31. fejezet - Emlékezz rá!

Helló mindenki!
Kis késéssel ugyan, de sikerült meghoznom ezt a fejezetet is. Remélem, tetszeni fog nektek, de mielőtt elolvasnátok, van egy blogajánlásom. Drága húgicám hozott létre egy blogot, amit ezen a címen találhattok meg:

És itt is a fejezet :)
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

32. fejezet – Emlékezz rá!

Vasárnap reggel van. A helyzet katasztrofális itthon. A szobám romokban hever. Ruhadarabok, cipők, táskák foltozzák be a padlót, amin nagyon nehézkesen lehet közlekedni. Igaz, még volt nyolc órám, hogy elkészüljek, mégis nagyon ideges voltam. Először is, mert nem igazán tudtam az okát, hogy miért hívtak meg. Másodszor, mert Jason fog elkísérni és szeretnék nagyon szép lenni. Harmadszor, mert úgy érzem, kifutok az időből.

Megreggeliztem, felöltöztem, elmentem kocogni, lezuhanyoztam és most a TV előtt zabálom a chips-et. Agybutító műsorokat nézek, ezzel is elterelve a gondolataimat a ma estéről. Többször megfordult a fejemben, hogy talán el sem megyek, de aztán mégis meggondoltam magam. Nem szerettem volna lefújni az egészet, ha már ennyi pénzt áldoztam rá. És azt sem szeretném, hogy Jason csalódna bennem.
A ruhám egy vállfán lógott, ami a szekrény ajtajára volt felakasztva. Egy gyönyörű szép vörös ruha. Pántnélküli és földig érő. A ruha abroncsa igencsak megnagyobbítja. Ha fehér lenne, simán elmenne egy egyszerű esküvői ruhának. A ruha követi a testem vonalát egészen a derekamig, onnantól viszont kiszélesedik, akár egy… báli ruha. Vettem hozzá egy vörös magas sarkút, hogy ne legyek olyan kicsi Jason mellett. Úgy tűnt minden készen áll a ma estére csak én nem. A húgom nagy robajjal rontott be a nappaliba a kezében egy nagydoboz.

- Te mire készülsz? – kérdeztem, mikor lehuppant mellém.
- Szerinted? Egy kicsit kicsicsázlak. Add a kezed! – szó nélkül az ölébe nyomtam a balkezem, mire ő egy darabig eltűnődve nézte a ruhám, aztán ismét a kezem. Végül kivett a – most már asztalon lévő – dobozból egy árnyalattal sötétebb vörös körömlakkot, mint amilyen a ruhám, majd finoman végighúzta a festéket a körmömön.
- Ez jó lesz – lelkesültem fel, amikor megláttam, milyen lesz a végeredmény.

Negyedórával később már végeztünk is. Aztán rákent még egy réteg átlátszó körömlakkot, hogy tovább tartson a hatás és így még csillogott is. Miután végeztünk a körmöm kipingálásával a lábujjaim következtek. Azt is ugyanilyen vörösre festette ki, amíg én a TV-n kerestem valamilyen nézhető csatornát. Nem sok sikerrel, de találtam egy egész ígéretes csatornát. Egészen addig élveztem a műsorukat, amíg fel nem tűnt Robert Pattinson a képernyőn. Azonnal át is kapcsoltam, mire a húgom sokat sejtően rám mosolygott. Szegénykém nem is sejti, hogy mi történt múlthéten. Ha rajtam múlik, meg sem fogja tudni.

A körömkrízis legyőzése után nem tudtam mit kezdeni magammal. Szükségem volt némi friss levegőre, így leléptem otthonról. Újra elsétáltam az East River-ig, aztán onnan újra a Roosevelt temetőbe vitt az utam.

- Szia – tettem le a fehér rózsát Amy fejtámlája elé.

Elfoglaltam a helyem a padon, majd ismét Amy-t képzeltem el, ahogy mellettem ül. Egy régi emlék jutott az eszembe:

- Nézzük már meg! Tetszeni fog neked! Higgy nekem! – rángatta a karom Amy, miközben az ágyán verekedetünk a távirányítóért.
- Nem teszel be nekem semmilyen HP filmet!
- De!
- Nem!
- DE!
- NEM!
- Ez az én szobám! És itt én vagyok az úr! – húzta ki magát.
- Úgy beszélsz, mint a húgom – nevettem, mire ő is nevetésbe kezdett.
- Ha nem tetszik, kikapcsolom. Esküszöm! – nézett rám boci szemekkel.
- Oké… de tényleg kikapcsolod – fenyegettem az ujjammal. 10 perccel később már a Harry Potter negyedik részét láttam a TV képernyőjén megjelenni. Amy izgatottan kuporodott fel mellém. Nem értettem, miért van úgy bezsongva, de hamarosan kiderült…
- Hát nem aranyos? Szerintem nagyon helyes! És angol… tudod, hogy odáig vagyok az angol pasikért – vigyorgott a képembe, akárcsak a szőkésbarna hajú, szürkés szemű srác a képernyőn.
- Én inkább maradok Orlando Bloom-nál – fintorogtam.
- Akkor ő az enyém! – stoppolta le.
- Orli meg az enyém – vigyorogtam.
- Benne vagyok – ráztunk kezet, majd egymás nyakába borultunk.
- Tudod… lemerem fogadni, hogy találkozni fogunk velük – gondolkodott el, amikor a film végére értünk.
- Harry Potter-rel? Az kizárt! Úgy hallottam, meg fog halni.
- Nem Harry Potter-rel! Hanem Cedric-kel. Az-az Robert Pattinson-al és Orlado Bloom-al.
- Na, ja. Holnap, amikor leugrok a közértbe meglátom a te Cedriced és ráköszönök, majd közlöm vele, hogy a Nagy Ő-je idefent várja tárt lábakkal – nevettem, mire a fejemen landolt egy párna.
- Hülye!
- De védekezni ám! Nem szeretnék kis Cedricek után rohangálni – nevettem tovább, de Amy nem törődött velem.
- Most képzelj el minket, szép báli ruhában, ahogy lassú zenére vonulunk le a lépcsőn. Aztán felnéz két srác: Robi és Orli, és eláll a lélegzetük. Egész este velünk táncolnak, és a végén megcsókolnak. Utána elválaszthatatlanok leszünk és összeházasodunk. – álmodozott Amy.
- Várj! Valami nem stimmel! Engem ismerve, nekem nem fog sikerülni a lépcsőn levonulós rész.
- Oké – gondolkodott el – Akkor te hasra esel – nevetett.
- Egyenesen Robi karjaiba! – álmodoztam én is.
- Ki?- hápogott Amy.
- MI? – néztem rá bambán.
- Azt mondtad Robi!
- Orli-t akartam!
- Ezek szerint a tiéd lesz Robi, az enyém meg Orli – vihogott.
- Nem! Nem! Nekem nem kell Cedric! – tiltakoztam és párnacsatában fejeztem ki ellentmondásomat.

Hideg szél fújt és a könnyeimet rászárította az arcomra. Nekem nem kell Cedric! – ez visszhangzott a fejemben és akaratlanul is elmosolyodtam magamon. Igazad volt Amy! – akartam mondani, de nem jött ki hang a számon. Nagyot sóhajtottam és behunytam a szemem. Áruló könnyek hagyták el a szemem, de letöröltem őket. Tisztán hallottam a nevetését és a szemeit, miközben Robra nézett. Mintha előre tudta volna, hogy ez lesz. Hogy találkozni fogunk vele… de ő ezt már nem élhette meg. A könnyeim még gyorsabban hagyták el a szemem, hiába próbáltam visszafogni magam. Könnyes szemekkel búcsúztam el Amy-től, majd szinte futva siettem haza.

20 perc alatt hazaértem. Anya a konyhában várt a sminkes táskával a kezében. Szó nélkül ültem le a székbe és adtam anya kezei közé magam.

Már órákkal ezelőtt elkészültem. A hajam is kimostam és kivasaltuk. Egy fél óra múlva itt lesz értem Jason. A saját kocsijukkal jön, azaz egy BMW X5-sel fogunk utazni! Ráadásul fehér, amiért már eleve imádom a kocsit.
Ahogy a tükörbe néztem, éreztem, hogy valami nem stimmel. Nem a ruhával, vagy a kísérővel, hanem velem. Idebent valami nem volt rendben, ami letört. Még nem öltöztem át, de már ki voltam sminkelve – hála anyának. Ő büszkén nézett rám, én mégis valahogy kételkedtem magamban. Amy arca lebegett a szemem előtt, és az-az emlék, ami ma eszembe jutott. Aztán egy másik emlék:

- Figyelj! Nem fog fájni, ha megnézzük! – nyávogott a húgom.
- Nem fog fájni? Még valaki a végén kiszívja a vérem! – hülyéskedtem.
- Te beteg vagy!
- Szerintem itt valami sunyiság rejtőzik! Mindenki, aki látta, folyton erről a filmről beszél. Lehet valami agymosást hajtanak végre rajtunk és akkor majd mondhatod, hogy beteg vagyok! – folytattam.
- Te tényleg beteg vagy! – hüledezett a húgom.
- Na, jó! Tedd be! De én figyelmeztettelek! Vállald a következményeket, ha a nyakadon találsz, amint kiszívom a véred! – mondtam.
- Emiatt ne aggódj! Majd bevetem korlátozott kung-fu tudásom – nevetett, aztán behelyezte a lemezt a DVD lejátszóba. A film első félórájában semmi izgalmas nem történt, aztán megjelent – végre – a főszereplő srác is. Először semmi érdekeset nem találtam a srácban. Még egész helyesnek is találtam, de amint elfordította a fejét és mosolyogni kezdett, rám tört a felismerés. A mellkasom furcsán szorított és égető könnyek gyűltek a szemembe. Aztán a gyomrom is kavarogni kezdett, végül a WC fölé hajolva kötöttem ki, ahogy kiadtam magamból a vacsorám.
- Mi az? Félsz a vámpíroktól? – kérdezte kicsit viccesen, mégis megrémülten a húgom, ahogy a hajamat tartotta.
- Nem a vámpíroktól. Cedric-től.

Egyre sápadtabban álltam a tükör előtt, amit anya is észrevett. Valamit mondott, de nem értettem. A végén, pedig már nem is akartam érteni. Bekísért a szobámba és leültetett az ágyamra. Leült velem szemben és aggódva mért végig.

Végül csak ennyit tudtam kinyögni:
- A régi akarok lenni.

Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg néhány sorral, mert nekem nagyon sokat számít a véleményed! :)