25. fejezet - Pókerarc

Hi Everybody!
Mindenkinek szól ez a feji, úgyhogy mindenki komizzon! Köszönjétek Evelinnek, hogy hamarabb jön a friss :D Nagyon érdekel a véleményetek, úgyhogy hajrá!
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau




Most megtudja Robert Pattinson, hogy mit nem kaphat meg soha, de soha – gondoltam magamban, amikor kinyitottam a gardrób ajtaját. Levettem a már felvett ruhát és ledobtam a földre. Helyette felvettem a szürke farmerom, egy lila, V-nyakú, rövid ujjú felsőt és a fehér papucsomat. Az idő szépnek ígérkezik, mivel már fél hétkor is hétágra sütött a nap. Megigazítottam a hajam és – kivételesen – sminket tettem fel. Kihúztam a szemem, szájfényt tettem az ajkaimra és a szempillaspirált is igénybe vettem. A szobámban lévő órára pillantottam, ami azt jelezte, hogy most már biztos a késésem. Megfogtam a táskám, a gitáromat a tokjába helyeztem és elindultam, de előtte még az orromra helyeztem a lila napszemüvegem.

- Csini – bólogatott elismerően a húgom, amint kiléptem a szobám ajtaján.
- Kösz, ez volt a cél – kacsintottam rá és nyomtam egy puszit a homlokára – Majd jövök! Jó legyél! – azzal már el is tűntem.

Amint kiléptem a házból gyorsabbra vettem a tempót. Nem futottam inkább csak gyorsan lépegettem. Csak a suliba vezető úton ötször fütyültek utánam, ami vehető bíztató jelnek. Az a szemétláda megtudja, hogy nem vagyok egy gyenge virágszál. A fejemben több ezer szúrós megjegyzés állt össze, hátha szükségem lesz rájuk. Egyben biztos voltam: Nem hagyom, hogy egy pasi is így bánjon velem; ahogy azt sem fogom hagyni, hogy gyengévé tegyen egy hímnemű lény is. Nem szerzem meg nekik ezt az örömet.

20 perc alatt beértem az egyetem területére, a zeneteremhez vezető folyosón hangosan kopogott a magas sarkú papucsom. A terem ajtaja előtt megálltam és vettem egy mély levegőt. A karomon lévő órámra pillantottam. 10 perc késés. Az még belefér – állapítottam meg magamban. A szívem vadul vert a gondolatra, hogy újra látom azok után, hogy… de erős vagyok. A szám mosolyra húzódott, ahogy elképzeltem, milyen képet fog vágni. Akkor SHOW TIME! – bíztattam magam. Kopogtattam, majd benyitottam a már zsúfolásig megtelt előadóterembe. Minden szempár rám szegeződött, ahogy bedugtam a fejem, majd beléptem a terembe. Az emelvényen állt éppen Rob, aki hevesen magyarázott egészen addig, amíg meglátott engem. A felismerés megcsillant a szemében, ezt még a lila napszemüvegen keresztül is jól láttam.

- Elnézést a késésért! – szólaltam meg és a fejemre toltam a napszemüveget. A sorok között kiszúrtam Matt-et és Lucy-t. Mindketten meglehetősen meglepődtek a kinézetemen. Nem vagyok az a kiöltöző típus, most mégis szükség volt erre.
- Öhm… semmi baj… azt hiszem – válaszolt Sam, aki ugyancsak meg volt lepve. Meglehetősen hosszan legeltette rajtam a szemét. Ahogy Robra sandítottam ő is pontosan ugyanazt csinálja, mint a cimborája. Csak szeretnéd szépfiú – gondoltam magamban és a szám önkéntelenül is gonosz mosolyra húzódott. – Ilyenkor van valami büntetés féle? – kérdezte Sam a többiektől.
- Tanár úr! – állt fel Mason Sparks (remek dobos, általában ő kísér engem hangszeren) – azt hiszem, ezt elnézhetnénk Kimnek. Még sose késett és úgy látom érdemes is volt rá várni – mondta kajánul, majd rám kacsintott.
- Kösz – vigyorogtam rá.
- Hát jó – vonta meg a vállát Rob, majd elfordult és újra magyarázni kezdett.

Amíg a sorok között haladtam, gondosan vigyáztam, hogy senkibe ne tegyek kárt a gitárommal. Sajnos, egészen fent ültünk Lucy-vel és Matt-el, így mászhattam odáig. Szerencsémre néhány segítőkész osztálytársam – főleg a fiúk – szó nélkül segítettek nekem. Ez még imponált is nekem, mégis kicsit zavarba voltam. Még sose néztek rám így a pasik, legalábbis a jelenlévők nem. Igaz, nem is szeretem kicsípni magam, jobb szeretem a kényelmes ruhákat.
Végül mégis épségben és még mindig büntetlen előélettel értem fel Matt és Lucy mellé. Levágtam magam a székre és mosolyogva zsebeltem be az elismerő pillantásokat.

- Csini – hajolt hozzám Matt.
- Ezt a napszemüveget kölcsönadhatod, ha gondolod – vigyorgott Lucy is.
- Mi ez a szexi megjelenés, Barbie? – hülyült Matt.
- Csak ilyen kedvem volt – vontam meg a vállam.
- Ó-ó… a pókerarcod – hajolt hozzám közelebb Matt – Mi történt?
- Majd megtudod – kacsintottam rá, majd Robot méregettem ellenségesen. Semmi nem látszott rajta, a zavarodottságot leszámítva, de erre számítottam is. Hát most majd meglátod hapsikám – nevettem magamban.
- Mit csinált? – kérdezte Matt sokat sejtően. Oké… talán ő átlát rajtam.
- Nem lényeges – nem kötöm az orrára, még félő, hogy megverné. Ezzel lezártnak tekintettem a témát és próbáltam az órára koncentrálni.
- A mai órán egy kis különlegesség lesz – kezdte Sam.
- Hmm… csemege – nyöszörgött mellettem Matt, mire kuncogni kezdtem.
- Reméljük, hogy most nem hozunk zavarba Kim… - kezdte Sam, mire felkaptam a fejem. Mire készülnek?
- Ez a feladat szorosan kapcsolódik hozzád és a fantáziádhoz – az utolsó szót gúnyosan ejtette ki Rob, mire néhány lány az első sorban kuncogni kezdett. Felvontam az egyik szemöldököm, amíg a folytatást vártam. Az arcom remélhetőleg nem árult el semmit, ami bennem zajlott. Dühös is voltam, az kétségtelen, de megbántott is. Rob reakciója azt jelezte nekem, hogy a pókerarc még mindig működik. – Szóval a mai napon, egész nap egy kreatív és nehéz feladattal állunk szemben. A lényeg az lenne, hogy nem tudom tudjátok-e, de Kim ír egy történetet rólam – mosolygott az elöl ülő lányokra, akik az előbb nevettek.
- És? – hallatszott Luke hangja. Ő az előttem lévő sorban ült és úgy látszott egyáltalán nem érdekli más, csak a feladat. Ezért még hálás is lehetnék neki.
- És a Dreams-re kellene számokat írnotok, amiket aztán majd előadtok itt, mindenki előtt. – megmerevedtem ültemben. Nem! Azt már nem! Az-az én történetem, az én álmom! Ennek semmi köze a többiekhez. – Mindenki ismeri a sztorit, vagy mondja el nektek Kim röviden? – kérdezte Sam. Csend honolt a teremben, néhányan összenéztek, mások összedugták a fejüket, és ha jól hallottam a történetemről diskurálnak.
- Inkább mond el röviden – legyintett nagyvonalúan Rob, mint akit nem érdekel az egész. Egy lányról szól, aki beleszeret, abba a baromba ott, és a naiv liba elhiszi, hogy vannak még csodák. Persze a barom is beleszeret a naiv libába, így ha úgy nézzük mutáns, fajtalankodó „barbák” (barom-liba keverék) lesznek a történet végén. – feleltem magamban, mire ismét egy nevetést kellett visszatartanom. Talán ezt kéne kitenni a történetről részhez…
- Mindenki tudja, erre semmi szükség – mondta ismét Luke. Igazán hálás vagyok neki. Talán vehetnék neki valamit a szülinapjára.
- Hát jó. Különböző érzelmeket írtunk fel a cetlikre, amiket ebbe a sapiba tettünk és arról az érzésről kell énekelni, persze a történet alapján. Ez egyáltalán nem egyszerű feladat, de valakinek már így is könnyű helyzete van – itt jelentőségteljesen rám nézett Rob. Ezért még megfizetsz… - hajtogattam magamban. Akkor esett le a tantusz, hogy az egész osztály az én érzéseimről, vágyaimról fog énekelni és beszélni. Ennél jobb napom nem is lehetne…

Amíg ezen rágódtam és kétségkívül izgultam, a sapka körbejárta a termet. Mindenki elvett egy-egy cetlit, majd buzgó jegyzetelésbe kezdett. A sapka Matt-hez ért, aki engem nézett, amíg húzott, majd szétnyitotta. Úgy láttam az arca felderült valamin, bár nem tudtam, hogy min. Legalább neki tetszik a dolog. És én következtem. Fellestem a szempilláim alól, hogy milyen képet vágnak a tanáraink. Sam elégedetlenül rázta a fejét Robra, aki oda se hederített rá, engem vizslatott, azzal a hülye vigyorral a képén. Elvettem a sapkát, majd Robra kacsintottam – aki ezen meglehetősen meglepődött, úgy láttam még levegőt is elfelejtett venni – és kihúztam egy cetlit, a sok közül. A mellettem ülő Lucy-nek adtam tovább a sapkát, és megvártam, amíg ő is húz. Szerettem volna látni az arcát, amikor meglátja, hogy mit húzott. Szétnyitotta a papírt, majd felcsillant a szeme és ő is buzgón jegyzetelni kezdett, akárcsak a másik oldalamon ülő Matt. Hát jó lenne tudni rám milyen sors vár…
Lassan széthajtottam a papírt, aminek a közepén ennyi állt: BENCE. A lélegzetem is elakadt. Csak ezt ne… inkább énekel nyálas, szerelmes dalokat Robnak, de Bence… csak őt ne. A lábam vadul kezdett járni a pad alatt, amire Matt is felfigyelt. Közelebb hajolt hozzám, majd ő is lefagyott, mint én az előbb.

- Cseréljünk! – suttogta.
- Nincs csere! – szólt ránk Rob, aki a közvetlenül Lucy mellett elhelyezkedő falépcsőn jött felfelé. Gondolom meghallhatta, amit Matt mondott.
- Faszfej – köhögött Matt a markába. Alig bírtam visszatartani a nevetést.
- Tessék? – lepődött meg Rob.
- Semmi, csak szegény csúnyán köhög – ütögettem meg Matt hátát.
- Azt hallom – válaszolta, természetesen hallatszott a hangján, hogy hallotta, milyen jelzővel illette Matt. Megleste mit húzott Lucy, majd felém hajolt. Megpróbáltam elhúzni a lapot, de gyorsabb volt.
- Á – vidult fel, amint meglátta azt az egy szót a lapomon – Ezt pont neked szántam… el sem hiszem, hogy tényleg te húztad ki. No, de legalább megtudom mi járt a fejedben, mikor kitaláltál magadnak egy bátyót, aztán szegény meghalt és te végignézted. Szomorú… és
- Rob! Elég volt! – szólt rá Sam.
- Szánalmast akartam mondani – súgta a fülembe, aztán leszaladt a barátjához. Matt keze megrándult mellettem.
- A helyeden maradsz! – szóltam rá halkan.
- Miért tenném? – méregette ellenségesen Robot.
- Mert sokkal jobban fog neki fájni, amit tőlem kap – válaszoltam. Matt rám kapta a tekintetét majd elernyedt. Ezzel le is állítottam a „világsztár likvidáló” radarját.

A dal már meg volt. Már sokkal hamarabb megírtam, így csak figyeltem, ahogy a többiek a fejüket törik különböző ötleteiken. A legfontosabb most az volt, hogy minél hamarabb szedjem össze magam. Erős voltam és magabiztos, de amit Rob az előbb a fülembe súgott, az ledöntött egy falat. Egy falat, amit eddig sose engedtem szabadjára. Egy falat, ami eltakarta az érzéseimet, és ami engem védelmezett. Sebezhető lettem, bár még mindig elég erős voltam ahhoz, hogy ne törjek össze a barátaim előtt. Magam elé meredtem és az a dallam járt a fejemben, amit hamarosan szabadjára engedek. Hagytam, hogy átjárjon az érzés, a dal hangulata és az én érzéseim valamelyike. A teremben egyre nagyobb lett a zaj, ahogy a többiek megvitatták egymással az elképzeléseiket. Néhányan segítőkészen magyaráztak szomszédjuknak, így én is felmértem a mellettem elhelyezkedők terepét.
Lucy a kezében lévő tollat mozgatta az ujjai között fel-le és a halántékát masszírozta. Ahogy elnéztem roppant nagy munkában volt. A másik oldalamra sandítottam, ahol Matt elégedetten vigyorgott a lapjára.

- Már kész is vagy? – csúsztam lejjebb a székemen, hogy ne lássák az alkalmi tanáraink, hogy beszélünk.
- Van egy-két dolog, amit még nem tudsz hercegnőm – mondta Matt, majd ő is ugyanúgy tett, mint én az előbb.
- Ezt hogy értsem?
- Én is írtam dalokat a törihez, nemcsak te.
- Ezt eddig miért nem mondtad? – képedtem el. A szám is tátva maradt a meglepetéstől, amit az előbbi kijelentés okozott.
- Mindig meg akartam mutatni valamelyiket, de egy kicsit berezeltem – vallotta be.
- De mitől?
- Hogy nem tetszene neked! Hiszen te írtad az egészet és…
- Ezt a butaságot verd ki a fejedből! Hallani akarom az összes dalt, amit a Dreams-hez írtál!
- SSSh! – szólt ránk Lucy, aki még mindig nagy munkában volt.
- Bocsi – suttogtuk egyszerre Matt-el, majd lassan a vállára hajtottam a fejem és így megláttam, neki milyen érzelem jutott. A papíron ez állt nagy betűkkel: CSODÁLAT.