mit keres itt? – furcsa volt magázni. Láthatólag egyidősek voltunk.
- Színész vagyok – vont vállat – vannak érveim. - Egyetértően bólogattam.
- Én meg rendőr vagyok. Nekem is vannak érveim. – meglepődött. Végigmért és a pisztolytáskán megakadt a szeme. Elégedett mosolyra húztam a szám.
- Ha nem bánja, bemennék. – intettem a fejemmel az ajtóra.
- Alszik – jött az egyszerű válasz.
- Igyon egy kávét! – egy egészen kicsi parancsolás is vegyült a hangomba. Elindultam az ajtó felé.
- Azt mondtam, alszik! – a kis mitugrász kezdett bepöcceni.
- Nézze! Vagy magától megy arrébb, vagy erőszakhoz kell folyamodnom. Maga dönt – vontam meg hetykén a vállam. A pasinak esze ágában sem volt arrébb menni.
- Hagyja békén! – szólalt meg közelebb jőve hozzám. Ez komolyan kekeckedni akar? Rossz választás…
- Josh? – nyílt ki az ajtó. Kim a kilincsbe kapaszkodott, másik kezével az infúziót tolta maga mellett. Egy egyszerű kék, kórházi hálóinget viselt. A haja hullámos lett a sok fekvéstől. Rob egy lendülettel fordult hátra, el is esett volna, ha nem kapom el a kezét. Kelletlenül elhúzta a karját és Kim-re meredt.
- Te mit keresel itt? – vált fal fehérré Kim. A szája így sokkal pirosabbnak tűnt. Az arca még mindig csúnyán horzsolásos volt, de ha lehet, még jól is állt neki. Szóval ilyen lenne valaki, aki minden helyzetben jól néz ki? Megrázta a fejét, mintha nem is érdekelné a válasz, aztán rám nézett. – Beszélnünk kell. Jó, hogy jöttél. – Meglepődve sétáltam el Rob mellett.
- Történt valami? – léptem oda mellé. Megfogtam a jobb kezét, amivel az ajtóba kapaszkodott. Az egyensúlya nem állt helyre. Fel sem állhatna…
- Mindjárt elmondom. Rob, te menj haza!
- De…
- Nincs rád szükség! – ezzel becsapta magunk mögött az ajtót. Feszültnek látszott. Meg is szédült, de elkaptam a kezét.
- Bocs, hogy látnod kellett – mosolygott szelíden.
- A lényeg, hogy stílusosan koptasd le – mosolyogtam én is, mire nevetni kezdett. Megint felszisszent. Belső vérzés után az embernek egy darabig még fáj a hasa. Én ezt már csak tudom… mindössze csak ötször volt belső vérzésem.
- Az East River-nél jártam. – feküdt le az ágyára. Egy másik srác feküdt a kanapén.
- Már be is pasiztál? – vigyorogtam.
- Ő Jason. Azt hiszem már találkoztatok.
- Rémlik valami. Az East Rive-nél? Az több mint fél óra a Soho-tól. Hogy kerültél akkor a Soho-ra?
- Te vagy a rendőr – vigyorgott most ő. Erre én is elnevettem magam. A kanapén fekvő fiú halk mormolást hallatott magából.
- Elhaladtam a Soho-n aztán lementem a folyóhoz.
- Miért nem jöttél be hozzánk?
- Reméltem, hogy nem teszed fel ezt a kérdést. – húzta el a száját – Egyedül akartam lenni. Nem bizonyult valami jó ötletnek hajnalban, de… nem gondoltam, hogy…
- Semmi baj. Többször nem is fog előfordulni.
- Köszi. Rendes tőled, hogy így foglalkozol az üggyel – mosolygott fáradtan.
- Ez a dolgom, nem?
- Te a gyilkosságiaknál vagy, nem? Hallom, hogy te találtál rám. Miért nem mondtad?
- Nem hittem, hogy fontos lenne.
- Te mentetted meg az életem és nem hitted, hogy fontos? – kérdezte. A hangja hitetlenkedést tükrözött.
- Nem én voltam. A mentősök – mosolyogtam. Azért jólesett a hálálkodása.
- Szerény, szerény – rázta a fejét.
- Tudsz valakiről, aki esetleg ártani akart neked? – tértem a tárgyra. Igazából nem kérdezősködni jöttem, csak látni, hogy-hogy van. De ha már itt vagyok…
- Nem rablótámadás volt? – kerekedett el a szeme. Remek… a frászt hozom rá.
- Minden eshetőséget megvizsgálunk. Ez is lehet egy… alternatíva. – egy büszke mosoly jelent meg az arcán. A szeme egy számomra ismeretlen érzést tükrözött. – Mi az? Van valami az arcomon?
- Anyukád büszke lenne rád – fogta meg a kezem.
- És én is az vagyok rád. – ültem le az ágy szélére. Arrébb húzódott, hogy elférjek.
- Azt hittem, te nem szeretsz engem – nézett rám eltűnődve. Meghökkentem.
- Mi?! – kérdeztem kicsit hangosan, mire a kanapén fekvő srác újra mormogni kezdett. – Ez hülyeség – suttogtam.
- De te sose voltál olyan, mint Matt. Nem szólítottál húginak és nem… nem is tudom. Olyan volt, mintha… nem akarnál a barátom lenni. – a mondat végére olyan volt, mintha magának beszélt volna.
- De én a barátod vagyok. Tényleg! Hoztam neked valamit – vettem elő az öltönyöm zsebéből a világoskék MP4-et. Kim szeme azonnal felcsillant. – Tettem rá néhány számot, amiről tudom, hogy szereted.
- Ez komoly? Még soha nem kaptam ilyen szép ajándékot! Köszönöm! – ült fel hirtelen és megölelt. Visszaöleltem. Talán a kelleténél tovább. Éreztem, ahogy a súlya egyre jobban rám nehezedik. Elalszik…
- Szeretlek – súgtam a fülébe és megsimogattam a hátát.
- Én is. Nagyon. – motyogta, majd mély álomba merült. Meghatódva és boldogan őriztem az angyalom álmait, miközben lelkem hajója új vizekre evezett.

Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg néhány sorral, mert nagyon sokat jelent a véleményed! :)