38. fejezet - A harc

Sziasztok! :)

El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök az előző két fejihez kapott 13 kominak. Természetesen most is feltüntetem őket nevük szerint, hiszen rengeteg erőt adnak nekem és hálás vagyok nekik: Chanel, Xriana, Sango21, Natii, Emi, Amy, Csibimoon, Pixie, Honie, Anikó, Brixi, Kitty, Szilvi. Köszönöm nektek! :)

Annak is nagyon örültem, hogy gyarapodik rendszeres olvasóim kis klubja :) Nem sokan büszkélkedhetnek 49 csodálatos olvasóval! :D Most egy kicsit egoistának tűnhetek, de nagyon büszke vagyok arra, hogy idáig eljutottam! Igen, tényleg egoista megjegyzés volt :P

És ami miatt még boldog vagyok, az az, hogy 46-an szavaztatok az új történettel kapcsolatban. Mivel már említettem, hogy az alapsztori már megvan, úgy gondoltam, hogy be is avathatlak titeket. Természetesen minden jog fenntartva, úgyhogy el ne lopja senki :D

Robert Pattinson - Elveszett álmok
Ebben az őrült és hatalmas világban minden nőnemű lény rajongási tárgya a híres színész, Robert Pattinson. A sármos angol férfi ránézésre tartja a lépést, ám belül teljesen elveszettnek és tanácstalannak érzi magát. Milyen az, ha emberek milliói rajonganak érted? Milyen az, mikor elvárások elé állítanak? Milyen az, mikor a világ közepén is magányosnak érzed magad? Ez a srác tudja, ezért álmaiban újra megjelenik az a lány, aki talán helyrehozhatja azt, ami elromlott. Ne félj, mert az álmok mindenkit megtalálnak...

Várom a véleményeket, nemcsak a Hero-ról, hanem az új ötletemről is! :) Előre is köszönöm!
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

38. fejezet - A harc

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor felismertem az illetőt.

- Ne haragudj! Nem szerettelek volna megijeszteni – szabadkozott Rob.
- Semmi baj – sóhajtottam elhalóan. - Egy pillanatra komolyan azt hittem, hogy valami hülye emberrabló vagy.
- Bocs. Egyáltalán mit keresel kint ilyenkor? Neked otthon kéne lenned! – mondta furcsán mérgesen.
- Én…
- Nincs kifogás! Ilyenkor nem mászkálhatsz egyedül!
- Úgy beszélsz, mint Matt.
- Mert, ahogy Matt is, én is féltelek – válaszolta a sötétség. Csak a szemét láttam a végtelen feketeségben. A szavam is elakadt. Nem tudtam mit felelni.
- Nem mehetnénk be? – kérdezte 2 perc hallgatás után.
- Nem szeretnék ilyenkor pasikat felvinni. Ma már így is épp elég izgalom jutott anyámnak…
- Történt valami Barbarával? – kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában. Mosolyogni kezdtem, bár ezt ő nem láthatta.
- Nem, csak a húgom… és Matt… a kanapén – sokat sejtetően abbahagytam. Had rakja össze ő maga.
- Ó! – jött a válasz döbbenten.
- De még milyen ó! – mosolyogtam tovább.
- És te, hogy…? Mindegy, nem is ez a lényeg! Beszélnünk kell! – mondta meglepően határozott hangon.
- Most is beszélünk – mutattam rá a lényegre.
- Jó, de… nem mehetnénk le innen? Nem látlak… - morogta és már lefelé vette az irányt.
- Ha beszélni akarsz, aki nem látni kell, hanem hallani – nyúltam azt hiszem a keze után. A hideg futkosott a hátamon, hogy újra hozzáérhettem – Menjünk a tetőre! Ilyenkor szép a kilátás.
- Remek – válaszolta, bár a hangjából ítélve egészen máshol járt.

A felfelé vezető utat hátborzongató csendbe tettük meg. Amikor az ajtóhoz értünk felkattintottam az ajtó fölött függő lámpát. Én is és Rob is elfordultunk a hirtelen támadt világosságtól. A kulcsomat a zárba helyeztem és elfordítottam. Az ajtó azonnal kinyílt, pedig már nagyon régen nem jártam itt. A házból általában csak én szoktam itt dekkolni, igaz, minden lakónak van kulcsa a tetőhöz.
Rob lekapcsolta a lámpát, amint kiléptem, majd ő is kisétált a téglalap alakú tetőre. Kellemesen hűvös volt a levegő. Megborzongtam, de nem az időjárás hatásaitól.
Robra sandítottam és most először tényleg láttam is. Ő is fekete bőrdzsekit viselt, mint én, egy koptatott farmert, és az elmaradhatatlan baseball-sapkát. A sapkát levette a fejéről és a zsebébe dugta. Elfordultam és elindultam a tető széle felé, hogy jobban lássam New York fényeit. Nem sokkal a széle előtt álltam meg. Telihold van – állapítottam meg szórakozottan.

- Nagyon szép – állt mellém Rob zsebre dugott kézzel. Ő is a messzeségbe bámult.
- Szerintem is. Szeretek itt lenni. Itt olyan jó… ábrándozni – találtam meg a megfelelő szót. Rob testéből áradó meleg hatására ismét megborzongtam.
- Ezt majd add oda Kristen-nek! – jutott eszembe a kezembe lévő táska. – És csatolj hozzá egy köszönömöt – mosolyogtam rá. Halványan rám mosolygott, de kerülte a tekintetem.
- Rendben – vette el tőlem, és ledobta maga mellé. Leereszkedett a földre. A jobb lába kinyújtva, a bal lábát felhúzta és rátette a bal kezét. A jobb kezével támaszkodott. – Foglalj helyet! – ajánlotta fel nagyvonalúan a mellette lévő tömérdek helyet. Szó nélkül ereszkedtem le mellé törökülésbe. Csend telepedett közénk. Lopva rápillantottam a szemem sarkából. Elkapta a pillantásomat és visszamosolygott... de vajon tudja, hogy a szívemet is megkapta ezzel?
- Igazad van. Nincs semmi köztem és Kristen között. Csak… üzlet. – az utolsó szót fintorogva mondta ki. Maga elé nézett.
- Nekem Sam mondta. – vontam meg a vállam, mintha cseppet sem érdekelne a téma. Belül viszont ordítottam a boldogságtól.
- Sajnálom ezt az egész helyzetet. Sose akartalak bántani…
- Mégis összejött – vágtam a szavába. Rám kapta a tekintetét.
- Szeretsz? – kérdezte suttogva. Leblokkoltam. Mégis mit kéne mondanom? Hazudjak, vagy ne? Melyik lenne jobb? Ha szereted, akkor harcolnod kell érte! – jutottak eszembe Jas szavai.
- Ez bonyolult… - nyögtem ki végül. Türelmetlenül fújt egyet.
- Tudom, hogy kínozlak. Nem akarom. Fáj nekem is. Félsz tőlem. Tudom, miattam. Én tehetek róla. De rám vársz. Nem mutatod, csak érzem. De hát pont ez a lényeg. Nem érted? Minden apró emlék, elkapott pillantás… Mindent máshogy csinálnék. Megváltoznék. Hát nem érted? Szeretném... – az utolsó szót úgy préselte ki magából. Legszívesebben magamba rúgnék…
- Én sohasem játszottam meg magam, végig őszinte voltam. Végül mégis engem aláztak meg. Csak, hogy tudd, elmondom, hogy tudom mi az, attól félni, hogy megmutasd önmagad. Én féltem, de már nem félek. Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások, mert hiszek önmagamban és tudom, hogy minden rendbe jön.
- Mi is? – nézett most először rám.
- Mi is. – suttogtam. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom szokatlanul görcsölt, mint mindig mikor a közelemben van.
- Mit kell tennem? – nézett rám komolyan, pedig az egész olyan dedósan hangzott. Mint amikor a húgom zsarol valamivel, hogy csináljam meg azt, amit ő nem akar.
- Csak… legyél Rob. Légy önmagad. Menni fog? – néztem fel a szempilláim alól.
- Itt leszel, hogy segíts? – döntötte oldalra a fejét, mint egy kíváncsi madár.
- Utálom, amikor kérdésre kérdéssel válaszolsz – dünnyögtem, mire elkezdett nevetni.
- Már mondták páran.
- Gyűlölöm az érzést, amit irántad érzek. Gyűlölöm, hogy még mindig tudlak szeretni – bukott ki belőlem. A hangom remegett.
- Úgy látszik, mindketten ugyanúgy szenvedünk – simogatta meg az arcom a kézfejével. Hirtelen megragadta a karom és közelebb húzott magához. A szívem még a lehetségesnél is gyorsabban vert, bár az agyam lassabban fogta fel a helyzetet. A karjaiban tartott. A vállára hajtottam a fejem. A keze a derekamon. Öleljük egymást – mosolyodtam el.
- Hogy lehet az, hogy ennyire félek elveszíteni téged, miközben még nem is vagy az enyém? – kérdezte, miközben a fejét a hajamba fúrta. A mosolyom még szélesebb lett.
- Ez olyan „Eves Robos” volt – kuncogtam. Csókot lehelt a homlokomra.
- Mi lesz a vége? – kérdezte elgondolkodva.
- A Dreams-nek? Ne is próbálkozz! Úgysem tudod meg. – néztem a szemébe.
- Boldogan, amíg meg nem…? – simított ki egy tincset a hajamból.
- Valami nagyon hasonló – mosolyogtam.
- Nem szeretnék semmit sem elsietni – jelentette ki.
- Én sem. Ez már így is épp elég bonyolult. – Húúú, de megcsókolnám…
- Szépen, lassan haladunk – mondta kicsit akadozva, miközben egyre közelebb hajolt hozzám. Úgy látszik ő is arra gondolt, mint én az előbb.
- Nem kapkodunk el semmit - vettem át a szót és én is előrébb hajoltam. A lehelete az arcomat csiklandozta. Az orrunk hegye összeért, aztán a homlokát az enyémnek támasztotta.

Még közelebb hajoltam és az ajkunk találkozott. Még közelebb húzott magához és én vadul túrtam bele a hajába. Éreztem ajkainak édes ízét a számban és úgy éreztem minden álmom valóra vált. Mintha minden problémám, minden bajom megszűnt volna akkor, amikor megcsókolt. És ez talán így is van. Talán csak ő kell mellém, hogy minden jó legyen. Nem tudtam betelni a csókjával. Egyre többet akartam, de levegőt is kellene vennünk. Hangosan zihálva váltak szét az ajkaink. A szemébe néztem. Szokatlan csillogás övezte a szürkés-kékes vonalakat. Újra megcsókolt. És újra… és újra… és újra. Aztán eljött az-az pillanat, amikor a szavak elfogynak, és a csend elkezd mesélni.

A Nap sugarai a csukott szememen keresztül is játszadoztak. Narancssárgás színt hagytak maguk után. Kezdtem magamhoz térni. Valaki játszott a hajammal. Elégedett dörmögéssel fordultam az illető karjába. Csukott szemmel emeltem fel a fejem csókra várva.

- Fúj! Nem vagyok vérfertőző! Sem lezbi! – válaszolta a hang, mire felpattant a szemem. 1 másodperccel később már talpon voltam a fényes nappalink közepén. A húgom remekül szórakozott a kanapén.
- ÁÁÁ!!! – lepődtem meg.
- Halkan! Rob a szobádban alszik – szólt rám anya a szoba túlsó végéből. Munkába készülődött. A tükörben nézegette a haját, aztán hagyta a csudába. Egy legyintéssel elintézte és felém fordult.
- Csak aludt – jött a morcos hang az ismerős ajtó mögül.
- Mi folyik itt? – néztem körbe kábán, közben a szememet dörzsölgettem, hátha segít magamhoz térni.
- Hát, ami téged meg a vámpírt illeti, később megbeszéljük. Én megyek suliba, anya megy dolgozni. Neked szünet van még egy hétig, úgyhogy kapd be – fűzte hozzá a végére Em.
- Emma! – szólt rá anya suttogva.
- Bocsi – emelte fel védekezően a kezeit.
- Gyere, csukd be az ajtót mögöttünk! Van reggeli az asztalon. Jó szórakozást és…
- Ha benyögöd, hogy „védekezni”, kiugrok az ablakon – dünnyögtem.
- Azt akartam mondani, hogy tettem be egy adag ruhát a mosógépbe, majd terítsd ki! És ami a védekezést illeti…
- Anya, valószínűleg én vagyok az egyetlen 19 éves szűz a városban, úgyhogy…
- És én erre nagyon büszke vagyok, szóval maradjon is így. – még mielőtt bármit is mondhattam volna a húgom bezárta közvetlenül előttem az ajtót.
- Ezt nem hiszem el – morogtam. Az ajtó újra kinyílt. Emma állt a küszöbön.
- Várj! Megismétlem! – vigyorgott aztán ismét becsapta az ajtót. Egy darabig tátott szájjal álltam ott, aztán leesett, hogy az a srác, akire mindig is vágytam a szobámban van. Gyorsan becsuktam az ajtót és megfordultam, egy testbe ütközve.
- Szóval fogva tartasz? – kérdezte Rob kicsit álmos hangon, mégis a csillogás a szemében nagyon is ébernek mutatta. A haja ezerfelé állt a fején és csak a farmer volt rajta. Csak most jöttem rá, mennyire vágyom rá… az ajkamba haraptam.
- Mióta állsz itt? – kérdeztem gyorsan és kissé idegesen. Vajon hallotta a „szexuális életem” jellegét?
- Csak most jöttem ki. Nincs valami kaja? Éhen halok – simogatta a hasát.
- Hát igen… ez annyira jellemző. – dünnyögtem, miközben a konyha felé haladtam.
- Mi? – fogta meg a kezem és így jött utánam. Összekulcsoltam az ujjainkat. A szívem vadul vert. Soha nem érzett boldogság áradt szét bennem.
- A pasiknál első a kaja, aztán a… - ültem le a terülj-terülj asztalkához.
- Szerelem? – találgatott, bár én másra gondoltam. Leült közvetlenül mellém. A székemet közelebb húzta a magáéhoz. – Úgy a legjobb, ha összetesszük a kettőt.
- Akkor most megeszel? – vesztettem el a fonalat. Hangosan felnevetett. Az egész ház belezengett. Megmosolyogtatott.
- Úgy terveztem, hogy együtt eszünk, de ez is egy alternatíva. – válaszolta még mindig nevetve.
- Csókolj meg! – utasítottam. Abbahagyta a nevetést és gyengéden magához húzott.

Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg pár sorral, mert nagyon sokat számít a véleményed! Előre is köszönöm :)