46. fejezet - Felejtenem kell...

Sziasztok!

Bocsánat, hogy egész héten nem hoztam frisst, csak sajnos el voltam foglalva. De most újra itt vagyok, méghozzá a következő fejezettel!

Köszönöm a komikat: Chanel-nek, Eminek, Kingának, Anikónak, Ilonának, Natii-nak, Szilvinek, Csibimoon-nak, Xriana-nak és Betsy-nek :) IMÁDLAK TITEKET CSAJOK! :)

Köszönöm azoknak is, akik tettek egy kis pipácskát a fejezet végére (még azoknak is, akik szerint rossz volt - talán nekik a legjobban az őszinteségükért).
Chanel: Ne akadj ki, ha valakinek nem tetszik a történet! :D Mindenkinek más az ízlése.

Nem is húzom tovább az időt.
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

46. fejezet - Felejtenem kell...


Hogy mi történt velem? Nagyvonalakban vagy a teljes verzió kell? Igaz, a teljes verzió sem lesz teljesen teljes, mivel csak néhány dologra emlékszek.

De amit eddig kiderítettünk:
- valaki elég rendesen megvert – habár ehhez nem kell nagy ész, hogy észrevegye az ember.
- a megerőszakolás gyanúja is fennáll – néhány órán belül kiderül…
- ellopták a táskámat, amiben az irataim, a telefonom, a pénzem és a Police napszemüvegem volt. Igen, tudom… szívás.
- úgy néz ki, hogy még elég sokáig fogom boldogítani az itt dolgozókat.

- Anya hol van? – kérdeztem evés közben. Az itteni koszt lehetne rosszabb is, bár csoda, ha valamit befogad a gyomrom.
- Elment Matt-el elintézni a papírjaidat. Lucy nemrég hívott. Mindjárt itt lesz. – mindenki a fejébe vette, hogy valakinek őriznie kell, így senkinek nincs magánélete. Főleg nekem nincs. Mindenáron tudni akarják, hogy mi történt, de még én sem tudom. És rettegek attól, hogy egyszer megtudom. Mondanom sem kell, anya amikor megtudta, hogy mi történt velem… elájult. A húgom is rosszul lett, bár ezt a 3 éve történtek felidézése válthatta ki. Mindig a legrosszabbra gondol. Pedig nem is olyan rossz a helyzet… csak 2 napig kómában hevertem, belső vérzésem volt, megvertek és úgy látszik megerőszakoltak. De attól minden happy…
- Azért nem akartok egyedül hagyni, mert attól féltek, hogy öngyilkos leszek? – haraptam bele egy – természetesen – halott halba.
- Nem! Hogy jut eszedbe ilyesmi? Megbízunk benned! – bizonygatta túlságosan is a húgom.
- Tényleg? – vontam fel egyik szemöldököm. Még ez az egy mozdulat is fájt.
- Nem. Vagyis igen! Igent akartam mondani!! Esküszöm, hogy nem… na, jó. Az egész Matt teóriája volt. Szerinte nem szabad egyedül hagynunk, mert depresszióba esel.
- De így megőrülök! – hajtottam hátra a fejem.
- Egyél még!
- Fáj a hasam.
- Akkor is egyél. Az orvos szerint többet kell enned.
- Többet?! Így is kezdek úgy kinézni, mint egy nyugdíjas tehén!
- Ahj, egyél már! – kábé ennyit a magánéletről…

Még két perc és megtudom, hogy megerőszakoltak-e vagy sem. Már alig várom… Átgurítottak a nőgyógyászati osztályra, ahol egy nőgyógyász megvizsgált. Jobb szerettem volna, ha a saját nőgyógyászom néz meg, de őt nem tudták elérni. A lényeg… azt még nem tudom.

- Nincs nyoma erőszaknak, így kizárnám a megerőszakolás lehetőségét. – jött be az orvos ezzel a jó hírrel köszöntve minket. A szobában mindenki egyszerre könnyebbült meg. Szinte tapintani lehetett a stressz elpárolgásának hatását.
- Köszönjük – mondtuk egyszerre. Az orvos kedvesen mosolygott, majd kiment az ajtómon.
- Mondtam, hogy nem lesz semmi baj, kincsem – simogatta meg anya a homlokom. Tényleg megmondta. Vagy százszor… és szerintem inkább magának mondogatta, csakhogy elhiggye.
- Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak titeket. Az egész az én hibám! – zokogtam. Eddig ezt nem csináltam. Jókedvem volt, ami szemet szúrt mindenkinek. Sírnom kellett volna és keseregnem „gyarló sorsom” miatt, de eddig semmi ilyen nem volt. Most viszont kitört belőlem.
- Kimy…
- Ne, Matt! Ha nem hagylak ott titeket… ha veletek maradok, akkor nem történik meg és…
- Nekem meg veled kellett volna mennem.
- És nekem is – bólogatott könnyes szemekkel Lucy és Derek.
- Szívás az egész – összegeztem végül – Menjetek haza aludni! Rátok fér. – néztem körbe a szobán.
- És ki fog rád vigyázni? – szorította meg Em a kezem.
- Majd én – jött egy új hang az ajtó felől. Akkor láttam meg először őt. Vagyis először amióta felkeltem. Ahogy Matt fogalmaz – feltámadtam. Hülye egy kölyök, de hát mit tehetnék… a bátyám. Minden szem Rá, majd rám szegeződött.
- Kösz, de tudok vigyázni magamra. – válaszoltam fagyosan. Összerezzent és leengedte az újabb csokor vörös rózsát, amit hozott. Az egyetlen különbség az, hogy most nem Emmával küldte őket, hanem Ő maga hozta.
- Kim…
- Nincs kedvem beszélni – néztem jelentőségteljesen Matt-re, aki félreértelmezte a nézést. Megindult Rob felé, de Derek megállította. Mindenki kiment a szobából, csak mi ketten maradtunk.
- Sajnálom, de…
- Szégyelltél vagy csak szimplán máshoz volt kedved? – kérdeztem szinte játékos hangnemben. Mintha nem is az összetört szívemről lenne szó. Azt hiszem ez a „megtámadós dolog” segített helyreállítani bennem valamit: a küzdeni akarást.
- Ez nem ilyen egyszerű – hajtotta le a fejét.
- Hát persze – mosolyogtam gúnyosan – Akkor minek vagy itt?
- Látni akartalak – és én is őt, ezt hiába tagadtam. Lenéztem karmolásos, sebhelyes kezeimre. Az ujjaim barázdásak lettek a sok gitározástól. Mostantól csak a zenének, a családomnak és az álmaimnak élek. – ugrott be egy kép.
- Mi az? – kérdezte, gondolom észrevette a furcsa arckifejezésem. Rob egy krémszínű garbóba volt és egy sötétkék farmerban. Jól nézett ki. Velem ellentétben.
- Semmi – válaszoltam, de azért megpróbáltam koncentrálni, ahogy Josh kérte. Hűvös szellő… a folyó. Az éjjeliszekrényemhez fordultam – már amennyire fordulni lehet abban a kényelmetlen ágyban – és levettem a jegyzetfüzetet a tetejéről. Az East River-nél jártam. – írtam fel. Josh büszke lesz rám – mosolyogtam magamban.
- Én nem akarlak látni… remélem megérted – mosolyogtam ezúttal Robra. Lassan bólintott.
- Miért nem? – ez komoly? Minden pasi ilyen. Komolyan nem tudja, hogy mi a bajom?
- Felejtenem kell…
- Engem?
- Nem… minket. – néztem szürkéskék szemébe. A szívem még mindig százszor hevesebben vert, mint általában, de megpróbáltam minden erőmmel elszakadni ettől az érzéstől. Annyit ártott és mégis szeretem…
- Ki fog rád vigyázni? – kezd derengeni neki a dolog. Ez egyszerre töltött el örömmel és bánattal. Igaz, kezdtem megszokni, hogy ez a kettő együtt jár. Talán ez az élet értelme. Az alkalmazkodás a jóhoz és a rosszhoz. És az lenne a létezésünk értelme, hogy elfogadjuk együtt a kettőt?
- Vállalkozom erre a feladatra – lépett be Jason. Nem láttam a Matt-Emma nyelvpárbaj óta. Most is kifogástalanul férfias volt. Az elmaradhatatlan farmer, a tornacsuka és a kedvenc kék-kockás ingem volt rajta. Remekül kihangsúlyozta a szemét…
- A kedvenc ingem! – derültem fel.
- Neked hoztam – került elő a háta mögül egy rózsaszín, irtó puha plüssmaci.
- Helló – biccentett Rob Jason-nek, aztán köszönés nélkül eltűnt. Amint kilépett az ajtón mélyet sóhajtva csuktam be a szemem és hajtottam a fejem a párnámra.
- Azt hittem tetszeni fog… - nézett Jason tanácstalanul a macira.
- Viccelsz? Nagyon édi! Imádom! – kaptam ki a kezemből.
- Kéne neki egy név… - ült le az ágyam szélére Jas.
- Mit szólsz a Bubu-hoz? – vontam fel egyik szemöldököm. Elnevette magát, majd ünnepélyesen felemelte Bubut és vagy nyolcszor elkántálta a nevét. Azt hiszem ez volt a keresztelője. Bubu újra az ölembe került.
- Hogy vagy? – dörzsölte meg finoman a kézfejem.
- Fáradtan – sóhajtottam.
- Ez jelzés volt, hogy kopjak le? – kérdezte színlelt sértődöttséggel.
- Nem. – mosolyogtam.
- Akkor jó.
- Sajnálom, hogy nem tudok menni a húgod szülinapjára – jutott eszembe.
- Inkább örülj, hogy megéled. Hallottam, hogy elég vacak állapotban szedtek össze a Soho-nál.
- A Soho-nál? – dörzsöltem meg a homlokom. Nem stimmel.
- Aha. Miért?
- Az East River-re emlékszem.
- Matt bratyója talált rád.
- Josh?! – akadt el a lélegzetem.
- Ő, ő! Szegény tökre kiakadt. Odahívott egy rakat zsernyákot meg minden. Már féltem, hogy nem lesz kiről fanfic-et írnom – mosolygott szelíden.
- Néha el is felejtem, hogy mi a hobbid.
- A bandán kívül?
- Tényleg! Hogy áll a névválasztás?
- Vadorzó borzok – szegte fel büszkén az állát.
- Megnyerő – bólogattam, közben próbáltam nem kinevetni.
- De még csak a garázsfázisban járunk. Majd kapsz ingyen koncertet – kacsintott rám.
- Ennek most örülnöm kéne? – kötekedtem, mire Jason kikapta a kezemből Bubut.

Jason egész este mellettem maradt. Ő nem tömte belém szigorúan a vacsit, miközben én azon agyaltam, hogy az anyukája egyáltalán elengedte-e egyedül a kisfiát. Aztán Jas a kezembe nyomta a mobilját, hogy hívjam és bizonyosodjak meg róla. Így is lett. És tudta, hogy itt van velem. Kicsit furcsán éreztem magam, hogy az anyukájával beszélek. Nagyon kedves hölgynek tűnt már akkor is, amikor először láttam őt és Jason-t. Most is nagyon aggódó volt. Féltett, pedig nem is ismert. Innen következtettem ki, hogy Jas sokat mesélt rólam. Remélem csak jókat.

Az álmosság most hirtelen tört rám, nem úgy mint általában, nem szép lassan. Egyszer nevetgéltünk utána már csak arra emlékszem, hogy Jas a neki írt dalomat énekelte, miközben a hajamat simogatta.



Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg néhány sorral, mert sokat jelent a véleményed :)