26. fejezet - Dreams

Sziasztok!
Meghoztam a várva várt frisst! :D Ezt a fejezetet legújabb olvasómnak Nettinek ajánlom :) Köszönet még az én drága jó húgicámnak, aki mindig hajlandó elolvasni, amit írok és terelgeti utamat. Szeretném megköszönni Evelyn-nek ezt a fantasztikus design-t. Szóval... KÖSZÖNÖM!! Természetesen a hét kommentelőnek is hálával tartozom! Köszönöm, hogy szántatok rám néhány percet és írtatok! :)
Na, de nem húzom tovább az idegeiteket!
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau





Mindenki 1 órát kapott, hogy kidolgozza a dalokat. A hangszeres kíséret nem volt kötelező, viszont a ritmusnak meg kellett lennie – de ez alapvető, ha már egy dalt ír az ember.
Én és Matt meglehetősen elszórakoztattuk egymást, abban az egy órában. Ugyan nőtt a csitító pillantások száma a tanárok részéről, mi továbbra is jól szórakoztunk. Aztán érzékeltem, hogy egyre többen fordulnak felénk, így egy papírlapot vettem elő és levelezni kezdtünk, akár a dedósok. Ahogy ezt a módszert Matt nevezi: Paraszt MSN.
Leírtam neki a hétvégénket Robbal, majd a ma reggeli „incidenst” – persze jót röhögött a térden rúgós részen. Próbáltam minél több információt megosztani vele, ami segíthet ahhoz, hogy megértsen engem. Mindvégig diplomatikus válaszokat kaptam egy-egy kérdésemre, így nem tudtam mi járhat a fejében igazából. Amint elmagyaráztam ezt az „érzelemálcázós” dolgot, rögtön segítőkész lett. Persze itt a fizikai erejére gondolok…

Lassan, de biztosan az-az egy óra is letelt. Hátradőlve vártam a kezdést.

- Ki akar kezdeni? – nézett körbe Sam.
- Essünk túl rajta? – kérdezte Matt.
- Először te – válaszoltam, mire Matt keze a magasba lendült.
- Remek, akkor gyere ki ide! – lelkesült Rob – Mi áll a lapodon?
- Csodálat – válaszolta kissé ingerült hangon Matt. Mire készül?
- Hát ez nem lehetett könnyű… - húzta el a száját Rob.
- Neked biztosan nem lenne az – hallatszott Matt rideg hangja. Az egész terem csendbe burkolózott, végül Rob nevetése törte meg a csendet. Matt addig leült a terem közepén elhelyezkedő székre.
- Kissé elfogultnak tűnsz, barátom – ingatta a fejét Rob, még mindig nevetve.
- Nem vagyok a barátod! Kezdhetnék? – fordult Sam felé, aki szintén ingerült volt. Én meg magamban átkoztam Matt szarkazmusát, mégis egy hamiskás mosolyt küldtem felé.
- Kezd! – legyintett Sam, aki Robbal karöltve leült nekünk háttal és Matt-el szemben.
- Hát a szám címe: Every day. És ha nem lenne baj, használnám a zongorát.
- Persze.

Matt gyors és határozott léptekkel közelítette meg a hangversenyzongorát, majd leült a mögötte elhelyezkedő székre. Az ujjai végigfutottak a billentyűkön, majd megállapodtak egy gyors és pezsgő ritmuson. Még csak a szám elején jártunk mégis érződött, hogy ez egy vidám dal lesz. Aztán Matt hátborzongatóan szexis hangja csatlakozott a zongorakísérethez. Sose csináltam titkot belőle milyen szexisnek tartom a hangját. Olyan rekedtes és mégis erőteljes.

Every day
A saját utamat jártam, amikor találkoztunk, mégis minden titkomat megkaparintottad. Így lettem a tiéd, igen megkaptál. És lenyűgöz… hogy minden nap, minden nap, minden nap megmented az életem. - énekelte miközben végig a szemembe nézett, én pedig éreztem, ahogy könnybe lábad a szemem. – Lefelé haladtam a világomban, de megakadályozott valami… a létezésed. Néha a helyek, ahova megyek, rád emlékeztetnek és én még mindig nem tudom, hogy – hogy, de minden nap, minden nap megmented az életem. Néha nem tudom, hogy megyek vagy jövök, de mindig mondasz valamit, ami megakadályoz. Minden nap… minden nap… minden nap… megmentesz… minden egyes nap… megmented az életem. - folytatta én meg vigyorogva és meghatódva szaladtam felé a lépcsőn. Egyáltalán nem érdekelt mit szólnak majd mások, de én szó szerint a karjaiba ugrottam. Könnyekkel küszködve nyögtem ki egy „köszönömöt” és egy „szeretleket”. És a fejemben még mindig a dal utolsó mondata kavargott: Minden nap megmented az életem.

A többiek tapsolni kezdtek és fütyülni, ha jól láttam Lucy majd’ kiesett a padból. Mondott Matt-nek valamit Sam – bizonyára valami elismerőt – majd ismét mellettem termett fogadott bátyóm. Most én következem – futott át az agyamon. Gondolkodás nélkül kaptam a gitárom után, Matt pedig elfoglalta helyét a basszusgitároknál. Nem tudtam, hogy mellettem fog maradni, igaz, tudhattam volna, hogy nem hagy egyedül.

- A tiéd? – nézett rám Sam.
- Bence – válaszolt helyettem Rob, akit jól szórakoztatott „sanyarú sorsom”. A termen suttogások zaja futott végig.
- Kezdjétek – közölte velünk Sam.
- Örökké – beszéltem a mikrofonba.
- Tessék? – lepődtek meg mindketten.
- A szám címe: Forever.
- Biztos, hogy… - kezdte Sam, aki láthatóan vívódott és a rendes énje győzött, de én már el is kezdtem játszani.

Hagytam, amíg a basszusgitár húrjai által kibocsátott dallam kibontakozzon az ujjaim között, majd a mikrofonhoz hajoltam és minden egyes sort úgy énekeltem végig, hogy Rob szemeibe néztem. Rohadék – dühöngtem magamban, majd keserű képek jelentek meg előttem, ahogy a már megszokott dalom felcsendült.

Forever
Annyira hiányzol… a szemed, a mosolyod, az utad és te magad. De elmentél, mégis még itt vagy… a szívemben, a gondolataimban. Igen, túl hamar hagytál itt, hisz még csak most kezdtük. Nem volt elég idő, nem volt elég idő együtt. De elég idő volt ahhoz, igen, elég idő volt ahhoz, hogy örökre elveszítselek. - a szemembe könny szökött, de nem sírtam. A torkom száraz volt, akár a sivatag, a hangom berekedt, de nem hagytam abba. Még nem tudta meg… - Néha annyira elkeseredek, hogy üvöltenék ezért a Sorsért. Hisz nem ez volt a tervünk. És most itt ülök, egy hideg szobában, reménykedve várlak téged, amint beszaladsz az ajtón, mint mielőtt elhagytál. Nem volt elég idő, nem volt elég idő együtt. De elég idő volt ahhoz, igen, elég idő volt ahhoz, hogy örökre elveszítselek. Ez fáj és kínoz, és nem tudom elhinni, hogy elmentél, annyira rossz. Nem volt elég idő… nem volt elég idő… nem volt elég idő…
Nem, nem volt elég idő, nem volt elég idő együtt. De elég idő volt ahhoz, igen, elég idő volt ahhoz, hogy örökre elveszítselek. Nem volt elég időnk… és már soha nem is lesz.

Vége… vége – ez a hang járt a fejemben. A fejemet lehajtottam és a gitáromat néztem könnyes szemekkel. A mellkasom meglepő gyorsasággal hullámzott fel és le, ahogy levegő után kapkodtam. A teremben csend honolt. A szemem sarkából láttam, hogy Matt tesz felém egy lépést, majd ismét megáll. Nem tudta, mit kellene tennie. De én igen. Minél előbb össze kell szednem magam, még ha ebben a helyzetben képtelenség is. Szedd össze magad! – parancsoltam magamra.
A kezemben lévő gitár remegni kezdett, ami arra a következtetésre jutatott, hogy ez az „összeszedősdi” nem igazán akar sikerülni. A fejemben még mindig keserű képek kavarogtak, hiába próbáltam elnyomni őket. Arcok, emlékek, hangok… tettek. Zavaros és fájó képek, amiktől próbáltam gyorsan megszabadulni, mégsem ment.
Ekkor hangos nevetés törte meg a csendet. A fejemet se kellett felemelnem, így is tudtam ki nevet úgy, mint egy hiéna.

- Pff… ez most komoly? – nevetett Rob. – Ezt a hangot inkább hanyagoljuk… nagyon gáz volt.
- Nem látod, hogy beleélte magát? – szólt rá Sam.
- Legalább meg tanulja kezelni a helyzetet, akárcsak a többiek! Itt az élő példa, hogy nem szabad elragadtatnunk magunkat, egy dal esetében sem. Ha beleéled magad egy számba, az a lehető legjobb, de ha átéled… bőgőmasina lesz belőled, akárcsak Kimberly-ből. Nem igaz, hercegnő? – kérdezte gúnyosan, mire remegés futott végig az egész testemen. Nem sírtam, igaz úgy néztem ki, de meg tudtam állítani magam. Mégis a fájdalom, amit a szavai okoztak, meginogtatott.
- Fogd be! – kiabálta Matt.
- Hát, ha már ennyire véded, a kis barátnődet, igazán közölhetnéd vele egy jobb pillanatában, hogy ha ilyen hatással van rá egy kitalált gyilkosság, akkor ne írogasson ilyeneket! Amúgy meg pocsék fantáziája van! Vagy csak így akarja sajnáltatni magát? Remek módot keresett rá, de engem hagyjon ki ebből! Nincs szükségem beteg elméjű rajongókra, akik kitalált gyilkosságokat írnak le a blogukba, ami rólam szól! Az emberek többségének van jobb dolga is annál, hogy ilyen lehetetlenségeket képzeljenek el, aztán több millió embernek mutogassa interneten keresztül! Ez beteges, és ha rajtam múlna, már egy diliházban gitározhatna hozzá hasonló agyalágyultakkal! – vágott vissza Rob. A terem feszültséggel telt meg, ami a jelenlévőkből áradt szét. Halálos csend volt… Matt csak azért nem kiabált, mert túlságosan várta az én reakciómat. De én csak álltam, ugyanott és ugyanúgy, ahogy eddig. Sírni nem sírtam, viszont a hányinger kerülgetett. Én komolyan ebben az emberben hittem? Én komolyan ebbe az ember szerettem bele? Komolyan ezt teszi velem? És én komolyan normális vagyok? Mit állok még itt? A józanész azt parancsolná, hogy fogjam a cuccom és itt hagyjak csapot-papot, mégsem mozdultam. Valami itt tartott. Talán a vérző sebem.
- Ebből elég volt mára, Rob! – szólt közbe Sam nyugodt mégis parancsoló hangon.
- Pedig még csak most kezdtem – hallatszott a hangján, hogy nagyon élvezi a helyzetet. Ez fájt… nagyon fájt, de egyben erősebbé is tett. A szememben lévő könnyektől csak homályosan láttam ugyan, de felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Volt egy olyan érzésem, hogy a végső csapás még csak most jön.
- Ó várj! Egy részt kívülről megtanultam, mert nagyon „tetszett” – mutogatta a levegőben az idézőjeleket. – Hogy is van? Ja, igen. Khm… - köszörülte meg a torkát, majd eljátszotta a jelenetet – „Fogalmad nincs milyen érzés, amikor az, akit a legjobban szeretsz a Földön, a kezeid között hal meg. Nagyon hiányzik. Fáj, hogy már soha többé nem láthatom. Biztos bírtad volna.” – imitálta kellemetlenül magas hangon. – Ó és az igazán kedvenc részem még csak most jön. Ez Kim Robja válaszolja erre: Ne sírj! Biztos most is itt van velünk. Szerintem nem szeretné ezt látni. És én amúgy is itt vagyok neked! Bármikor meghallgatlak, hallod? – nevetett. A kezem ökölbe szorult, akárcsak Matté.
- Menj a pokolba! – suttogtam, mert nem volt elég erőm.
- Bocs, mondtál valamit? – kérdezte még mindig nevetve.
- Menj a pokolba! – kiabáltam.
- Hát nem bírod a kritikát, szivi? Pedig ezt is meg kell tanulnod, ha író szeretnél lenni, ahogy sok minden más is kellene hozzá! Mint például tehetség! És ne egy ilyen szomorú és sajnálkozó történettel rukkolj elő, mert ez szánalmas és unalmas! Senkit nem érdekelnek az ilyen hülyeségek, úgyhogy húzd meg magad! – ez volt az utolsó csepp a pohárban. Legalábbis azt hittem… - Bánom a percet, amikor utánad ugrottam – lökte oda a szavakat, majd hátat fordított.
- Tudsz róla, mekkora barom vagy? – kérdezte egy magas, remegő hang, miközben én a könnyektől áztatott arcomat törölgettem. Lucy?
- Miért is?
- Közlöm veled, Mr. Nagyképű Rohadék, hogy ez az egész… - kezdte Lucy, miközben a sorok között jött lefele, heves léptekkel.
- Lucy! – kiáltottam rá torkom szakadtából, mire minden szempár csodálkozva fürkészett engem. Rob felém pördült és vigyorogva nyugtázta az ábrázatom. Te köcsög…
- Igaz – fejezte be Matt, dühtől izzó hangon.

A terem néma csendbe burkolózott és minden szempár a könnyes szemű lányra szegeződött, ott, a terem közepén.


Ha tetszett a fejezet, akkor légy szíves tisztelj meg néhány sorral! Nekem nagyon sokat számítana...