40. fejezet - Te megőrültél?

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, igaz, hogy jelenleg nagyon sz*rul vagyok... Lehet, hogy csak a Robitis, de így sem voltam suliba a héten :D De gondolom ez nem érdekel senkit :)
Ismét meg akarom köszönni a komikat: Chanel, Klau (De az én vagyok XD), Csibimoon, Repcsi, Emi, Sango21, Pixie, Zsemi, Natii, Anikó, Amy, Kinga, Kitty, Szilvi, Xriana.

Hihetetlen, hogy 52 rendszeres olvasóval büszkélkedhetek. Esküszöm, hogy a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyien lesztek nekem :) NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM MINDEN EGYES ÉS KETTES RENDSZERES OLVASÓMNAK!!!!!!!! :D IMÁDLAK TITEKET!!

Na, de mielőtt teljesen elérzékenyülnék felteszem a frisset. Ja, és köszönöm a sok pozitív visszajelzést az új történettel kapcsolatban. Dolgozom azon, hogy minél hamarabb olvashassátok! :)

Addig is a húgom (aki engem is rávett az írásra és iszonyatosan tehetséges, természetesen nálam is tehetségesebb =D) nyitott egy új blogot, ahol a legújabb történetét olvashatjátok:

1 lány, aki mit sem tud az életéről, hogy ki is ő valójában. Abigail Saunders sosem hitt igazán a természetfelettiben, amíg bele nem cseppent egy lány életébe. A sajátjába. Egy fiú, aki mindenben a segítségére lesz, az alvilágiak, akik az életét követelik, és egy jóslat, aminek be kell teljesülnie.

De vajon kik a barátok, és kik az ellenségek?

És ki az, aki mindig az árnyékodban jár, és vigyáz rád, még ha észre sem veszed?

Itt lehet olvasni a sztorit: A láthatatlan árnyék

Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

A kanapén ülve tömtem magamba a temérdek popcorn-t, amit Rob hozott magával. Valahogy nem így képzeltem el a ma estét, de legalább itt van velem és ez a lényeg, nem? De. Em hangos nevetése és Rob kuncogása mellett nekem is kiszaladt egy kis kuncogásféle a számon, miközben Will Smith reménytelen próbálkozását néztük. A Randiguru a húgom kedvenc filmje. Rádumált minket, hogy nézzük meg vele. A rádumálás igazából az volt, hogy odament Robhoz és közölte vele, hogyha azt akarja, hogy megtűrje a házban, akkor filmet kell néznünk vele. Így kerültem én Em és Rob közé a kanapén. A nappalink sötétjét kivételesen megtörte a TV-ből derengő fény, halványkékre festve Rob mosolygós arcát. A jobb keze a vállamon pihent, a másikkal pedig popcorn után kutatott a mély tálban. Sikerült találnia egyet, majd a szájába tette. Hirtelen erős vágyat éreztem arra, hogy megcsókoljam. De nem tettem. Nem szeretnék a húgom előtt - Matt szavaival élve - nyáladzani. Nem azért, mert félek, hogy rossz példát mutatok neki, hisz én is láttam már, hogy túlesett az első csókon. Egész egyszerűen csak kényelmetlenül érezném magam. Most mégis komolyan elgondolkodtam azon, hogy megcsókolom Robot. Aztán kényszerítettem magam, hogy Will Smith-re figyeljek. A TV felé fordultam, akárcsak a többiek. Már vagy ezerszer láttam a filmet, így nem kötötte le a figyelmem. Automatikusan tömtem magamba a popcorn-t. Megszólalt a telefonom. Először nem is érdekelt. Nem volt kedvem felállni és itt hagyni őket. Nem mintha nem bíznék a húgomba, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak olyan kényelmes volt és nyugtató, hogy az a két ember, akik jelenleg és remélem, örökre a világom fénypontjai itt vannak mellettem. Nem volt kedvem felállni. Aztán mégiscsak felálltam, mert mi van, ha anya az. Még mindig nem ért haza a munkából, pedig lassan kilenc óra van. Így hát kelletlenül felemelkedtem, majd a szobámba ballagtam. A telefont az ágyamon elveszve találtam a fehér, virágmintás paplanom rejtekében.

- Szia! Rég hallottam felőled! Hiányzol! - hadartam el egy szuszra.
- Jaj, te is nekem! Csak azért hívtalak, hogy holnap összefuthatnánk valahol! Hallottam a fejleményeket - újságolta Lucy. Nem voltam egész biztos benne, hogy mire gondol. Vagy inkább, hogy kire.
- Miféle fejleményeket? kérdeztem hát rá.
- Hát a pasidról - mondta. A hangján hallatszott, hogy vigyorog.
- Ó - nyögtem a telefonba. Nem kellett sok ész, hogy kitaláljam, ki árulta el neki a dolgot. Matt...
- Ó bizony! Mi az, hogy nem hívsz fel és nem újságolod el, hogy összejöttél valakivel?! Azt hittem én vagyok a legjobb barátnőd! hallatszott Lucy csalódott hangja. Szóval Matt nem mondta el neki, hogy kivel járok? De miért?
- Persze, hogy te vagy! Csak... még nagyon-nagyon friss. Matt is onnan tudja, mert éppen...
- Akcióban voltatok - kuncogott. - De még mindig nem tudom a nevét!
- Ami azt illeti, tudod - közöltem vele csukott szemmel. Igaz, ő ezt a cselekedetemet nem láthatta.
- Csak nem DEREK?! - kérdezte két oktávval magasabb hangon.
- Nem, Lucy. Nem ő.
- Akkor ki?! Mondd már!
- Hát... Robert Pattinson? - ez inkább kérdésre sikeredett. A szememet még szorosabban csuktam össze. A vonal másik végén halálos nagy csend állt be, aztán hangos nevetés követte. Összezavarodva tartottam el a fülemtől a készüléket, rápillantottam, majd ismét a fülemhez emeltem.
- Jó vicc volt! Már majdnem bevettem - nevetett még mindig hangosan Lucy. Szóval ezért nem mondta el neki Matt. Tudta (velem ellentétben), hogy ki fog akadni. Most mit csináljak?
- Lucy... - kezdtem nehézkesen - nem viccelek. Én és Rob...
- Te megőrültél?! Csak én emlékszek arra az incidensre?! az incidens szót gunyoros hangsúllyal ejtette ki. Ebből nem fog semmi jó kisülni...
- Nem, Lucy.
- Akkor mi ez az egész? Nem értem - és hallatszott a hangján, hogy tényleg nem érti.
- Azt hiszem...
- Belezúgtál, igaz? Ezért nem vagy rá mérges. Szerelmes vagy belé - mondta kicsit halkabban. Gondolom, nem volt egyedül. Lucy-nek van egy öccse. A húgommal egy idős. És a húgomhoz hasonlóan roppant idegesítő. Ráadásul egy ideig belém volt zúgva.
- Lucy...
- Remélem, tudod, hogy mit csinálsz. Nem szeretném, hogy... én csak aggódok miattad - mosolyogtam, bár ő ezt nem láthatta.
- Tudom, és ez nagyon jól esik, de nincs miért féltened.
- Remélem, tudod, hogy mit csinálsz - ismételte meg. Kis csend telepedett közénk. - Boldog vagy?
- Igen - mondtam kis töprengés után. Újabb pár perces csend...
- Akkor jó. Csak... vigyázz vele. Csak ennyit kérek.
- Rendben - válaszoltam, de nem tetszett, hogy nem bízik Robban. Persze, ez teljesen érthető.

Elbúcsúztunk egymástól aztán visszatértem a húgomhoz és Rob-hoz. Pont a kedvenc részem ment, mire visszaértem. Rob egy darabig furcsán nézett rám. Gondolom, észrevette a zavarodottságot rajtam. Legyintettem egyet, jelezve, hogy minden rendben. Igazából semmi sem volt rendben. Talán Lucy-nak van igaza. Túl könnyen bízok Rob-ban. Megbántott és megalázott. De ezt Rob is megbánta. Vagy százszor bocsánatot kért.

Egy órával később az ágyamon ültünk vaksötétségben. Egyikünk sem szólt egy szót se. A percek így gyötrő lassúsággal teltek. A kedvem nem lett jobb a Lucy-val folytatott beszélgetés után. Valahogy elrontotta a napom. Pedig azt hittem, hogy ezt a mai napot már semmi nem ronthatja el. Hát... tévedtem.

- Na, jó. Mi bánt? - kérdezte végül. Megunhatta a pocsék hangulatomat.
- Semmi - vontam meg a vállam. Nem szerettem volna elrontani a napját. Láttam rajta, hogy álmos, mégsem ment haza aludni. Velem akart lenni. És nem azért, hogy megkérdőjelezzem a bizalmát.
- Aha. Én meg az Amerikai Egyesült Államok elnöke vagyok - dünnyögte.
- Üdvözlöm az ágyamban elnökúr! - nevettem. Erre már neki is nevetnie kellett.
- Azóta vagy ilyen, amióta telefonon hívtak. Ki volt az?
- Lucy - válaszoltam. Egy darabig elgondolkodva nézte az ajtómat, majd felismerés csillant a szemében.
- Gondolom, nem örül nekem - mondta, most már rám nézve.
- Nem erről van szó! - vágtam rá azonnal. Rob arca ellágyult.
- Ugye nem hazudsz?
- De - adtam meg magam. Egy bánatos mosoly jelent meg az arcán.
- Én sem örülnék a helyében. Csak tudod... azt hittem te erre később fogsz rájönni. Hogy lesz egy kis időm veled.
- Nem foglak elhagyni - fintorogtam az elhagyni szónál. Ez valahogy nem illett a mi kapcsolatunkba.
- De meginogtál. És teljesen jogosan. Talán hagynom kéne egy kis időt, amíg...
- Felejtsd el! Ez szükségtelen! Tudom, hogy mit akarok. Nincs szükségem időre - közöltem vele. Még a gondolattól is páni félelem futott végig rajtam, hogy elhagyhat.
- De szeretném, hogy tisztán láss.
- Nincs semmi baj a látásommal! - kezdtem ideges lenni. Most nem hisz nekem, vagy csak egyszerűen le akar rázni?
- Oké. De jobb lenne most, minthogyha...
- Nem fog megváltozni a véleményem - ígértem. Szorosan megszorítottam a kezét. Visszaszorított.
- Bocsi, ha felzaklattalak - húzott közelebb magához.
- Hát... talán megbocsáthatok - incselkedtem.
- És mi lenne a feltételed? - vigyorgott ő is.
- Egy csók - jelentettem ki.
- Ezt könnyen megoldhatjuk - jött közelebb hozzám. Az állam alá tette a kezét és... ebben a pillanatban nyitott be az anyám.
- Te jó ég! - gyorsan elfordult. Szerintem azt hitte, hogy éppen mást csinálunk...
- Anya...
- Sajnálom! Kopognom kellett volna! - szabadkozott és eltűnt a szobámból. Rob zavarodottan nézett rám.
- Azt hiszi, hogy mi... - hagytam abba a mondatot. Először még jobban összezavarodott, aztán elvörösödött.
- Ez nem sok jót jelent a jövőre nézve. Gyorsan menjünk utána! Azt fogja hinni, hogy most öltözünk! - Rob pánikolásán nevetnem kellett, de azért követtem őt a konyhába.

Egy órával később az ajtóban búcsúzkodtunk. Hosszas csókolózás és cirógatás után végre hajlandó voltam elengedni. Na, nem minthogyha ő úgy rohant volna... Visszamentem a konyhába anyához. P boldognak tűnt, hogy engem boldognak lát. Persze voltak körülmények és dolgok, amiket anya nem tudott, így ő gond nélkül elfogadta Robot. Ellentétben Lucy-val. Tudom, tudom... nem szabadna érdekelnie a dolognak, mégis ott motoszkál a fejemben a kisördög. Mégis mosolyogva és kicsit fáradtan léptem be a konyhába. Anyán egy fekete vászonnadrág és egy fehér virágmintás póló volt. Nyúzott volt. Árulkodó fekete karikák telepedtek le a szemei alá.

- Miért nem mész aludni? - ültem le mellé az asztalhoz. Azt hiszem ez az asztal a ház szíve. Minden fontos dolgot itt beszélünk meg, itt vágjuk fel a szülinapi tortákat és itt szoktunk kiselőadásokat tartani a napunkról.
- Gondoltam megvárlak - vonta meg a vállát.
- Hát... köszi. Akkor most már mehetsz! - mosolyogtam.
- Annyira örülök nektek! Igazán - szorította meg a kezem. Könnyek gyűltek a szemembe.
- Köszi, Anyu! - öleltem meg végül. Erősen megszorongattam, aztán hagytam hagy menjen pihenni.

Egy ásítás kíséretében léptem be a szobámba. Arccal lefelé vágódtam be az ágyba. Nem voltam álmos. Valahogy nem volt kedvem aludni. Felkeltem az ágyból, összeszedtem a pizsim, aztán a fürdő felé vettem az irányt.
Fél órával később és egy nyugtató fürdő után, leültem a laptop-om elé. A szobában csak az íróasztalomon lévő kislámpa szolgáltatott némi fényt. A barackvirág színű falamon lévő képeket nézegettem. Legtöbbjén Em tűnik fel, de sok közös képem van fent Matt-el, Olive-val, Lucy-vel és Derek-el. Áruló könnyek gyűltek a szemembe Olive képének észrevételekor. Fájó szívvel vettem le minden olyan képet a falról, amin szerepelt. Mondanom sem kell, hogy így mennyivel üresebbnek hatott a szobám. De mivel ma nem ronthatja el semmi a kedvem - legalábbis próbáltam így tenni - nem engedtem magamnak, hogy a régi legjobb barátnőmre gondoljak. Persze, még mindig szerettem. Naiv vagyok, de nem hülye. Nem hinném, hogy meg tudnék neki bocsátani. És ha valaki elveszít, egy jónak hitt barátot nem talál az ember rögtön másikat az utcasarkon. Még akkor sem, ha New York-ban történetesen sok utcasarok van. A lényeg az vele kapcsolatban, hogy szeretem, de elnyomom magamban az érzést. Meg kell tanulnom nélküle élni. Még akkor is, ha kiskorunk óta elválaszthatatlanok voltunk. De majd később siránkozok a múlton. Ideje a jövőbe tekinteni.

Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg pár sorral, mert sokat jelent a véleményed! :)