Egy kis bemelegítő

Sziasztok!

Ma úgy terveztem, hogy adok nektek egy kis "ajándékot", annak alkalmából, hogy itt vagytok nekem! :) Nagyon sokat köszönhetek mindegyikőtöknek, főként azt, hogy kitartóbb és (talán) tehetségesebb lettem. Ezért és mert a 36 ember közül, aki szavazott, mind 100%-ig várja az új történetet, úgy döntöttem, hogy felrakom az új történet prológusát.

Remélem örültök neki :) Egy kis kedvcsináló, amíg elkészül a blog. Addig még várnotok kell egy kis időt, mert csak akkor akarok belekezdeni az új történetbe, ha már a másikkal végeztem. Nem szeretnék úgy járni, mint annak idején a Dreams-sel. Remélem, hogy megértitek :) Ennyit a Hero is megérdemel :)

Mielőtt még tényleg engedem, hogy elolvassátok a prológust :P meg szeretném köszönni azt a 6 komit, amit a novellámhoz kaptam. Köszönöm, a jobbnál jobb véleményeket, ez ösztönöz abban, hogy még többet írjak. Hát nem tudom, hogy lesz-e még folytatása, de ha igen, feltétlenül felrakom :) Köszönöm a sok bátorító sort!

Na, a sok köszöngetés után itt van most már tényleg a prológus! :D
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

Robert Pattinson - Elveszett álom

Prológus:

Minden, ami volt és van egy álommal kezdődött. Mint mindenki tudja, az álmok éjjel találnak meg minket. Vagy nappal, ha valaki nagy fantáziával bír. Nyitott szemmel is ugyanúgy lehet álmodni. Itt vagyok például én. 5 éven keresztül jártam úgy a világban, hogy a nehéz helyzetekben vagy csak mikor egyedül voltam, megalkottam magamnak valakit. 7 éves koromban kezdődött az egész. Tisztán emlékszem: kedd volt. Az már nem rémlik, hogy milyen volt az időjárás. Gondolom, esős, mert Londonban vagyunk. Visszatérve a tárgyra, 7 éves voltam, mikor először láttam Őt. Persze rajtam kívül senki más nem látta, mint minden normális képzeletbeli barátot sem. Nagyon egyedül voltam. Anyu a lányokkal vásárolni ment, apu pedig dolgozott. Nem csináltam semmit csak az ágyamon ültem. Magányos voltam. Aztán zajokra lettem figyelmes, a gardróbomból jött. Kinyitottam az ajtaját és ott állt. Utána leszidott, hogy milyen rendetlenség van a szekrényemben. Összebarátkoztunk és elválaszthatatlanok voltunk. Anyu még meg is értett, ahogy Liz is. Vic és apu már kevésbé. Most, felnőtt fejjel, már tudom, hogy csak aggódtak értem, de még csak egy kisfiú voltam. Vic az aggódását piszkálódásban fejezte ki: egészen 12 éves koromig csúfoltak a lányok Claudiának, mivel így hívták Őt. Aztán egy napon eltűnt és én felnőttem. De mindig hittem, hogy valamikor, valahogy a két világunk újra eggyé válik majd…

Természetesen örülnék most is pár véleménynek :) Mit gondoltok, jó lesz az új történet? :P :)