28. fejezet - Egyedül

Sziasztok! :D

Eszméletlenek vagytok! Komolyan mondom... amikor megláttam, hogy kaptam 15 komit, és hogy a chat-be is nagyon sokan írtak egyszerűen elsírtam magam. Nekem ez az egész írás dolog nagyon fontos és örülök, hogy ennyi mindenkinek tetszik az "erőlködésem". Egyre több rendszeres olvasóm van, így kezdem elhinni, hogy tényleg megy nekem ez a dolog :D Köszönöm mindenkinek a fáradtságot, hogy megtisztelt pár sorral. Higgyétek el, hogy nagyon sokat jelent nekem a véleményetek!!
Nem is húzom tovább az időt...
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

1 héttel később

New York utcáit sötétség borította, ahogy ez rendszerint minden éjjel előfordul. Két hétig nincs iskola, ami a tavaszi szünetünknek köszönhető. Pénteken volt az utolsó nap, ami unalmasan telt el, ahogy az összes többi is múlthét hétfő óta.
Csak az én szobámban égett a villany. A család többi tagja elvonult a saját zugába. Anya már aludt, a húgom pedig azt csinálta, amit a 15 évesek általában: a zenét bömböltette. Átdörömböltem a falon keresztül, hogy vegye halkabbra. A hatást 2 perccel később már érzetem is, de félóra múlva ismét ugyanolyan hangosan üvöltött a zene. Én a frissen vásárolt könyvembe temetkeztem, aminek még mindig „újszaga” volt. Az ablakpárkányomban ültem és néztem kifele az éjszakába. Néha-néha feltűnt a tűzlépcsőn egy-egy kóbor macska, akiknek kaját csempésztem ki. Anya nem örülne ennek, mondván, hogy ideszoktatom őket. De ha egyszer olyan aranyosak…
Az egyik cica koromfekete akár az éjszaka, szemei pedig olyan kékségben ragyognak, mint a felhőtlen égbolt. Ő volt a kedvencem az összes kóbormacska közül. Olyan rejtélyes volt, akárcsak én. Úgy éreztem – talán butaság – hogy a sorsom hasonlít a macskáéhoz. Talán nem szó szerint, de én is elhagyatott vagyok. Még akkor is, ha mindig van mellettem valaki. Még akkor is, ha ezt nem akarom bevallani magamnak. A tagadás sosem változtat a dolgok állásán. Nem segít abban, hogy jobban lássunk, inkább az igazság elferdítése a célja. Egy szebb képet alkotunk akármiről, ha tagadunk magunk elől valamit. És talán ez is segített az utóbbi napokban… meg talán az, hogy mindig volt mellettem valaki. Sose hagytak egyedül. Egészen mostanáig.

Egy hét leforgása alatt romokban hever az életem. A srác, akibe szerelmes lettem – mellesleg világsztár – összetörte az álmaimat; a legjobb barátnőm, akiben mindig is bíztam cserbenhagyott; a titkom, amibe senkit nem akartam beavatni, az egész osztályom előtt megoldott rejtély.
Mégis a legjobban a második pont zavar. A legjobb barátnő elárulós rész…
Az egész egyszerű… és fájdalmas. A minap kiderült miért is kellett olyan sürgősen távoznunk a képződménnyel (még mindig így hívom) Milwaukee-ból. Olive, akiről eddig azt hittem, hogy mindig mellettem áll, megelégelte a kapcsolatomat a képződménnyel. Ha egyszerű és világos lennék, azt mondanám, hogy hívta a legtöbbet fizető lapot és kiadta a nyaralónk címét. Csinos kis összeget zsebelt be, engem meg bent hagyott a kakis gödörben.
Barátság… ezt a fogalmat sikerült átértékelnem magamban. Nem igazán tudom, hogy mit jelent. Legalábbis már nem ugyanazt jelenti, mint valaha.
A legfájóbb pont az egészben az, hogy még megbánást sem mutat. Mintha jogosan tette volna azt, amit tett. És én beletörődve fogadtam el, hogy elvesztettem egy valaha értékes és fontos személyt az életemből. Elveszíteni valakit… Régebben mindig úgy gondoltam, hogy bizonyos dolgokat, embereket, csak a halál vehet el tőlem örökre. Pedig sokkal kevésbé drámaibb módon is elveszíthetünk valakit, ha eljön egy pont, és megszakad valami. És onnantól fogva nem beszélünk vele, nem az ő mosolyával ébredünk minden reggel, nem érinthetjük meg szabadon minden porcikáját, és nem legeltethetjük rajta a szemünket. Soha többé. Ez a fajta elválás is ugyanolyan végleges tud lenni, mint a halál. És ugyanúgy fáj... És rájöttem, hogy ezt nemcsak Olive váltotta ki belőlem. Volt valaki más is, aki miatt itt kötöttem ki: Robert Pattinson.

Ha valaki elutazott volna hozzám a jövőből és elmondta volna, hogy mi fog történni… kinevettem volna. Még hogy Olive elárul? Beleszeretek Robert Pattinsonba? Kitudódik a rémálmom? Összetörök? Mindez lehetetlennek tűnt. Egészen ideáig. Most meg kell birkóznom a fájdalommal, a csalódottsággal, a szomorúsággal. És ez nem könnyű, főleg, ha egyedül van az ember. És az „egyedült” nem szó szerint értem. Mert hiába van mellettem mindig valaki – vagy Matt, vagy Lucy, vagy Luke vagy a család – mégis mindig magányosnak és elveszettnek érzem magam. Akárhogy próbálom átlépni ezt az állapotot, sosem sikerül. Mindent összevetve ez a világ egy kicsit zűrös a számomra. És én benne,- mint egy hülye bolond - élek, és azt hiszem, hogy összerakhatom újra, ami eltörött. Bolondként élek és hamis álmot kergetek, de mint köztudott a bolondok nem adják fel soha. Csak ez éltet: maga az élet.

Talán összetörtem belül, de ezt remekül tudom leplezni. Se Rob, se Olive nem lát az igazi arcomból semmit. Ahogy a családom sem. Matt mégis valahogy elő tudja csalogatni az igazi arcom és ilyenkor átkozom magam, mert gyenge vagyok előtte. Az ő vállára hajtom a fejem, ha elfáradtam; az ő vállán sírom álomba magam és az ő hangjára ébredek szinte minden reggel. A hét folyamán többször aludt nálunk, mint egy évben bármikor. Azt hiszem sikerült is közelebb kerülnöm hozzá. Én is belepillanthattam a lelkébe és olyan dolgokat tudtam meg róla, amelyeket sose gondoltam volna. Például, hogy szeret olvasni. Ez számomra tökéletes rejtély volt. Emlékszem, mikor megláttam könyvvel a kezében, kinevettem. Azóta is szégyellem magam, de ő még mindig csak nevet az egészen.

A gondolataim és az emlékek elemzése után ismét a könyv rejtelmes világába menekültem a kínzó valóság elől. Kedvenc cappuchinómat szürcsölgetve, a szokásos pizsamámban ülve merültem el Cassandra Clare által megvalósított világban. Lebilincselt az írónő fantáziája és a humora. Minden második oldalon volt valami, amin nevetnem kellett. Néha már a hasamat fogtam, annyira jól szórakoztam. Az olvasást a telefonom csörgése szakította meg. Átvágtattam a szobán és elvettem a telefonom az éjjeliszekrényről. Jason neve villogott a kijelzőn.

- Szia! – szóltam bele mohón. Észrevettem a fáradtságot a hangomon.
- Szia! Jó hallani a hangod. Nem zavarlak? – ugyanazt a fáradtságot véltem felfedezni a hangjában, mint a sajátomban.
- Dehogy. Sose zavarsz – ásítottam.
- Akkor jó – ásított ő is, mire egyszerre kezdtünk el nevetni.
- Matt mesélte, mi történt a héten – kezdte.
- Ti mióta beszélgettek egymással? – kérdeztem, miközben az utolsó csepp cappuchinót termeltem be.
- Nem régóta. Nektek is szünet van?
- Igen. Nincs kedved együtt lógni?
- Deeee – húzta el.
- Valamikor lejöhetnél hozzánk és itt dekkolhatnál néhány napig, ha anyukád megengedi – tettem hozzá remek kis tervemhez. Sokat segítene, ha itt lenne mellettem Jason. Ő volt a másik értelmes lény, akivel sikerülne önmagamnak lenni. Várjunk! Hisz értelmes lényről beszélek… na, jó ez gonosz volt. De ki is volt az első? Ez még gonoszabb volt… Matt nehogy megneszelje! Ettől nem kell tartanom, kivéve akkor, ha netalántán gondolatolvasó lenne. Ez a feltevés a héten egyre többször fordult meg a fejemben.
- Az tök király lenne! – lelkesült fel.

Rögtön lehetőségek halmazát zúdította rám, majd hosszas búcsúzkodás után elváltunk egymástól. Csendre lettem figyelmes, ami azt jelentette, hogy a húgom is nyugovóra tért. Újra megpróbálkoztam az olvasással, de a betűk összefolytak előttem, így másnapra hagytam a dolgot. Fáradtan bújtam be a puha ágyba, mégse jött álom a szememre. Hosszas forgolódás után sem tudtam elaludni. A pihenést jelentő ágy most nem tette meg a várt hatást. Az éjjeliszekrényemen lévő digitális órámra pillantottam, ami 23:48-at mutatott. Az oldalamra fordultam és behunytam a szemem – immár sokadszorra. Talán nem volt jó ötlet ilyenkor cappuchinót inni… - morfondíroztam.

A hátamra fordultam és az elmúlt egy hét történéseit boncolgattam magamban. A szemem már hozzászokott a sötéthez, így már jól láttam körvonalazódni a szobámban elhelyezkedő bútorokat. A fejem felett álomfogó függött, amit még a nagymamámtól kaptam. Megérintettem hátha lesz valami hatása vagy ilyesmi, de nem használt. Ismét oldalra fordultam és az ablakon keresztül fürkésztem a sötét eget. A Hold már jócskán elfoglalta a Nap helyét az égbolton, akárcsak kísérői a csillagok. Emlékszem, kiskoromban sokszor keresgéltem a híres csillagképeket, mégse találtam meg sose egyet sem. Talán majd egyszer… - reménykedtem folyton. A még ilyenkor is zajos New York-i utcákat a Hold ragyogása világította meg, így láttam meg Őt. A kocsinak támaszkodva fürkészte az ablakom. Alig akartam hinni a szememnek. Majd’ kiestem az ablakomból. Elővette a telefonját és én is az enyémhez futottam. Amint odaértem az vad csörgésbe kezdett. Kinyomtam. Újra csörgött. Újra kinyomtam. Ismét csörgött.

- Mit akarsz? – kérdeztem minden kedveskedés nélkül. Meg is volt rá az okom, hogy miért beszéltem vele így.
- Bocsánatot kérni – hallatszott Rob szokásosan rekedtes és mély hangja. A hangja akár a cseppentett méz. El tudtam képzelni, milyen lehet az arckifejezése. Mégis kemény és rideg maradtam.
- Nem érdekel a bocsánatkérésed! – sziszegtem. Hogy lehet, hogy azok után, amit tett még mindig azt érzem, amit érzek?
- Kérlek Kim! Szörnyen érzem magam…
- Akkor jó! És mondtam már, hogy neked Kimberly!
- El sem tudom képzelni, hogy mit érzel most… de kérlek…
- Igazad van. Tényleg nem tudod elképzelni – nyomtam ki a telefont.

Sóhajtottam és ismét a sírás kerülgetett. Nagyon szemét lennék, ha felhívnám Matt-et? Lehet, hogy felébreszteném… inkább hagyjuk – vetettem el az ötletet. Újra bebújtam az ágyamba, amikor valaki az ablakomon kopogtatott. A lélegzetem is elakadt, amikor megláttam Robot a tűzlétrán.

- Ezt nem hiszem el! – motyogtam és kinyitottam az ablakot.
- Kim… - nyöszörgött.
- Kimberly! – szűrtem ki a fogam között. Próbáltam méltóságteljesen viselkedni. Már amennyire a helyzet engedte. Egy filmsztár csimpaszkodott a tűzlétrámon, én meg falatnyi pizsamámban hallgatom végig mondandóját. Legalábbis ő ezt hiszi.
- Kimberly… - kezdte kissé ingerülten – Nagyon sajnálom a múlthéten történteket. Tényleg! Nézz csak rám!
- Akkor végeztünk is… viszlát! – húztam be az ablakot, de megállított egy kéz. – Vedd le rólam a kezed – sziszegtem. Erőtlenül esett le a vállamról a két kéz, amely megállított.
- Kérlek… tudom, hogy nem szereted a csöpögős részeket, de…
- Hagyj békén! – kértem teljesen szenvtelen hangon.
- Tessék? – lepődött meg.
- Nem szeretném tartani veled a kapcsolatot – fintorodtam el. A kapcsolatot elég tág fogalomban értem. – Ne sértődj meg, de nem szeretném, ha az életem része lennél. – közöltem kerek-perec… a hazugságot. Aprót bólintott, majd szólásra nyitotta a száját, de meggondolta magát.
- Akkor gondolom ez volt az utolsó alkalom, hogy szóba áltál velem – nézett rám. A szeme szürkés árnyalata most dominánsabb volt, mint bármikor. De talán csak a sötétség miatt vélekedtem így. Aprót bólintottam. A lábam vad remegésbe kezdett. Attól tartottam, összeesek.
- Csakhogy tudd… egy szavamat sem gondoltam komolyan akkor. Főleg azt, hogy bánom, hogy… hogy… - küszködött.
- Hogy utánam ugrottál? – kérdeztem ridegen.
- Azt – felelte. – Én csak dühös voltam. Olyankor nem gondolok semmit komolyan.
- Aha. – bólogattam. A reszkető lábamra pillantottam, majd ismét Robra. Hosszú pillanatig néztünk egymás szemébe, mintha egymás szemében keresnénk a válaszokat a ki nem mondott kérdésekre. – Jó éjt! – suttogtam végül, megtörve a csendet. A szeme megrebbent.
- Neked is – nézett még mindig a szemembe, majd egy hirtelen mozdulattal leugrott a tűzlétráról. A talpára esett, majd a kocsihoz lépkedett, végül eltűnt a sötét utcán.

Remegő kezekkel zártam vissza az ablakot és tértem vissza az ágyamba. A fejem búbjáig felhúztam a takarót, majd sírni kezdtem. A torkomban egy gombócot éreztem, amitől alig bírtam nyelni. Fájt még csak levegőt venni is. A párnám lassan megtelt könnyekkel és én lassan álomba sírtam magam. És álmomban ismét azokkal voltam, akiket szeretek. Talán ez az álmok létezésének titka. Menekvést nyújt a kegyetlen világ elől…

Kérlek titeket, tiszteljetek meg pár sorral! :) <3