30. fejezet - Nem

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, amit eléggé összecsaptam, ugyanis fel akartam nektek tenni :) Mindenki nagy örömére egy Robika szemszöget olvashattok :D Remélem tetszeni fog nektek! Sajnos elég rövidre sikeredett, úgyhogy mindenkitől bocsánat!
Jó olvasgatást! ELÉRTÜK A 10.000 LÁTOGATÓT!!! :D
Puszi: Klau

A világ egy szürke kis golyónak tűnt az elmúlt napokban. Úgy mozogtam, mint egy robot, úgy mosolyogtam, mint egy viaszbábú. Az interjúkat, nyilvános rendezvényeket próbáltam lemondani, az ügynököm segítségével. Szegény Steph, teljesen ki van tőlem akadva. Jelen pillanatban nem én vagyok a kedvenc színésze, az tuti. Igazából csak egyetlen dolgot szerettem volna, de azt nagyon: leinni magam a sárga földig. Másra nem is vágytam volna jobban. Habár, ez így nem teljesen igaz…

- Rob? Rob? Tom látod?! Már megint csinálja! – ütötte meg Tom vállát Liz.
- Mit csinál? – riadt fel álmából ősrégi cimborám.
- Hát semmit! Nem csinál semmit! – visított Liz. Ilyenkor olyan volt, mint egy sárkány. Utoljára akkor láttam ilyennek, amikor gyerekkorunkban Liznek randija volt, én meg leborítottam a szép ruháját szósszal. Olyankor mindig futva menekültem előle. Most még csak megmoccanni sem volt kedvem.
- Ha nem csinál semmit, akkor minek nyivákolsz? – hallatszik a hangján, hogy másnapos. Persze, ő könnyen leihatja magát. Nem botlik mindig paparazzik-ba, mikor betérne egy kocsmába. Kivéve akkor, mikor velem van…
- Már napok óta ez van. Én komolyan aggódom érte. Beszélnél vele? – nyugodt le egy kicsit hisztérikus kirohanásairól ismert nővérem. A falon keresztül nem láthattam Tom arcát, de két perccel később már az ajtómban volt. Én szokás szerint a kék falamat bámultam. Ez mostanában egész jó időtöltésnek ígérkezik.
- Haver… térj már magadhoz – ül le az ágyamra, miközben még neki is tele van csipával a szeme.
- Tom… a tükör mögötted van – látszólag nem értette, hogy én ezt mire mondtam. Megrántotta a vállát és belenézett a tükörbe.
- Ja, hogy poénkodni próbáltál!
- Ja.
- Figyu, én... tudod, hogy itt vagyok meg minden, de jó lenne, ha… érted? Tedd túl magad rajta! Felejtsd el és kész! Szedj fel egy cicababát, döngesd meg és el van felejtve.
- A te világodban. Egy totális barom vagyok!
- Nem vitatkozom! Egyáltalán mi volt ez a…”Hülye liba, kussolj!” ? Még soha nem láttalak ilyennek – folytatta komoly hangon – És mi történt utána? Senki nem mond semmit! Liz meg az én fejemet szedi le, mert nem mondod el nekem. Haver, legalább én hagy… - abbahagyta. Felé fordultam és láttam, hogy elképedve nézi a földön heverő fényképdarabkákat. Kérdőn rám nézett, mire megvontam a vállam. – Haver…
- Ne kezdd! Már vagy ezerszer hallottam. Csak Clarissa volt a nagy szerelmem, tudod? De én elrontottam mindent. Inkább azt a nyomorult filmet választottam… talán, ha Londonban maradok.
- Akkor is férjhez ment volna! Nem is ő volt a nagy szerelmed, hanem az első szerelmed. A kettő között nagy a különbség! És ha Clarissa is ugyanúgy szeretett volna, akkor megvárt volna téged, nem pedig férjhez megy egy pasihoz, akit 6 hónapja ismert. Sajnálom haver, de vége.
- Tudom.
- Akkor?
- Hát épp ez az! Nem nekem való ez a szerelem dolog! Azt sem tudom, hogy mi az! És ha Clarissával nem ment, akkor kivel mehetne? Ez az egész egy óriási baromság! – kiabáltam a képébe. Tom lehajtotta a fejét. Bűntudatot éreztem.
- Akkor miért vagy tőle kiakadva? És pont Clarissa miatt félsz? Mert ha ő nem lehetett a tiéd, akkor már senki? Ez akkora egy baromság! Térj már észhez, könyörgöm! Clarissa már a múlté. Ez a kép talán egy szép, régi emlék, de a múlté! És miért tépted össze? Mert mérges voltál rá? Szerintem azért, mert őt hibáztatod.
- Miért hibáztatnám?
- Mert miatta üldözted el Kimet.
- Hogy jön ide Kim?
- Esküszöm, behúzok neked egyet – mondta komoly képpel, mire végre egy mosoly hagyta el a szám.
- Tom…
- Azért kiabáltál rá úgy, mert megtalálta ezt a képet? – úgy nézett rám, mint egy bolondra. Tudom – most már – hogy az is vagyok.
- Nem. Vagyis igen. Én csak beparáztam. Tudod… Clary egy féltve őrzött kincs. Nem tudhatja meg a világ, hogy mi volt. El tudod képzelni, hogy mi lenne ha… Neki már családja van, és velem piszkálják? Mindenki rászállna és… Erre meg pont Kim találja meg, aki…
- Akibe szerelmes vagy – felkaptam a fejem – Hogy te mekkora egy seggfej vagy…
- Kösz Liz – húztam el a szám. A mondat jelentése lassan férkőzött be az elmémbe. – Én nem vagyok…!
- És azért is másztál fel egészen az ablakáig, mert onnan is látni a Szabadság-szobrot – vágott tarkón Tom.
- Mi van? Te követtél?
- Nem, csak a kocsma is a közelben volt – válaszolta cinikusan.
- Minek követtél?
- Mit csináltál vele? Olyan arckifejezése volt, hogy azt hittem, hogy lelök arról a lépcsőről – mélyet lélegeztem. Tudtam, hogy nem menekülhetek Tom és Liz kérdő tekintete elől.
- Hát először kiabáltam vele. Bementem a suliba. Azt hittem, nem fog jönni.
- De ment? – sápadt el Lizzy.
- Igen. Meg kell jegyeznem, bátor dolog volt tőle. Ráadásul gyönyörű volt – ahogy becsuktam a szemem, rögtön láttam őt – olyan volt, mint egy igazi díva. Nem tudtam róla levenni a szemem. De akkor megint eszembe jutott Clarissa, és az, hogy lehet, hogy csak kihasznál. Tudom, már megtanulhattam volna, hogy Kim nem azért van velem, mert sztár vagyok, de… rólam ír! Én csak… elborult az agyam. És akkor ott… mindenki előtt. A blogjára kellett dalokat írni, Kimnek pont Bence jutott és… egy nagyon szép számot énekelt. Még a dal is Clary-t jutatta eszembe és… ott, mindenki előtt megaláztam. Kiabáltam vele és a fejéhez vágtam, hogy milyen szánalmas és ostoba. Természetesen mérges voltam, így eléggé szemét is. Sam próbált leállítani, de élveztem, értitek? Élveztem, hogy a szemem láttára törik össze. Azt akartam, hogy ő is szenvedjen, ahogy én szenvedtem akkor! Csak a dal… folyton a dala járt a fejemben, mellette Clary képével. Beképzelt voltam és arrogáns, és olyanokat mondtam, amiket sosem fogok megbocsátani magamnak. És akkor Lucy, az egyik barátnője, bekiabálta, hogy az egész igaz.
- Jesszus – fogta a fejét nővérem. Szégyenemben elfordultam tőle és kibámultam az ablakon.
- Én rögtön lefagytam. Hogy volt egy bátyja, akiről sosem szólt? Aztán kiderült, hogy nem. A legjobb barátnőjét ölték meg a szeme előtt. Összesen egy hónapot töltött kórházban. Még próbáltam bocsánatot kérni tőle…
- Te hülye – mondta ki hangosan Tom azt, amit mindenki gondolt. Ekkor hagyta el az első könnycsepp az arcom.
- Öcsi… - borzolta össze a hajamat Liz. Minden egyszerre tört a felszínre. Az érzések… a legkínzóbb dolgok a Földön. És már arra sem maradt időm, hogy visszafogjam magam. Ott sírtam a nővérem és legjobb barátom előtt. A fejemet a kezembe temettem és úgy rázott a sírás. Csak néhány percig tartott az egész. Úgy érzetem magam, mint egy hisztis tini lány. Mikor végre összeszedtem magam, nem volt annyi merszem, hogy belenézzek a srácok szemébe. Berekedtem…
- Ahh… csak fáradt vagyok – legyintettem. Aztán gyorsan összekulcsoltam a kezem, mikor észrevettem, hogy remegek. Liz csendben kiküldte Tomot. Leült mellém az ágyra és együtt néztük, ahogy New Yok kezd felébredni. A vállamra döntötte a fejét.
- Nagyon szereted igaz? – nézett fel rám.
- Soha többé nem látom – nyeltem egy nagyot. Újabb „roham” tört rám, amit sikerült visszaszorítanom.
- De szereted?
- Nem.

Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg pár sorral! Nekem nagyon sokat jelent a véleményed! :)