45. fejezet - Kábulat

Sziasztok!

Megjöttem és most tényleg a Hero-val :)
Nagyon köszönöm a novellához és az új történet prológusához kapott komikat, nagyon jól estek. Az új történetre, mint már mondtam várni kell, de addig is remélem, a Hero elszórakoztat titeket :)

Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

45. fejezet - Kábulat

Homály. Semmi más csak homály. Gyér fény – az alagút végén? Ez lenne a halál? Ennyi az egész? Nem valami nagy szám. Ugyanezt látni a metróalagutakban. Nem nagydolog. Vajon a metróvezetők is ezt látják, ha meghalnak? Szegényeknek még unalmasabb lehet a halál. Olyan lehet, mint valami szürke munkanap. Egy egyszerű hétfő vagy kedd, amikor dolgoznak. Szívás…
De ha már meghalok, ideje lenne összegezni.

Dolgok, amiket az élettől tanultam:
- hogy nem számít mennyit hibáztál, az anyukád mindig megbocsát.
- a család szent és sérthetetlen.
- a pasik csak a gyenge nőknek kellenek.
- mielőtt meghalsz, mindenképp valósítsd meg az álmaidat.
- minden fájdalmas pillanat, emlék, szó csak abban segítenek, hogy erősebb legyél.
- meg kell becsülni azokat az embereket, akik miatt a legrosszabb pillanataidban is mosolyogsz.
- hogy az élet nehéz, de szeretni könnyű.

De most komolyan ez a halál? Ne már! Olyan… mint egy… oké, hasonlatot nem tudok, de akkor is szívás. Még csak egy angyallal sem találkoztam! Eggyel sem! És még csak bárányfelhőkön sem úszkáltam. Ez azért már mégiscsak felháborító! Hol van itt a vendégkönyv? Olyan kritikát írok, hogy sírva menekül tőlem még Lucifer is.

- Hahó? – kockáztattam meg a beszédet, de senki nem felelt. Csak az én hangomat hallottam, ahogy visszhangzik. Aztán erősebb fény. Vakító. A kezemet a szemem elé kaptam volna, de valami nem engedte. – Ez a mennyország?
- Kimberly? – hallatszott egy dallamos, női hang.
- Isten? – próbáltam kinyitni a szemem, de nem láttam mást csak nagy fehérséget.
- Kimberly? Kimberly?
- Klassz… egy süket Istent fogtam ki…
- Kimberly! – kérlelt a lágy hang. Aztán ezen a lágy hangon kívül mást is meghallottam. Egy csipogást. Ritmikus csipogást, olyat, ami a kórházakban van, ami a szívritmus… KÓRHÁZ?! A fény ellenére is próbáltam kinyitni a szemem és sikerült is, amint egy fehérköpenyes orvos leengedte előttem azt a kislámpát, amivel világított.
- Maga mit művel? – akartam kérdezni, de csak egy nyöszörgésre jutott.

A mutatóujjamon mérte valami kis műszer a vérnyomásom, az orromnál kellemetlen nyomást éreztem. Tüstént kiderült, hogy drótok lógnak ki a számból és az orromból. Pánikba eshettem volna, de túlságosan émelyegtem. Nem láttam tisztán csak foltokat. Pacákat egy festő vászonján… A fejem zúgott, olyan volt mintha nagyon másnapos lennék. A hasamba és bal lábamba fájdalom nyilallt. A műszer, ami a szívritmusomat mérte gyorsabban kezdett el csipogni.
Hol vagyok? Világos, hogy kórházban, de miért vagyok itt? Nem haltam meg? Egyáltalán mi történt? Hogy kerülök ide? Hol vannak anyáék? Történt velük valami?

- Nyugodj meg, kérlek! Én az orvosod vagyok, Jessica Oxford. – mutatkozott be és kiszedte azokat az izéket a számból. A látvány nem nyújthatott valami pazar élményt, de nem fájt annyira. Csak a torkom kapart, viszont a hasamban érzett fájdalom… belepusztulok. Megint meg akartam szólalni, de nem sikerült összehoznom egy mondatot.

Nagyokat pislogtam, hogy jobban lássam, hol is vagyok. Egy világoskékre festett kórteremben feküdtem. Velem szemben egy falra erősített LCD TV, mellettem két oldalt éjjeliszekrény álldogált. A fehér éjjeliszekrények tele voltak pakolva virágokkal. Szép, színes virágokkal. A jobboldalamon egy nagy ablak volt, nem messze az ágyamtól. Az ablak előtt egy fehér kanapé, ahol a húgom és az anyám aludt.
Végigmértem őket. Mindketten fáradtnak tűntek és… megviseltnek. Anyán egy fehér melegítő volt és egy fekete egyszerű póló, a húgom pedig fekete farmert és pink atlétát viselt. Valaki egy lepedőt takart rájuk. Az ablakon kipillantva még láttam a fekete éjszakát…

- Kicsim! Kicsim, kérlek kelj fel! – kérlelt anyám selymesen lágy hangján. Szerettem a hangját. Azt hiszem tőle örököltem az énekhangomat is, bár ő ezt velem született adottságnak hívja. Azt mondja az éneklés csak rám jellemző a családban. Pedig tudom, hogy nem. Anyától kaptam azt, amit kaptam. Az ő érdeme.
- Anyu – nyöszörögte helyettem valaki, aztán rájöttem, hogy az a valaki én vagyok. Megijedtem ettől a gyengének tűnő hangtól.
- KIM! – üvöltötte egy boldog és sokkal hangosabb valaki.
- Shh! Még kába, kincsem. – így anya.
- Nővérkém… - hallottam Emma hangján, hogy sír. Valaki megérintette a jobb kezem. Nem tudtam kinyitni a szemem. Emma! Jól vagyok! Nincs semmi baj! – akartam mondani. Az a valaki a kezembe csúsztatta a kezét és erősen szorította. Minden erőmet összeszedve szorítottam vissza.
- ANYA! LÁTOD? – rekedt volt a hangja. Kétségbeesett. Mi folyik itt? Miért pánikolnak? Jól vagyok… legalábbis azt hiszem. Mondjuk, az egy bajforrás lehet, hogy nem tudom kinyitni a szemem.
- Kincsem… - anya is sírt és végigsimította a kezét a homlokomon.
- Mi… ez… a… rossz hangulat? – végre sikerült kinyitnom a szemem és elnyöszörögnöm egy mondatot! Gratulálok! De amint kinyitottam a szemem azonnal be is csuktam. Egy hatalmas tű közelített felém. Már épp reklamálni akartam, amikor egy kis szúrást éreztem a karomban. Most keltem fel, de máris bökdösnek? Na de kérem!
- Kimberly? Itt Jessica. Az orvosod. El tudod mondani, mi történt veled?
- Azt hittem… erre maga mondja… meg a… választ – halk sóhaj. Mintha csalódott lenne valaki. Újra kinyitottam a szemem. A húgom nagy, könnyes boci-szemeivel találkoztam. Megcsillant bennük valami, majd se szó se beszéd rám vetette magát. Félig rajtam feküdve ölelt meg és én szorosan öleltem vissza nem törődve a hasamban érzett fájdalommal.


2 és fél órával később

- Szia! Édes Istenem! Hála az Istennek, hogy jól vagy – jött közelebb Josh egy flancos virágcsokrot szorongatva. Meglepett, de jól is esett, amikor kaptam egy puszit a homlokomra. Pirulva vizsgáltam a virágokat.
- Nem kellett volna – szerencsére a beszéd egyre jobban megy. Különben barkóbázhatnánk, mint kábé 2 órával ezelőtt a húgommal.
- Megérdemled. Az orvos szerint nagyon küzdöttél. Köszönöm, hogy nem adtad fel – nem nézett rám, a virágokat tette bele egy vázába, de a szavai így is meghatottak. Fekete öltönyt és kék inget viselt, a derekára volt kötve a pisztolytáskája.
- Munkából jöttél? – kérdeztem miközben odahúzott mellém egy széket és leült rá.
- Nem. Most is dolgozok.
- Ellógtál? – próbáltam vigyorogni, bár a felrepedt szám nem örült ennek az ötletnek.
- Nem, – szomorú mosoly – dolgozok.
- Ó! Tényleg, rendőr vagy! Bocs, de most elég lassú vagyok. És a tegnapról csak néhány dologra emlékszek. – vallottam be. Pont a kellemetlen részig emlékszek… Rob és a… barátnője. Ekkor egy másik pasas lépett be az ajtómon. Vagyis a kórházi szobám ajtaján…
- Kim, ő a társam Lucas! Luke, ő egy kedves barátom Kimberly – kedves barát… ezt sem hallottam az ő szájából. Furcsa volt és megnyugtató. A szőke, zöld szemű, kigyúrt fazon barátságosan mosolyogva biccentett felém.
- Helló! – üdvözöltem én is, majd Josh-ra pillantottam. Egyáltalán nem hasonlítanak Matt-el. Josh-nak sötétbarna haja volt és barna szeme, de sokkal idősebbnek nézett ki a koránál. Talán a borostái miatt van, de többnek néz ki, mint 24. Nagyon jóképű, még sincs barátnője. Mi van ezekkel? Igaz, pontosan tudtam, hogy Josh a munkájának él. Imád zsaru lenni.
- Nem emlékszik sokra – világosította fel Lucast.
- Az utolsó emlék? – kérdezte rám szegezve zöld szemeit kedves barátom társa.
- Luke! – szólt rá Josh, mire felvonta egyik szemöldökét. – Inkább én.
- Ahogy gondolod – vont vállat Luke, majd kiment az ajtón.
- Bocsi. Néha túlpörög a koffeintől. Hogy vagy? – mérte végig jelenleg cseppet sem vonzó külsőm.
- Remekül – mondtam szarkasztikus hangomon.
- Azt látom – majdnem elnevettem magam, de emlékeztettem magam, mi volt, amikor a húgom nevetetett. – Mit mond az orvos?
- Agyrázkódás; belső vérzés, de elállították; a bal lábam megzúzódott és kaptam néhány monoklit is – mosolyogtam – ja és a szám is felrepedt. Veled mi újság?
- Jól vagyok – motyogta. – Láttál valakit?
- Josh… - érintettem meg a homlokom – agyrázkódás. Az utolsó emlékem az, hogy kijöttem a Joe’s Pub-ból.
- Miért jöttél ki? – vette elő a noteszét és máris jegyzetelni kezdett. Magamban mosolyogtam ezen. Az emléken már kevésbé.
- Összevesztem a barátommal. Vagyis az expasimmal – bizonytalanodtam el.
- Szakítottatok? – kérdezte fel sem nézve a füzetből.
- Igen – sóhajtottam és elnéztem mellette. A vörös rózsákat néztem a szoba túlsó végében, amiket Robtól kaptam.
- Szóval ezért nem engedi ide Matt – bólogatott megértően.
- Nem szeretnék beszélni vele.
- Miért szakítottatok?
- Ez a nyomozáshoz kell vagy te akarod tudni? – nem tudom, miért tettem fel a kérdést. Josh felkapta a fejét és kedvesen, megnyugtatóan rám mosolygott.
- Is-is.
- Megcsalt – fordítottam el a tekintetem – Bon-bont?
- Nem adja fel, igaz? – vigyorgott és elvett egyet a Robtól kapott bon-bon egyikéből.
- Nem.
- A helyében én sem tenném. Mit is mondtál, mi a neve? – kérdezte, de én még mindig le voltam ragadva az első mondatnál. Mi ez? Várakozóan nézett rám.
- Robert Pattinson – erre elkezdett fuldokolni. Hevesen köhögött a félrenyelt bon-bontól, majd nagyot nyelt a pohár ásványvízből, ami az éjjeli szekrényemen állt.
- Jól vagy? – kérdeztem, amint kezdett lilából fehér lenni.
- Jobban, mint te – halk nevetés hagyta el a szám, ami ismét éles fájdalmat keltett a hasamban. Felszisszentem.
- Gondolod, hogy… - ment vissza ismét rendőrbe. Nem folytatta a mondatot.
- Hogy?
- Hogy… esetleg… szóval, érted… - vörösödött.
- Nem – ráztam a fejemet is. Hangosan felnyögött. – Mondtam, hogy lassú vagyok.
- Gondolod, hogy köze lehet a megtámadásodhoz? – kérdezte egy szuszra.
- MI?! Nem. – képedtem el.
- Biztos?
- Nem lenne rá képes. – bizonygattam. Még hogy megtámadna? Ez a világ legnagyobb baromsága.
- Azt se nézted ki belőle, hogy megcsalna – motyogta lehajtott fejjel. Könnyek gyűltek a szemembe.
- Josh… nem ő volt.
- Honnan tudod? – emelte fel a fejét, mintha kellemetlen teher nyomná a nyakát.
- Mert őt elintéztem volna – mondtam és hangos nevetés töltötte meg a szobát.

Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg pár sorral, hiszen sokat jelent a véleményed! :)