27. fejezet - Titok, amit mindenki tud

Sziasztok!
El sem hiszem... tudtok ti, ha akartok! :) Nagyon jólesett az összes megjegyzés - természetesen a chat-ben írt megjegyzéseket is elfogadom. Komolyan óriási meglepetést okoztatok és nagyon megkönnyebbültem. Nagyon izgultam, hogy tetszeni fog-e nektek ez a rész, hisz ez az egyik legdrámaibb jelent, amit írtam. Örülök, hogy bejött nektek és, hogy annyi szép, dicsérő szavakkal illetettek. Bocsánat mindenkitől... tudom, hogy gonosz vagyok :D ilyen függővéget... :D

Csak hogy tudjátok... valami nekem megvan, ami Robert Pattinson-nak biztos nincs! Ti itt vagytok nekem, a világ legklasszabb olvasói, lányai, nőjei. Én ismerlek titeket, még ha nem is személyesen és ez egy óriási kincs. Mindenki egytől-egyig szuper és hihetetlenül élvezem, hogy miket váltok ki belőletek. Úgyhogy most az egész világ megtudta, hogy nekem és Robikának (ahogy én hívom :D) van a világ legszuperebb, legaranyosabb, legszebb és legkitartóbb rajongói a Földön :D Köszönöm nektek!! <3333
A sok rizsa után jó olvasgatást mindenkinek!
Szeretlek titeket!
Puszi: Klau





A gyomrom felkavarodott, a fejem zúgott és a kezem libabőrös lett, amikor meghallottam Matt hangját. Igaz – visszhangozta az elmém. De bár ne lenne…

- Mi? – nézett rám Rob. – Te…?
- Mit érdekel az téged? – kérdezte Matt.
- Úristen! – ájuldozott Sam. Lucy lefékezett mellettem és a vállamra tette a kezét. Az érintése hűvös volt, mégis jól esett.
- Szóval neked volt egy bátyád? – kérdezte Rob.
- Nem! – válaszoltam hidegen.
- Akkor mi is igaz pontosan? – húzta fel egyik szemöldökét, de egy csepp megbánást sem mutatott, amint kiderült, hogy soha nem volt bátyám.
- A szánalmas és unalmas történet – idéztem a szavait, miközben felé lépkedtem dühös léptekkel – egy kitalált gyilkosságról. Csupáncsak végignéztem legjobb barátnőm gyilkosságát, majd 2 hétig kómában hevertem és nyertem ráadás 2 hetet a sürgősségin. Így már nem is olyan szánalmas a dalocskám, nem igaz? – kérdeztem ridegen, mikor elé értem.
- Én… én… - dadogta a meglepetéstől.
- Dögölj meg! – kacsintottam rá vigyorogva, majd a csengő hangja szakította félbe az „előadást”. Szó nélkül hátat fordítottam mindenkinek és kivágtattam az ajtón.

Dühös és ingerült léptekkel vágtam át a folyosón, ami lassan megtelt az órákról kiszabadult diákokkal. A fejem még mindig zúgott és a gyomrom egyre erősebb lüktetése jelezte, hogy valami nem stimmel. A női mosdó felé vettem az irányt, a nyomomban Matt-el és Lucy-vel. Nem szóltak semmit, de éreztem a jelenlétüket – és Matt túl sok parfümét. Amint beértem a női mosdóba a könnyeim ismét előtörtek, a remegés visszatért és a gyomrom… Hát jobb lesz megközelítenem egy mosdókagylót…
A hideg csempének támasztottam a homlokom és zokogtam. A szememet szorosan lehunytam, de ismét a régi képek jelentek meg a szemem előtt. A sötét utca, a 2 támadó, Amy sikítása… kések, vér, holttest, fájdalom… lebegés, kórház, temető és Amy fájdalomtól eltorzult arca, majd a fény kihalása a szemében. A könnyeim gyarapodtak, Lucy a hátamat simogatta, Matt pedig dühöngött. Próbálta fékezni a haragját a le-feljárkálással, de nem igazán sikerült neki. Várjunk ez a női mosdó! Matt?!

- Azt hiszed, egyedül hagylak? – válaszolt a tekintetemre.
- Jobb? – kérdezte Lucy, mikor csendesedtem egy kicsit.
- Még mindig fáj – suttogtam.
- A rohadék… - hallatatta Matt.
- Matthew! – szólt rá Lucy.
- Bocs, de igazam van – vont vállat bátyám.
- Ezzel nem vitatkozom, de ne most!
- Erős vagyok, erős vagyok, erős vagyok – mondogattam magamnak.
- Erős vagy! – mosolygott rám Lucy.
- Erősek vagyunk – vigyorgott Matt is.
- Egyetértek – egyenesedtem ki – de most megyek és hányok egyet! – szaladtam az egyik fülkébe, majd célba vettem a mosdókagylót és telitalálat. Lucy segítőkészen fogta hátra a hajam, hogy ne hányam le.
- A gyomrom nem elég erős – nyöszörögtem a hideg csempén, miután végeztem.
- Hát arra még gyúrni kell – húzta le a WC-t Matt.
- Szólj, ha megint kell! – utasított Lucy.
- Már minden kijött, ami bennem volt – nyugtattam meg, majd feltápászkodtam.
- Mit csinálunk? – kérdezte Matt. Sóhajtottam egyet.
- Visszamegyünk.
- Az kizárt – ellenkezett.
- Nézd, azt akarom, hogy ne sajnáljanak és az úgy nem fog menni, hogyha én most felszívódok! Amúgy meg most kötöttétek az orrukra a titkomat. Nem hagyok itt semmit! – makacskodtam.
- Mégis mit kellett volna tennünk? Hagyjuk, hogy megalázzon? – kérdezte Lucy.
- Már megtette – suttogtam alig hallhatóan.
- És ezért meg is fizet – felelte Matt.
- Majd én elintézem – biztosítottam róla, miközben a tükörképemet tanulmányoztam.

A sminkem lefolyva, a szemem vörös árnyalatot öltött. Lucy segítőkészen nyújtotta felém a szempillaspirálját és a szemcerkáját, majd rendbetettem magam – már amennyire lehetett. Kiléptünk a folyosóra. Mondanom sem kell mennyire meglepte a mellettünk elhaladó diákokat Matt kilépése a női mosdóból. Ráadásul 2 csajjal jött ki… nem is értem, mire következtethetnek…

- Ismeritek ezt a viccet? Reggel a mosdó mellé ültem és rögtön felment bennem a pumpa.
- Ahj – nevettem.
- Aú… - gondolkodott el vigyorogva Lucy. A diákok kezdtek lassan beszállingózni a terembe, ahogy mi is tettük.
- Várj! – szólt rám Matt, amint a terem ajtaja elé értünk, és kezembe nyomott egy csokit. Kérdőn néztem rá – így azt fogják hinni, hogy a büfében voltunk.
- Nagyon okos, Sharloke – ütögette meg a vállát Lucy.
- Köszönöm – húzta ki magát, majd belépett a terembe. Lucy mosolyogva követte és én követtem a példájukat.

A tanárok már bent voltak, de szerintem ki sem mentek. A csengő még nem szólalt meg, úgyhogy még nem kezdődött meg az óra… nem vádolhatnak késéssel. Amint beléptem mindenki csodálkozva figyelt. Valószínűleg azt hitték, hogy elhúzom a csíkot. Hát tévedtek…
A csokit ritmusosan ütögettem a tenyeremhez, miközben a felfelé vezető lépcsőn haladtunk a sorok között. A teremben mindenhol zavart és kíváncsiskodó pillantásokba ütköztem. Leültem a helyemre és kényelembe helyeztem magam. Elővettem a telefonom és megnéztem rajta az időt. Még volt 5 perc az óra kezdetéig, mégis mindenki bent volt. Akár el is kezdhettük volna, ehelyett halálos csend uralkodott a helyiségben. A csokit feltűnésmentesen visszacsúsztattam Matt zsebébe, de újra a kezembe nyomta.

- Edd meg! Úgy sincs benned semmi – mondta feszülten, miközben Robot fürkészte, aki meg minket fürkészett.
- Köszi – bontottam ki a csokit a csomagolásából. 2 perccel később már be is termeltem. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Előkotortam, majd felvettem.
- Anya? – szóltam a telefonba.
- Szia, kincsem! Minden rendben? Jól vagy?
- Persze – hazudtam.
- Kicsim! – követelőzött.
- Oké… van egy titkom, amit már mindenki tud. Hogy ne lennék jól? – tettem fel a költői kérdést.
- Amy? – találgatott, pedig még a nevét sem szokta megemlíteni, részben miattam, részben az aggodalma miatt.
- Eltaláltad. De ne törődj ezzel! Hamarosan otthon leszek – ígértem és már a gondolat is jólesett.
- Jó neked – sóhajtott. – Le kell tennem! Jön a főnök! Szeretlek!
- Én is! Szia! – bontottam a vonalat. Most még többen néztek engem.
- Kíváncsiak vagytok a hegekre is? – kérdeztem olyan hangosan, hogy mindenki meghallja. A kíváncsi szempárok leszálltak rólam.
- Sajnálom – mondta maga elé Lucy – Nem kellett volna felhoznom.
- Nem a te hibád! A helyedben én is ezt tettem volna – öleltem meg, aztán megszólalt a csengő. Elengedtük egymást, majd az emelvényre szegeztem a tekintettem, ahol Sam állt és az a „képződmény” mellette. Az előző óra után már nem nevezném embernek.
- Kim, én szeretnék mindenki előtt… - kezdte a képződmény.
- Tudom, hogy nagy kérés, végül is ez egy egyetem, de tanulhatnánk is valamit! – vetettem fel roppant forradalmi ötletem.

Legalább a cinizmusom nem hagy cserben. Sam és a képződmény (azt hiszem a továbbiakban így fogom nevezni) meglepődtek, majd témát váltottak. Végre nekilendültünk a tananyagnak. Ejtettük ezt a Dreams-es feladatot, pedig meghallgattam volna néhány ember dalát. Mondjuk Lucy-ét vagy Luke-ét. Talán megkérem majd őket, hogy adják elő nekem…
Az anyag szörnyen unalmas volt és nehéz. Sam megpróbálta egyszerűen és világosan elmagyarázni a mondandóját, mégis elég nehézkesen ment az anyag. Buzgón jegyzeteltem, mégis érzetem, hogy valaki néz. Nem kellett felemelnem a fejem ahhoz, hogy tudjam, ki néz. Nem törődtem vele, még ha piszkosul zavart is, de nem néztem fel. Az írásba temetkeztem, mégis el-elkalandoztak a gondolataim. Persze, minden gondolatom a mai zűrös napom körül forgott. Nem lesz még egy ilyen nap az évben az biztos… legalábbis remélem.

- Hé, miért nevezik el a pasik a farkukat? – kérdeztem suttogva Matt-től, hogy agyonüssem az időt, amíg Rob (elnézést, a képződmény) dadog.
- Na? – nézett rám kíváncsian.
- Hogy ne egy idegen gondolkodjon helyettük – válaszoltam, mire mellettem hangos nevetés tört ki.
- Ez csúnya volt – bökött oldalba.
- De igaz – nevetett tovább Lucy és én is vele nevettem. A képződmény türelmetlenül nézett ránk, de nem szólt semmit. Ezek után nem is ajánlom…

Életem leghosszabb és legunalmasabb énekóráján voltam túl és a cuccomat pakoltam a táskámba. Egyre többször ásítottam, aminek „természetesen” az oxigénhiány volt az oka. Amint lefelé lépkedtünk a képződmény közelített felém. Lucy és Matt mellettem termett, akárcsak két testőr. Nevetségesek voltak, mégis hálás voltam nekik.

- Beszélhetnénk Kim? – kérdezte a képződmény, nem érdekelve, hogy Matt elzárja az utat.
- Neked Kimberly! – szóltam rá. Vágott egy grimaszt, de nem tágított. – Nincs miről beszélnem veled.
- Kérlek…
- Tudod, szívesen kikaparnám a szemeidet, de megérdemled, hogy tükörbe kelljen nézned minden egyes nap... – mondtam végül majd elhúztam mellette.

Nem volt szándékomban beszélni vele, akár az idők végezetéig kitartok. Ebbe még a gyomrom is beleremegett, hiába tagadtam magam előtt. Ez a mai nap olyan volt számomra, mint egy rúgás. Talán jobb lett volna, ha fel sem ébredek – futott át az agyamon. Ekkor eszembe jutott az a mondat, amit a képződmény mondott: Bánom a percet, mikor utánad ugrottam. A gyomrom görcsbe rándult, a szemem ismét könnyben úszott. A fájdalom percről percre erősödött, nemhogy szűnt volna. A mellettem lépkedő Matt éppen a munkahelyemre kísért. Félt, hogy követne a képződmény. Na, azt tenné meg…

Csendesen haladtunk a New York-i félhomályban. A taxik és a tolongó járművek alig bírták türtőztetni magukat a zsúfolt utcán. Könnyedén kielőztük őket gyalog. A délutánom homályosan és monotonban telt el. Néhány vevő, leckeírás, akárcsak régen. De ezen a délutánon nem tettem meg valamit, amit mindig elvégeztem. Nem írtam. És tudtam, hogy már soha többet nem is fogok…