34. fejezet - Jótékonykodás

Hi everybody! :)

Meghoztam a várva várt fejezetet :) Nagyon örülök a sok-sok véleménynek! Hálás köszönet: Anitának, Eminek, Natiinak, csibimoonnak, sango21-nek, Anikónak, Szaszának, Brixinek és Chanel-nek :)
Úgy gondoltam, hogy indítok egy kis "versenyt". Az első négy komizó, ha leírja nekem a kedvenc fejezetének címét, akkor leírom neki Rob-szemszögből. Ha több, mint 20 komit kapok ehhez a fejezethez, akkor a blogra is felkerül. Az első helyezettek el ne felejtsék leírni az e-mail címüket :)
Hajrá lányok! :D
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

Bűntudat mardosta a mellkasomat, ahogy Jason válla felett megláttam Rob elvörösödött arcát. Mélyet sóhajtottam és a másik irányba néztem. Egy hülye ribancnak gondoltam magam, és nem kizárt, hogy az igazság is ez. Minden jel szerint Robert Pattinsonba vagyok szerelmes, erre itt csókolózok Jason-nel. Igaz, amikor az előbb megcsókolt furcsán éreztem magam, de nem úgy, ahogy akkor éreztem magam, mint amikor Rob csókolt. Vagyis amikor én csókoltam Robot. A lényeg: dráma, dráma, dráma…

- Semmi baj, Kim. Tudom, hogy miattam vagy így, de ez most jól jött – a hangja arról árulkodott, mintha vigyorogva.
- Jól jött? – ismételtem, most már úgy, hogy a szemébe néztem.
- Csak megtetszett egy lány és féltékennyé akartam tenni. Ott áll és minket néz – biccentett a hátam mögé.
- Hol? – fordultam hátra, de Jason keze visszatartott.
- Ne! Ha most megfordulsz, tudni fogja, hogy direkt csináltam – válaszolta komolyan, miközben a szemembe nézett. Némi kétkedés futott végig az agyamon, de elhessegettem a gondolatot, hogy hazudna.
- Oké… legalább bevált?
- Ennyire rossz volt? – viccelődött, igaz ezt most nem igazán találtam viccesnek.
- Egyáltalán nem mondtam, hogy rossz volt – sütöttem le a szemem. Ez tényleg igaz volt.
- Jó. Nekem sem volt rossz – kacsintott rám, amire már nevetnem kellett.
- Sajnálom – sóhajtottam, amikor újra lassúzni kezdtünk.
- Nem kényszerítettél semmire. Ráadásul nekem jutott az eszembe ez az egész, szóval nincs mit sajnálnod. – magyarázta a távolba meredve. Talán azt a lányt bámulja, akiről beszélt.
- Olyan szar ez a helyzet – mondtam néhány oktávval magasabb hangon. A hiszti szélén jártam.
- Tudom, de mindjárt vége. Jut eszembe… ööö… itt fogunk aludni.
- Mi? – kaptam fel a fejem – Az kizárt! Tiltakozom!
- Mindketten ittunk és felajánlottak szobákat. Én már ki is fizettem, reggelit is kapunk…
- Most csak viccelsz, igaz? – néztem rá szinte könnyes szemekkel. Alig vártam, hogy elszabaduljak innen és a saját, puha ágyamba vethessem magam. Jason válaszadásként megrázta a fejét. Hangosan fújtam egyet, aztán bólintottam.
- Az ágy bal oldala az enyém – szögeztem le végül. Jason újra vigyorogni kezdett.

Az est további részében táncoltunk. Ugyanúgy viselkedtünk egymással, mint eddig, ami nagyon nagy megkönnyebbülés volt a számomra. Tisztázni kellett magamban azt a kérdést, hogy miért éreztem magam furcsán, amikor megcsókolt Jason. Gondoltam rá, hogy talán… de nem. Végül elvetettem az ötletet, hogy vonzódnék hozzá. Csakis testvéremként tudtam rá nézni, igaz, testvérek nem csókolóznak. Minden jel arra utal, hogy vérfertőző volnék. Elképzeltem magunkat, mint egy pár, de rögtön a „Robázia” lépett érvénybe. Ezt a szót még akkor alkottam, amikor a „Robba zúgós” életemet éltem tavaly nyáron. A Robázia egyenlő a Robról való fantáziálásról. Egészen egyszerű, leszámítva azt, hogy szinte minden, amit elképzeltem, megvalósult. Igaz, egyik képzelt helyzet sem úgy, ahogy elképzeltem.
A bálterem hatalmas üvegein keresztül a Hold fénye szűrődött be. Ez adta a legnagyobb megvilágítást. A falra erősített háromágú gyertyák gyér fénnyel szolgáltak csupán. A tömeg között elveszett Rob és „drága” barátnője Kristen. Gondolom elmentek szobára…

Este 9 óra volt és az egyik folyosón kerestem menedéket. Jason elugrott a mosdóba. Előkotortam a válltáskámból a telefonom és beütöttem a húgom számát. 5 csöngés után felvette.

- Mond! – szólt bele egyszerűen. A háttérben Rascal Flatts méz-hangját véltem felfedezni.
- Kim vagyok – sóhajtottam.
- Ja, szia! Milyen a buli? Mi van a szőke herceggel? – kérdezte.
- Honnan tudod, hogy Rob is itt van? – hebegtem zavartan.
- Hát én Jason-re gondoltam…
- Ó!
- Mit keres ott Rob? – kapcsolt Em és halkabbra vette a zenét.
- Ez egy jótékonysági est, neki meg sok pénze van. Feltételezem – tettem hozzá, amikor kíváncsiskodó pillantásokat vetettek rám a folyosó másik végéből. Halkabbra vettem a hangom – Ezen kívül itt van a barátnője, Kristen Stewart.
- Ne! – döbbent le a húgom.
- De!
- Ne!
- DE!
- NE!
- De!
- Oké, ennyi elég volt. És te? Mit csináltál, amikor megláttad őket?
- Ó, ők jöttek oda hozzám. Vagyis inkább Kristen vonszolta Robot. A lényeg az, hogy totál égés volt az egész. Ja és ha nem tudnád, van egy pasim – tettem hozzá remegő hangon.
- MI? KI? – sipított Em.
- Hát Jason. Önállóan vállalkozott a féltékennyé tevő akciómba, ráadásul úgy, hogy nem is volt ilyen akcióm! Szólj hozzá a témához! – mondtam szarkasztikusan.
- Húú… hát te sem unatkozol…
- A legjobbat még nem is tudod… itt éjszakázok.
- Azta, de beindult az élet… - válaszolt a húgom gúnyosan.
- Mindketten ittunk és nem lenne jó részegen vezetni. Jason a tudtom nélkül vett ki itt egy szobát, de nem utasítottam vissza. Már kifizette… bakker, nincs pizsamám… - jutott eszembe.
- Mint mondtam nem unatkozol… úgy látszik, éjjel sem fogsz – jegyezte meg sokat sejtően a húgom.
- Ó, húgi! Annyira bonyolult ez az egész – támasztottam a fejem a falnak, de gyorsan ki is egyenesedtem, nehogy szétmenjen anya 1 órás munkája.
- Miért lenne? Tök jó fej Jason, hogy így megvéd téged.
- Ja, hogy te a legjobb részt nem is tudod… smároltunk.
- Oké… ez tényleg bonyolult – mondta kis hallgatás után Em.
- Le kell tennem. Jön a lovagom – motyogtam a telefonba.
- Rob?
- Nem! Jason! – mondtam kicsit dühösen, de csak azért mert pontosan tudta, hogy Robot nevezném lovagomnak. Néha utálom, hogy így ismer.
- Ja… jó szórakozást! És tesó…
- Igen?
- Védekezni – vihogott és már ki is nyomta a telefont. Az orrom alatt egy nem éppen szép szót morogtam, amikor mellettem termett Jason.

Még egy fél órán keresztül táncoltunk, amikor Sam állt meg mellettem. Lekért Jason-től. Egy kicsit sutábban táncoltam vele és a tekintetét is kerültem.

- A tánc után te jössz, jó? – kérdezte kedvesen. Lassan bólintottam.
- Nem kell, ha nem szeretnéd – fűzte hozzá.
- Ezzel segítek másoknak. Nem lesz semmi baj. Csak nem készültem beszéddel és…
- Szerintem tudsz bánni a közönséggel.
- Köszönöm a bizalmad – mosolyogtam.
- Feltételezem nem igaz ez a Jason dolog – pillantott az asztaloknál ólálkodó kísérőmre.
- Nézd, ha Robnak kémkedsz…
- Kémkedek? – nevetett jóízűen Sam – Egyébként ők sem járnak. Csak a Twilight miatt csinálják. Így jobban dől a lé. Az ügynökök találták ki – nézett mélyen a szemembe.
- Nem igaz. Láttam, ahogy csókolta – ellenkeztem, bár nagyon szerettem volna hinni Samnek.
- Kim, ő színész! Még jó, hogy hiteles volt a kép, amit láttál. De te ismered…
- Nem hiszem – mondtam savanyúan.
- Azt mondta olvasol a szeméből. Hogy a lelkébe látsz. Azt mondta ezért kedvel. – mondta Sam, de olyan hangsúllyal, mintha egy hatalmas titkot vallott volna be.
- Ez… - kezdtem, de nem tudtam befejezni. Sam a szavamba vágott.
- Csak nézz a szemébe! Ha tényleg igaz, amit mondott, akkor látnod kell, hogy csak álca az egész! Higgy nekem! – mondta kis alkohol-eszenciával.

Épp mondani akartam valamit, amikor vége lett a számnak. Sam kedvesen biccentett a színpad felé. Egyszerre indultunk el az emelvény irányába. Hátrasandítottam a vállam felett. Jason gyorsan lépkedett utánunk. Megbeszéltük, hogy amíg én beszélek, ő elöl lesz, hogy bátorítson. Én nem bízok annyira magamban, mint Sam. Sam fellépett a színpadra, és én követtem. Egy kicsit hátrébb álltam meg a mikrofontól. Sam bejelentett engem, igaz az egészből egy kukkot sem hallottam. Jason-t rögtön megtaláltam a tekintetemmel, de nem is őt kerestem igazán. Aztán a lépcső korlátjának támaszkodva megláttam Robot. A zakója teljesen kigombolva, a haja szokásosan az égnek meredve. Ő is pont
engem nézett. Sam hangja szakította meg az elmélkedésem.

- Kimberly? – húzott a mikrofonhoz. Bátorítóan rám mosolygott és lement a színpadról. Egyenesen Jason mellé állt, hogy jól lássam.
- Jó estét! Öhm… a nevem Kimberly Sullivan. Mint tudjuk ez a jótékonysági bál a rendőrségi nyomozásokat támogatná, ami nekem személy szerint nagyon fontos. Nem azért mert rendőr vagyok, de szerintem alkalmatlan is lennék rá – jegyeztem meg és végignéztem magamon. A termen halk nevetés futott végig – Azért fontos nekem ennek a célnak a támogatása, mert 3 évvel ezelőtt gyilkosság szemtanúja voltam. Egy sorozatgyilkos a szemem láttára végzett a legjobb barátnőmmel, aki a negyedik áldozata volt. – nagyot nyeltem – Egy bűncselekmény végignézése nem épp kellemes élmény, főleg akkor nem, ha az ember egy közeli hozzátartozója benne az áldozat, de gondolom, ezzel nem mondok nagy újdonságot. Kis híján én voltam az ötödik áldozata a tettesnek, akit csak hónapokkal később sikerült elkapni. Sajnos ennek egyik oka a két hetes kómám volt, amit a szívemhez közeli golyó utáni műtét okozott. A másik ok, amiért csak későn tudták elkapni a bűnözőt, az a rendőrségi eljárás lassúsága volt. Mint később kiderült a nyilvántartás eléggé elavult volt, így tudniuk kellett volna a rendőröknek, hogy az illetőt 2 államban is körözik. Így ha korszerűbb eszközeik lettek volna a nyomozóknak talán hamarabb is elkaphatták volna a tettest. Talán akkor a barátnőm is itt lenne velem, ezen a csodás esten. – csuklott el a hangom – Kérem, hogy most egy pillanatra mindenki képzelje bele magát a helyzetembe! Ez a férfiaknak különösen nehéz lesz, de kérem, próbálják meg – viccelődtem újból, hogy elűzzem a saját feszültségem. Úgy tűnik bevált. Ismét halk nevetés futott végig a termen. - Ennek a célnak a kitűzése nem tűnik nagy feladatnak, de az olyanok számára, mint én… ez igenis nagy dolog. Szeretném azt hinni, hogy a mai este folyamán összegyűl annyi pénz, hogy senkinek ne kelljen ugyanazokat a dolgokat, kihallgatásokat, tárgyalásokat átélnie, mint nekem. Nagyon köszönöm! – mondtam majd én is ugyanott távoztam a színpadról, mint Sam az előbb. Egy srác vette át a szót, de a teremben még mindig tapsoltak. Remegő lábakkal léptem Jason és Sam mellé.
- Milyen voltam? – kérdeztem még mindig remegő hangon.
- Zseniális – mosolygott őszintén Sam.
- Gondolod, többen fognak adakozni? – kortyoltam bele abba a pohár pezsgőbe, amit Jason nyújtott át nekem.
- Biztos vagyok benne – veregette meg a vállamat Sam.
- Akkor jó – sóhajtottam, most már nyugodtabban. A kezem és a lábam már kevésbé remegett.
- Sőt már meg is van az est legnagyobb adakozója – vigyorgott Sam.
- Tényleg? És ki az?
- 3 millió dollárt adott a rendőrségnek Robert Pattinson – húzta ki magát vigyorogva Sam.
- Micsoda? – lepődött meg Jason.
- Kicsoda? – lepődtem meg én. A pezsgőspohár kis híján kiesett a kezemből. Sam egy mindent tudó mosollyal hagyott minket egyedül – már amennyire egy hatalmas teremben egyedül lehet az ember…

Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg néhány sorral, mert sokat számít a véleményed! :) Előre is köszönöm!