44. fejezet - A halál angyala

Sziasztok!

Meg is hoztam a következő fejezetet, ami remélem, szintén elnyeri a tetszéseteket!
Hálás köszönet Gazdinak, Szilvinek, Chanel-nek, Xrianának, Amy-nek, Natii-nak, Csibimoon-nak, Ilonának, Anikónak, Henrieme-nek, Kitty-nek a véleményükért :) Szeretlek titeket, csajok! <3
Boldog Valentin-napot minden kedves olvasómnak! :)
Nem is szaporítom tovább a szót, jöjjön a fejezet!
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

New York sötét utcáit ellepte a szennyszag és a kocsik kipufogójából áradó szmog illata. Na, meg az én könnyeim illata. Már ha a könnyeknek van illata. A lényeg az, hogy a Baxter Street-en sétáltam egyedül. Teljesen egyedül a bánatommal. A csalódottság és a fájdalom, a megcsalás és a kétségbeesés, a naivitásom mind-mind egyszerre hatalmasodott el rajtam, így muszáj volt lelépnem. Otthagytam Matt-éket egy szó nélkül. Ki lesznek rám akadva és nem csak a mai miatt. Ők tökéletesen megmondták: Ne bízzak benne! De én?! Nem! Nekem minden baromban hinnem kell, nekem mindent el kell néznem és nekem minden egyes alkalommal a szar lapok jutnak. De miért?! Ez annyira igazságtalanság. Egyszerűen… szar.

Muszáj nem szeretnem. Muszáj kilépnie az életemből. Amióta a része lett a létezésemnek azóta egyszerre jó és rossz a világ. Nem létezik a boldogság a szomorúság nélkül. Ez a legdühítőbb. Hogy szeretem. Minden hibájával és minden jó tulajdonságával. És ez az egyetlen dolog, amit utálok magamban. Na, meg azt hogy egy naiv liba vagyok, akit mindenki kihasznál. De soha többé. Soha-soha többé. Nem leszek olyan, mint rég. Egyszerűen csak a családomnak, a barátaimnak és zenének élek. Valóra váltom az álmaimat és nem futamodok meg. Nem kell nekem pasi, még ha egy észveszejtően jó pasiról is van szó. Nem kell.
Vajon hogy kell feladni egy érzést? Egyszerűen csak döntsem el, hogy feladom, és eszerint viselkedjek, és közben mondjak ellent a szívemnek és sodródjak tőle egyre és egyre távolabb? Akkor talán egy nap elfelejtem igéző szürkés-kék szemének melegségét, kellemes hangját, édes mosolyát? Vajon eljön az idő, mikor mind eltűnik belőlem és a szívemből a fájdalom? Minden nyom nélkül, mintha soha nem is lett volna semmi.
Megpróbálhatom. Ellököm magamtól, még ha ez azzal is jár, hogy összetörök. Idővel jobb lesz…

Idővel jobb lesz, idővel jobb lesz, idővel jobb lesz – csak ez járt a fejemben.

Befordultam a Soho fényűzőnek nem éppen mondható utcáira. Ebben a kerületben lakott Matt és Josh. Matt. Vajon mit művelhet? Talán beveri a képét annak a… Egyszerre öntött el a keserűség és az elégedettség. Megérdemelné, de ha őt bántják engem is bántanak. Ez a szerelem alappillére. De bár ne éreznék így.
Ő is akar. Szüksége van rám. Nem akar elveszíteni. Ezt mondta.. Mégis, mi lett a vége?! Itt állok egyedül és teljesen megtörve.. Ne értsék félre.. A szívem nem tört darabokra, mint ahogyan azt a szerelmes történetekben szokták leírni. Ez annál sokkal bonyolultabb. Olyan, mintha lassan tövisek nőnének a szívem körül, amik nem hagyják, hogy levegőhöz jussak. Akárhányszor visszaemlékszem a barna hajú fiú mosolyára, újabbakkal gyarapodik, amik egyre közelebb hatolnak a szívemhez, mígnem végül elérik azt.. És akkor megértem.. A tövisek dolga nem a fájdalom előidézése. Az igazi ok, amiért léteznek az az, hogy megóvjanak és, hogy segítsenek túlélni.. Túlélni a legnyugtalanítóbb érzést.. A magányt..


Korábban megijesztett volna, hogy egyedül ebben a nagyvárosban csatangoljak, de most még ez sem érdekelt. Egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csak Rá. Csak arra, hogy mit tett, hogy-hogy nézett, hogy-hogy hagyott volna ott egyetlen egy szó nélkül. Csak erre és semmi másra. A könnyeim patakokat is alkothattak volna.
Elhagytam a Soho-t is és Matt-ék házát is. Égett a nappaliban a villany. Josh. Biztos TV-t néz. Meg sem fordult a fejemben, hogy bemenjek hozzá. Most senkivel nem akartam beszélni. Csak egyedül akartam lenni a bánatommal. Ráadásul más jókedvét sincs kedvem elrontani. Részben ezért sem maradtam Lucy-vel és a srácokkal. Elég, ha csak én vagyok olyan, mint a mosott szar. Ráadásul már így is túl sokat támaszkodok rájuk. Talán túlságosan is hagyatkozom rájuk és később, ha netalán tán egyedül lennék, nem tudnám megoldani a problémáimat. Ezért kell egyedül lennem. És mert nincs kedvem magyarázkodni. Csak egyedül kell lennem.

Az East River ezüst színben pompázott Manhattan és Brooklyn között. Az otthonom. Mély sóhajjal ültem le a korlátra. A hold különleges alakban tükröződött vissza a víz felszínéről. Ha itt lenne Emma, most le akarná rajzolni… Elővettem a zsebemből a telefonom és lefényképeztem neki.
A hideg eddig nem tűnt fel, de most hogy leültem… nem hagyott nyugton az éjszaka. Ez a része a városnak nem volt kihalt. Itt mindig van valaki. Egy kocogó erőművész, egy magányos részeg, egy padon ájuldozó csöves, egy szerelmespár, akik a holdat kémlelték a folyó szegélyénél. Újra könnyek gyűltek a szemembe, de nem töröltem le őket. Hagytam, hogy a folyó felől érkező enyhén csípős szél megszárítsa nedves arcom. Ma még depizhetek egy kicsit, de holnap már a sarkamra állok – egyeztem meg magammal. Az egyezséget egy bólintással nyugtáztam, majd szorosabbra fogtam magam körül fekete bőrdzsekimet, amit a mellényemre vettem fel.

Nem volt kedvem bőgni. Még egy olyan kiadós hiszti-rohamhoz sem volt kedvem. Egyszerűen csak… el akartam tűnni. Mindennél jobban vágytam arra, hogy elnyeljen magába a föld. Jelen pillanatban bármit megtettem volna ezért. A hideg újra kirázott, ahogy a szél megzörgette a fák levelét. 3 éve nem voltam kint ilyen későig este. Az emlékre megint kirázott a hideg, habár a szél ezúttal elmaradt. Aztán a félelem továbbállt. Egyszerűen még ahhoz sem maradt erőm, hogy féljek, amitől eddig mindennél jobban féltem. De most nem érdekelt. És ez érdekes volt ebben a pillanatban. Még a félelmem is eltörpült a csalódottságomhoz képest? Úgy tűnik igen.

Élveztem ezt. Kiskorom óta élveztem, amit most újra csinálhattam. Leszöktem teljesen le a folyóhoz. Átmásztam a korláton és leültem az egyik betondűlőre. A fejemet a térdemre hajtottam és úgy figyeltem, hogy áramlik a folyó az Atlanti-óceánba. Kislánykoromban sokszor elképzeltem milyen lenne halnak lenni és kijutni az óceánba. Szabadság és korlátlanság – egészen addig, amíg fel nem fal egy nagyobb hal. Ezért képzeltem magam bálnalánynak. Annál nincs nagyobb halfajta. Mondjuk kiskoromban arra nem gondoltam, hogy egy bálna nem fér el egy folyóban, de ez már csak részletkérdés. Egy kis apróság.
Az ismerős folyó jellegzetes illata segített ellazulni. A szél itt – a folyóhoz sokkal közelebb – nagyobb volt. A tarkómon égnek álltak a pihék. Kiengedett hajam szabadon lebegett az éjjeli holdfényben. A halál angyala – a húgom így írna le ebben a percben. Vagyis ha lerajzolna úgy, ahogy most vagyok több mint ezer százalék, hogy ezt a címet adná a képének. Olyan lehettem a szürke folyó mellett, a homályos holdfényben, mint egy angyal. Mint a halál angyala.
És a halál gondolatára nem maradt más emlékem, mint egy nyomás a tarkómon és a betonba vágódás éles, fájdalmas képe.

Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg néhány sorral, mert sokat számít a véleményed! :)