35. fejezet - Esély

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, egy pici késéssel. Valami probléma adódott a blogger-es fiókommal, így nem tudtam belépni. De ma úgy látszik, hogy már nincs baja a blogger-nek :)
A múltkori fejezetnél csináltam egy kis versenyt. A "győztesek": Chanel, Repcsi, Brixi és sango21! Nekik hamarosan át is küldöm a kért fejezeteket. Mivel nem gyűlt össze a 20 komi, ezért nem fogom feltenni a Rob-szemszögös fejezeteket. Viszont kaptam 12 komit: Szilvitől, Natii-tól, Anikótól, Amy-től, Emitől, Honie-tól, Kingától és *K*-tól(a négy lányt nem említem). Hálás köszönet nekik! :) Nagyon sokat jelent, minden egyes szavatok. És, mivel ők ilyen szorgalmasak voltak ma egy Rob-szemszöges fejezetet hoztam nektek. Természetesen a 12 komizónak köszönhetitek! :)
Nem is húzom tovább az időt!
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

Rob szemszöge

Kim két órával ezelőtti beszédére gondoltam, miközben a kint megvilágított kertben szívtam a ma már sokadik cigim. Tudom, hogy le kéne szoknom róla, de már késő… a rabjává váltam.
Éppen kellemes idő van kint. Nem túl hideg, de nem is meleg. Olyan langyos…
A bálteremből kihallatszó zene csak foszlányokban ért el idáig. Egy – a sötétben feketének tűnő – padon ülök, miközben a tavasz kellemes, jellegzetes illatát – na meg a cigim szagát – élvezem.
A fejemben ezer meg ezer kép kavarog, csak a ma estéről. A megérkezésünk Kristen-nel, az ügynökömmel való vitánk, az unalom a bálteremben. Aztán fordul a kép a fejemben. A lassú zenére bevonuló Kim. Akár egy angyal, úgy vonult le a lépcsőn, miközben Sam hangja a fülemet csiklandozta. Először fel sem ismertem, de amint megláttam a mellette álló alakot, rögtön tudtam, hogy ő az. Nem tudtam levenni róla a szemem, hiába nyafogott mellettem Kristen. A legmeglepőbb vele – Kimmel – kapcsolatban nem a haja színének megváltoztatása volt – bár ez is meglepett - , hanem az a valami, amit a szemében láttam. Másnak tűnt. Teljesen másnak, talán már nem is az a Kim volt, akit ismertem. Sötétbarna szemei, amik ha sütött a nap aranyszínűvé változtak, vidámságot tükröztek a külvilág felé. Talán még boldog is volt. Nem tudom… és pont ez idegesített. Hogy nem mehettem oda hozzá és nem kérdezhettem meg, mert egy fatális barom vagyok. Elszúrtam az egész dolgot és most nézhetem, ahogy azzal a nyálképűvel enyeleg. Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy bemutassam az öklömet, annak a féregnek.

Eldobtam a csikket és újra elővettem a cigi-tárcám. Ezt a tárgyat még Vic-től kaptam a 22. születésnapomra. Egy darabig elgondolkodva néztem az ajándékot. Kívülről ezüstborítású, amin a gravírozott nevem van. Vic-re gondoltam és arra, hogy most mit csinálhat. Valószínűleg a barátjával van. Nagyon rendes srác, már én is találkoztam vele. Igaz, nem pont Vic típusa, de már hónapok óta együtt vannak, és csak ez számít. Elővarázsoltam még egy szál cigit a tartóból, majd ismételten rágyújtottam. Ha Liz most itt lenne, rendesen letorkolna, és hangosan ecsetelné a tüdőrák fázisainak különböző velejáróit. Allergiás-rohamnak nevezem az ilyen kirohanásait.

Az agyam csak egyetlen pillanatra felejtette el Kimet, majd ismételten az ő arca jelent meg lelki szemeim előtt. A feszült arckifejezés, amit akkor csinált általában, amikor piszkáltam. A folytonos orrfelhúzása, amikor mérges volt vagy ideges. A ritmusos dobolás, amit akkor csinált, amikor nyugtalan volt. Ahogy mosolyog, nevetőráncok jelennek meg az arcán. A pillantása, ahogy felles a szempillái alól, hogy figyelek-e rá. Ezek mind-mind a fejemben kavarognak szüntelenül.
Aztán ott vannak a rossz, kimondhatatlanul fájó pillanatok. A nedves, élettelen arca, miután kihúztam a tóból. Az érzés, amit akkor éreztem, elviselhetetlen volt. Reménytelenség, kétségbeesés és végtelen szomorúság kusza keveréke. Aztán a megkönnyebbülés, amikor felköhögött. A félelem és az értetlenség a szemében, amikor rajtakaptam Clarissa képével. A csalódottság és a bánat, amikor egy egész sereg diák előtt megaláztam. A könnyeitől áztatott arca, a reményveszettség a hangjában, miközben énekelt. A fájdalom, amikor én hülye elszúrtam mindent. Aztán a düh és az utálat, miután megtettem vele a legrosszabb dolgot, amit csak lehet. Végül pedig a legeslegrosszabb dolog következik: a ridegsége. Az-az egy hét, miután megaláztam. Az órákon ugyanolyan kiemelkedően teljesített, ugyanúgy mosolygott szünetekben, ugyanolyan vággyal beszélt a zenéről a barátainak, az ebédszünetekben, mint mindig. A legkülönösebb érdeklődést sem mutatta irántam, hiába próbáltam beszélni vele. És ezt meg is értem, de nem tudom elfogadni. Szánalmas próbálkozás volt az is, amikor megleptem a tűzlétrán. Szánalmas, de szükséges, ahhoz, hogy tudjam az igazat. Nem akartam hinni annak az álcának, amit az iskolában erőltetett magára. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ilyen hamar kitöröl az életéből. Aztán az a mondat, amit akkor mondott, ott az ablakából: Ne sértődj meg, de nem szeretném, ha az életem része lennél. Azt hittem ez a legfájóbb pont, de hamar kiderült, hogy tévedtem. A legfájóbb pont a csók volt, amit néhány órával ezelőtt láttam. A csók, aminek nem én voltam az egyik résztvevője. A csók, ami darabokra törte a szívemet.
És ez volt az, amit mindenáron el akartam kerülni. Hogy egy nő újra darabokra szaggassa szét, a már így is megviselt szívemet. Ezért vagyok olyan, amilyen. Nem engedtem senkit közel magamhoz, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem ismertem Kimet. Ő újra felnyitotta a szemem. Mellette önmagam lehettem. Nem kellett színészkednem és… beleszerettem. Újra megtörtént, amitől féltem. Féltem újra csalódni… de most magamban csalódtam. A baromságaimban, a hülyeségeimben, a megmagyarázhatatlan dühkitöréseimben, a felfogásomban, mindenben, ami eddig voltam. Legalábbis hittem, hogy az voltam. Ma már nem tudom, hogy ki vagyok. És ma már nem is az a kérdés, hogy ki vagyok, hanem, hogy mi vagyok. Az elmúlt napokban úgy viselkedtem, mint egy élőhalott. Főleg, amikor tanítás volt és be kellett mennem az egyetemre. Ott minden nap újra láthattam, de ő rám se nézett, hozzám se szólt. Napok teltek el így. Vonszoltam magam és most is csak vonszolom a saját testem. Valami belém markol és lüktet. Valami belém hasít és szúr. A nappalok még telnek, mert sok a munka, de az éjszakák… Nem alszom, nem eszem, hányingerem van, szédülök, remegek. Rosszul vagyok, nincs kedvem, nincs erőm, megmagyarázhatatlanul rám tör a sírás. Direkt kikapcsolom a telefonomat, hogy ne várjak semmit, aztán ez gyötör, visszakapcsolom, semmi, majd újra ki. Már-már zombivá alakultam át.

A gondolataimat a közelgő léptek halk zaja szakította félbe. Őszintén szólva egyáltalán nem érdekelt, hogy ki lehet az, de amikor megláttam az ismerős vörös ruhát azonnal eldobtam a cigit. Lefagytam, amint megláttam Kim kivörösödött arcát, a kutató tekintetét, a mosolyra húzott száját. Megállt közvetlenül a rózsabokrok mellett és onnan csodálta a kivilágított kertet. Egyedül volt. Egy esély volt, amit kihasználhattam volna, de én csak ültem a fenekemen és megbabonázva néztem Őt. Két ujja közé csippentett egy szál rózsát és közelebb hajolt hozzá. Mélyet szippantott az illatából, majd mosolyogva elengedte. Aztán a Hold felé fordult és azt bámulta kifürkészhetetlen tekintettel. A lélegzetem is elakadt, amikor hirtelen körbe-körbe kezdett el forogni a kertben, mint egy kislány. Széttárta a karjait, a fejét pedig hátrahajtotta és úgy mosolygott a csillagos égre. Hullámos, barna fürtjei a levegőben lebegtek, egészen addig a pillanatig, amíg hirtelen meg nem állt. Megállt és hangosan kezdett el nevetni valamin – feltételezem saját magán. Én is elengedtem egy halk kis kuncogást, amit azonnal észre is vett. Vádlón nézett körbe a kertben. A szívem a torkomban dobogott, míg a testem teljesen elernyedt. A mosoly lefagyott az arcomról, amikor a tekintete találkozott az enyémmel. Hunyorogni kezdett, mintha nem látna jól. Vagy csak reméli, hogy nem lát jól – futott át az agyamon.
A tekintete kérdő volt és nyílt. Ahogy felismerés suhant át az arcán, rögtön vádló arckifejezés jelent meg a tekintetében.

- Te kukkolsz? – kérdezte kicsit lassabban a kelleténél. Már rájöttem, hogy miért volt olyan vörös az arca, mint a ruhája.
- Igen – vallottam be. A hangom rekedtebb volt, mint gondoltam. Megköszörültem a torkom.
- Miért? – lépett egyet közelebb. A fejét kíváncsian balra döntötte. Mosolyognom kellett a gesztuson.
- Nem tudom – vontam meg a vállam. Ez nyilvánvalóan hazugság volt, de sejtésem szerint ezt most nem fogja megneszelni.
- Nem tudod? – a hangján hitetlenkedés hallatszott – a még mindig lassú beszédén kívül. Talán tévedtem…
- Te ittál? – próbáltam terelni a témát.
- Ennyire látszik rajtam? – lépett még egyet felém, miközben szörnyen aranyos kis kuncogás hagyta el a száját.
- Talán – nevettem én is, miközben a hajamba túrtam.
- Egy picit becsiccsentettem – az utolsó szót némi nehézséggel ugyan, de sikerült kimondania.
- Leülsz? – néztem a mellettem tátongó üres helyre, közben azon csodálkoztam, hogy mertem ezt megkérdezni. Nem igazán tudok bírni a csajokkal, bár Kim mellett feltűnően bátornak érzem magam.
- AA-ha – emelte fel a kezét, majd leejtette. Egész gyors léptekkel közelített, egészen addig, amíg meg nem botlott egy ágban. Reflexszerűen felálltam és nagy csodálkozásomra sikerült elkapnom. A vállamat markolászta, a feje pedig a mellkasomnak ütődött.
- Hoppá! – emelte fel a fejét és csillogó szemekkel rám nézett.
- Talán jobb lesz, ha leülünk – javasoltam, mert attól tartottam, ha továbbra is a karjaimban marad, nem tudok uralkodni magamon és megcsókolom.
- Okééé, hö – csuklott. Halkan kuncogni kezdtem, miközben óvatosan a padhoz vezettem.
- TE most rajtam nevetsz? – mutatott vádlón az ingemre. Visszafojtottam egy újabb kuncogást.
- Eszemben sincs.
- Nagyon helyes – foglalt helyet és elégedetten bólintott felém. Újabb mosolyt fojtottam vissza.
- Ééss mér’ vagy itt? Nem tetszik a buli? – kérdezte még mindig lassan, ugyanakkor elragadóan részegen.
- Nem igazán – hajtottam le a fejem. Megláttam a körülöttem összegyűlt cigi-csikkeket és meglepődtem, milyen sokat szívtam el.
- Ahhoz képest egész sokat költöttél rá – mondta, bennem még az ütő is megállt.
- Mi?
- Sam mondta – vont vállat. Egy újabb csuklás következett. – Hol van a barátnőd? – kérdezte szinte vádlón.
- Más dolga akadt – lepődtem meg a hangnemén. Közben le nem vettem volna róla a szemem.
- És téged itt hagyott egyedül? – kérdezte ismét hitetlenkedve. Lassan bólintottam.
- Szegény, kicsi Cedric – csóválta a fejét. Halvány mosoly jelent meg az arcomon a Cedric név hallatán. Még mindig jobb, mintha Edward-ot mondott volna…
- És a te barátod? – találtam meg a hangom.
- Milyen barátom? – lepődött meg, mire tüstént jobb kedvem lett. Szóval az utolsó reményem, miszerint csak játék volt az egész, beteljesült. Köszönöm, Istenem!
- Semmilyen – hessegettem el gyorsan a témát, mielőtt eszébe jutna az a pióca. Észrevettem, hogy egyre laposabban kezd el pislogni. Fáradt lehet…
- Álmos vagyok – jelentette ki és szó nélkül a vállamra hajtotta a fejét. Az ismerős illat újra megbolondított. Egy kicsit felé fordultam és a hajába temettem az arcom. Kim a mellkasomhoz szorította az arcát és mélyeket kezdett el lélegezni. A levegővételei egyre lassultak, míg végül beálltak egyenletes üzemmódba. Valamit érthetetlenül motyogott.
- Szer… - motyogta.
- Mi? – hajoltam közelebb a szájához.
- Szeretlek – suttogta olyan halkan, hogy azt hittem csak képzelődtem.
- Tessék? – kérdeztem áruló örömmel a hangomban.
- Szeretlek, te süket! – fogyott el a türelme, mire én csak nevetni tudtam.
- Ismételd meg! – könyörögtem, miközben az arcát simogattam. Ha jól érzem könnybe lábadt a szemem. Mióta vagyok én ilyen érzelgős?
- Te süket – motyogta az ingembe és nem beszélt többet. A szeme csukva volt és halk, egyenletes szuszogást hallatott. Nem bírtam türtőztetni magam. Enyhe csókot leheltem az ajkára.

Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg pár sorral! Nekem nagyon sokat jelent a véleményed! :) Előre is köszönöm! :)