29. fejezet - Senki nem tudja...

Sziasztok!
Végre meghoztam a következő fejezetet. Szeretném megköszönni a kedves kommentelőknek a véleményeket. Nagyon sokat jelentettek nekem <3 Talán még folytatása is lesz a novellának, ha lesz rá időm :) Remélem mindenkinek tetszeni fog ez a fejezet! Puszi Nektek!
Jó olvasgatást!

Reggel álmosan keltem fel, még akkor is, ha több mint 9 órát aludtam. Délelőtt fél tíz volt, a fák ágait jobbra-balra lengette a tavaszi szél. New York felhőkarcolóin visszatükröződött a felkelő napsugarak fénye. Az ágyamban lustálkodtam és a tegnap történteket próbáltam kiverni a fejemből. Az agyam szerint helyesen cselekedtem, hogy kizártam az életemből. Viszont a szívemnek nem tudtam parancsolni… de attól még próbálkozhatok, nem?

11 óra fele kibotorkáltam a konyhába és megreggeliztem. Igazából oda se figyeltem a kajámra, inkább a mai napon járt az eszem. Nem volt mára semmi tervem, semmilyen találkozóm nem lesz ma, de muszáj elütnöm valamivel az időt. A húgom fülig érő vigyorral jött ki a szobájából, már felöltözve.

- Hát te? – lepődött meg, amikor meglátott.
- Nem tudom, hogy közöljem veled, de én is itt lakom – ásítottam.
- Úgy értem, te még mindig pizsamában vagy.
- Remek megfigyelés.
- Utálom, amikor ilyen vagy – mondja, az év során már sokadszorra. Fogadd el kincsem, mert én sem tehetek ellene…
- Én meg utálom, hogy kora reggel is képes vagy idegesíteni.
- Kora reggel? Délelőtt 11 óra van! – jött ki a sodrából. De legalább nem tagadta azt, hogy idegesít…
- Jó! – kiabáltam és már mentem is vissza a szobámba.

Amint beértem levetettem magam az ágyra és a falra meredtem. Általában ezt szoktam csinálni, ha veszekszünk a húgommal. Ez most nem is volt olyan nagy vita, ha jobban belegondolok. Mégis kihozott a sodromból, kellőképpen ahhoz, hogy eltűnjek.

45 perccel később már New York zajos utcáit róttam. Körülbelül ennyi idő kellett ahhoz, hogy normális ruhába bújjak. Felvettem egy fekete farmert, egy szürke halálfejes pólót és egy fehér alapon mintás pulcsit, a hideg idő miatt. Amikor kiléptem az ajtón hűvös szellő cirógatta meg az arcom, amitől kellemes borzongás futott végig a testemen. Nagyot szippantottam a levegőből és visszasírtam a Milwaukee-i tiszta levegőt. Nem igazán tudtam, mi az úti célom, mégis elindultam. A nyirkos utcákon haladtam végig, amik most szokatlanul hűvösnek tűntek ebben az évszakban. A tavasz itt általában napos, de nincs olyan tikkasztó hőség, mint nyáron. Épp ezért ez a kedvenc évszakom. Főleg, mert ilyenkor minden újra színes lesz a tél pusztító keménysége után. Kirügyeznek a fák, visszatérnek a madarak és minden ember sokkal vidámabb lesz.

A lábaim az East River-hez vezettek. Megálltam a folyót körülvevő korlátnál és felültem rá. Az ujjaimat összekulcsoltam az ölemben, és úgy vizslattam a víz felszínét. A tükörsima vízfelszínen néha előbukkantak különböző élőlények, mint például a béka vagy a szitakötő. A békát nem csíptem annyira, de a szitakötőkért kiskorom óta odáig vagyok. Nagyon szeretem nézni őket. Olyan szabadnak tűnnek, amiért okkal irigykedek rájuk. A másik ok, amiért féltékeny voltam rájuk, az a repülés lehetősége.

A gondolataimba merülve ültem ott, az East River partján, amikor megláttam ugyanazt a fekete cicát, ami tegnap az ablakomban ácsorgott. A folyóparton állt és a vizet nézte épp úgy, ahogy én is, mielőtt észrevettem volna. Aztán felkapta helyes kis fejét, majd körülnézett. Megérezhette, hogy figyeli valaki. Észrevett engem, de nem szaladt el. Talán felismert – gondoltam magamban és nem mozdultam. „Macskaszemet” néztem a kóbor állattal. A játékot én nyertem meg. A macska megfordult és elment.

Az égen a Nap diadalmaskodott, mégis a hűvös szél lehűtötte a levegőt. A nyirkos levegő kaparta a torkom, de nem volt kedvem hazamenni. Otthon úgyse tudtam volna csinálni semmit. Felálltam a helyemről és útnak eredtem. Most tudtam, hogy merre tartok, és enyhe remegés fogott el, mint mindig, mikor a következő úti célom felé tartok. A fülemet csípte a hideg, így a fejembe húztam a kapucnimat. A kezemet körbefontam a mellkasom körül, így melengetve a testem. A folyó mentén haladtam a Roosevelt Temető felé. Út közben vettem egy szál fehér rózsát, majd beléptem a temető kapuján.

A hideg futott végig a hátamon, amint a sírok között lépkedtem. A tekintetemet végigfuttattam egy-egy fejtámlán és megpróbáltam elképzelni az illetőt. Kiskoromban is mindig ezt csináltam, ha temetőben jártam. Úgy tűnik nem sokat változtam – töprengtem el. És tényleg nem. A szemem még mindig ugyanolyan ábrándos, mint kislánykoromban; az alkatom is ugyanolyan maradt; és a természetem sem változott sokat. Egyedül a hajam színe volt az, ami elütött a régi időktől.

A töprengésem alatt eljutottam ahhoz a sírhoz, amit kerestem. Már fejből tudtam az utat, még vak sötétben is kitaláltam ide – és ezt nemcsak úgy a levegőbe mondom. A fejtámlán az Emily Ruppert név állt. Amy. 1991. június 12. – 2007. június 12 és egy szép ballagási kép volt látható az emléktáblán.

- Szia! – tettem le a fehér rózsát a földre.

Leültem a padra, amit még Amy apukája csinált ide és csak néztem a feliratot, mintha Ő lenne ott. Többször képzeltem már el, hogy milyen lenne Amy 19 évesen. Valószínűleg minden fiú döglene utána. A haja színe barna volt, míg a szeme zöldeskék. Nagyon szerettem a szemét, mert gond nélkül elmerülhettem benne, ő mégis mindig a barna szemért ácsingózott. Nagyon csinos lány volt – igaz, ő sosem volt megelégedve az alakjával - , helyes kerek arccal. A tekintetéből mindig sugárzott az élet. Mondták többször is, mintha testvérek lennénk. Talán azok is voltunk… A lelkünk nagyon hasonlított egymáséhoz, még ha ezt későn is vettem észre. Ugyanazok a zenék tetszettek nekünk, ugyanolyan stílusunk volt, ugyanolyan ízlésünk, ugyanazokért a dolgokért rajongtunk. Talán ezért is voltunk jó barátnők. És talán ezért hiányzik most is ilyen szörnyen.

Akárhányszor kijövök ide, mindig eléneklem neki a Forever-t, most mégsem ment. Könnyes szemeimen keresztül néztem a már kicsit megviselt fejtámlát. A szívem elnehezült, akárhányszor visszagondoltam rá. Mégis úgy éreztem, hogy mindig velem van. Épp most is. Biztos voltam benne, hogy itt ül mellettem a padon, és mosolyogva figyel engem. Emlékszem arra, hogy mit mondott Amy anyukája a lánya temetésén: Senki nem hal meg igazán, amíg emlékszünk rá, drágám. És Amy sosem fog meghalni, ha ez rajtad múlik.

- Nem is – álltam fel a helyemről. Megcsókoltam a tenyeremet, majd a fejtámlára nyomtam a kezem.

Könnyes szemekkel fordítottam hátat legjobb barátnőm nyugvóhelyének. A lépteim egyre nehezebbek lettek, mintha csak ólomsúlyok lennének a lábamra kötve. Amint kiértem a temetőből újra mosolyogtam. Valahogy megerősített a tudat, hogy újra „láthattam”. Erősebbé tett és hitet adott. Talán bent szomorú vagyok, de amint kilépek a temető kapuján érzem, hogy itt van velem. Hogy támogat. És ez elég erőt ad ahhoz, hogy ne törjek össze. Talán furcsán hangzik, de még hálás is vagyok azokért a dolgokért, amelyek megviseltek, mert ma már tudom, hogy ezektől lettem erősebb.

2 órával később még mindig mosolyogva léptem be az ajtón. A hangokból ítélve vendég volt nálunk. A húgom szobájából felszabadult nevetés volt hallható. Lehúztam a cipőm és letettem a konyhaasztalra a vásárolt kajákat. Vettem chips-et és kekszet, amiket 2 tányérba borítottam. Felbontottam egy üveg kólát, 2 poharat és a tányérokat egy tálcára tettem, majd erősen koncentrálva benyitottam a húgom szobájába.

- Sziasztok! – üdvözöltem a húgom és barátnőjét, Nikki-t.
- Szia! – válaszoltak egyszerre. Letettem a számítógépasztalra a tálcát, majd leültem melléjük a hatalmas franciaágyra.
- Mit csináltok? – kérdeztem a rajzokat nézegetve, amik az ágyra voltak kiterítve.
- Válogatunk – kortyolt bele az innivalóba Nikki. Én nem voltam oda a húgom barátnőjéért, de nem is az a fontos, hogy én jóba legyek vele, nem? Tudom róla, hogy sokszor veszekedtek már, de mégis mindig kibékültek, aminek csak van értelme. Vagy nem? Na, jó… de.
- Miért? – kíváncsiskodtam tovább és megszorítottam a mellettem támaszkodó húgom kezét. Ő visszaszorított, amit vehettem a bocsánatkérés elfogadásának.
- Lesz egy jótékonysági est, szombaton. Néhány képet kiállítanak. Ha tetszik valamelyik rajzom nekik, akkor azt is elárverezik. – vette át a szót a húgom.
- Biztos tetszeni fog nekik – bólogattam határozottan. A húgomon sosem volt nehéz eligazodni, a művészetén annál inkább. Mindenféléket rajzolt – nem kevés tehetséggel -, de a legjobban azokat a dolgokat tudta ábrázolni, amik tetszettek neki. Volt itt minden: virágok, állatok, tájképek, személyek. Anya nagyon sok képen szerepelt, míg rólam egyet sem láttam. Ez egy kicsit rosszul esett, de nem hoztam szóba a dolgot. Ha most megkérdezném, hogy rólam miért nincs, holnap előrukkolna egy portrémmal. És tudnám, hogy nem a szívéből jött az ihlet, hanem kényszerből.

Majdnem egy órán keresztül fecsegtem a lányokkal, majd ismét az utcán kötöttem ki. Taxiba vágódtam és az ablakon át kémleltem a Soho-t megközelítő utcákat. Ez a Soho egyáltalán nem ugyanaz, mint Londonban. Ez egy nyugis lakótelep nagy kertes házakkal és csendes környékkel. Itt lakott Matt és a bátyja, Josh. Matt-nek egyetlen rokona van. Josh. Az anyukája rákban halt meg, az apukáját pedig nem is ismerte. Meghalt mielőtt megszületett. Josh 24 éves volt és, ami a foglalkozását illeti, rendőr. Akárcsak az apukája annak idején. Josh és Matt nagyon összetartóak, főleg anyjuk halála óta. Igaz, Matt a kishúgaként kezel, Josh erre nem volt hajlandó. Persze mi is nagyon jóba voltunk – azért nem annyira jóba, mint az öccsével – mi nem voltunk olyanok, mint két testvér. Mi is beszélgettünk órákon át, mi is csipkelődünk a másikkal, mégsem voltunk… olyanok.

Kifizettem a taxit és kiléptem az ismerős ház árnyékába. Még mindig hűvös volt a levegő és a szél, mintha jobban fújna, mint délelőtt. A táska a lapockáim között mozgolódott, mikor bekopogtam az egyszintes ház fehér ajtaján. A ház színe ugyancsak fehér volt, akárcsak a kerítés. A kert végében egy hintaágy, a kerti tó és a garázs helyezkedett el, míg elől, az erkélyen egy fehérre festett hintaszék várta, hogy valaki ráhelyezze hátsófelét. Alapjáraton szerettem ezt a helyet, de ahogy a Nap már lenyugvóban volt és furcsa árnyékok lengtek a ház körül, mintha biztonságot sugárzott volna a fehér ajtó.

A táskámban könyvek voltak és ruhák. Úgy döntöttem, hogy néhány napot lehúzok Matt és Josh kanfészkében. Én csak így neveztem ezt a házat. Nem itt nőttek fel, de megértem, hogy nem tudtak a gyerekkori lakásban élni. A sok emlék felmarcangolja a sebeket…
Anya áldását adta a tervemre, a húgom pedig örömtáncot járt, amikor közöltem vele, hogy néhány napig az övé a ház. Persze azért sűrűn fogok telefonálgatni neki… vagy úgy intézem, hogy „véletlenül” arra járok.

A zár kattant egyet és megláttam Matt mosolygó és kissé nyúzott arcát. Szélesebbre tárta az ajtót és arrébb lépett, hogy bemehessek.

Ha tetszett a fejezet, kérlek tiszteljetek meg pár sorral, mert nekem nagyon sokat jelentene a véleményetek!! :)