24. fejezet - Fordulat

Helló mindenki!
Mostanában nagyon boldog vagyok, mert kaptam egy igazán jó hírt, szóval örüljetek velem együtt! :D Igaz, ebben a fejezetben lesz egy kis... de majd megtudjátok ;)
Nagyon szépen köszönöm a véleményeket és a szavazatokat! Ezt a fejezetet is ajánlanám valakinek, aki nem más, mint A&B =) Remélem tetszik majd neki és nektek is :D
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

Az álom véget ért. Hangosan ziháltam, a hajam csurom víz. Megrémülve néztem körül Rob után kutatva, de nem találtam sehol. Aztán rádöbbentem, hogy egy idegen helyen vagyok. Mi történik itt? Megdörzsöltem a szemem, hátha csak rosszul látok és képzelem az egészet, de a helyszín így is ugyanaz maradt. A falak kékre voltak festve, rajtuk különböző tájképek lógtak. A szoba keleti oldalán egy szekrénysor állt, előtte két gitár hevert. Én egy hatalmas franciaágyon voltam elterülve, az utazótáskám az ágy szélén. Hol vagyok? – suhant át a kérdés az agyamon, aztán hangokat hallottam az ajtón kívülről. Először megrémültem, aztán felfogtam, hogy ez nevetés hangja és elindultam az ajtó felé. Alaposan szemügyre vettem magam és rájöttem, hogy valaki átöltöztetett. A sárga-kockás ingem és a szürke atlétám volt rajtam, a szokásos barna shortom-mal. Türelmetlenül és idegesen a kilincsre tettem a kezem és elfordítottam azt. Ahogy kinyílt az ajtó több kíváncsi szempár szegeződött rám. Lizzy mosolyogva közeledett felém, majd megölelt. Én egy kicsit lassan, de viszonoztam az ölelést.

- Jó reggelt! – üdvözölt mosolyogva. Reggelt?! Hány óra?
- Neked is – válaszoltam zavartan – Öhm… hol vagyok?
- Nálam. Kérsz kávét?
- Igen – dörzsöltem meg a szemem, mert az ablakon keresztül beszűrődő fény a pupillámig hatolt. Végül felismertem a kanapén Samet, Tomot és Marcust.
- Jó reggelt! – köszöntöttek egyszerre és már arrébb is húzódtak, hogy helyet szorítsanak nekem.
- Nektek is – nyöszörögtem zavarodottan. Aztán máris kellemetlenül éreztem magam alulöltözöttségem miatt. – Hogy…
- Gondoltuk jobb lesz, ha idehozunk. Nem szerettük volna, hogy a házatokra találjon a sajtó, így kikötöttünk Lizzy lakásán. – vágott a szavamba Tom. Leültem Tom és Marcus közé, közben Lizzy megérkezett a kávémmal.
- Köszi – mondtam hálásan. Ez a lötty majd segít tisztábban látni, és ezt nemcsak képletesen értettem…
- Mennyi az idő? – kérdeztem 2 korty között.
- 6.10 – válaszolta Marcus. Igazából még nem is igen társalogtam vele. Csak a show alkalmával találkoztunk, de akkor sem nagyon társalogtunk. Igazán nagyon rokonszenves volt, de a szemében bujkált valami, ami kétségeket ébresztett bennem. És talán épp ez az, ami a szemében bujkált. Kétség…
- Nem vagy éhes? – kérdezte Lizzy készségesen. Úgy érzem, jó barátnők leszünk.
- Nem, köszi. Még korán van az evéshez. – kortyoltam bele ismét a kávémba. A fejem zúgott a zavaros képektől, de próbáltam visszafojtani az álmomból adódó aggodalmam.
- Szép ház – néztem körül elismerőn. A nappali citromsárga volt, aminek a közepén egy hatalmas fehér bőrkanapé állt és az elmaradhatatlan LCD Tv. Volt még két fotel és egy üveg dohányzóasztal, amin máris cigarettacsikkek felhalmozódása mutatkozott az asztalon lévő hamutálban.
- Köszi, igaz most egy menekülttáborra hasonlít – nevetett Liz. Hogy lehet valaki reggel 6-kor ilyen jókedvű?
- Bocs, ha gondot okozok – pirultam el, pedig nem vagyok pirulós.
- Jaj, nem rád gondoltam! Pillanatnyilag 4 sráccal kell együtt élnem és te vagy az egyetlen okom az életben maradásra – bohóckodott, mire elnevettem magam.
- Nem lehet könnyű – húzta el a száját Sam.
- Nem is vagyunk olyan szörnyűek! – szólt közbe Marcus is.
- Olyan szörnyűek – hangsúlyozta Lizzy, mire mindenki nevetni kezdett. Felhajtottam a kávét és felálltam a kanapéról. A zavarom egyre nagyobb lett, látva, hogy már mindenki fel van öltözve csak én nem.
- A fürdőszoba a szobából nyílik, van bent tiszta törölköző – mondta Lizzy, mintha csak gondolatolvasó lenne.
- Köszi – indultam el abba a szobába, ahol magamhoz tértem.

Benyitottam az ajtón és az ablak felé vettem az irányt. Felhúztam a redőnyt és kibámultam az ablakon. A ház egy kisebbfajta lakótelep része lehetett. Ha jól saccoltam a harmadik emeleten voltunk. Elfordultam az ablaktól és körbenéztem a szobában. Egyértelműen fiúé a szoba, ez már csak a fal színéből is kiderül. Lassan végighúztam az ujjam az ugyancsak kék ágyneműn és beágyaztam. Közben a szekrénysoron lévő képeket tanulmányoztam. Az egyiken Lizzy és Victoria van, azt hiszem valamilyen bálon. Mindkettőjükön gyönyörű báli ruha van. A következő kép ugyanez, csak már Rob is ott áll a két lány között és mosolyogva ölelik egymást. Ez a kép engem is megmosolyogtatott. Nem készülhetett olyan nagyon régen ez a kép, vagy ha mégis akkor Rob semmit nem változott. Az utánuk következő kép egy bárban vagy valami ahhoz hasonlóban készült. Mindenki ott volt, aki számít. Az egész banda visszavigyorgott rám a kezemből. A helyére tettem a képet, de ekkor megláttam egy másikat, becsúsztatva a polc hátához. Valaki eldugta – futott át az agyamon.
Gondosan az ajtóra néztem, hátha közelít valaki, de tiszta volt a terep. Gyors és határozott mozdulattal kiszakítottam a képet a polc szorításából és magamhoz vettem. Megfordítottam a képet – mert háttal volt a kezemben – és elakadt a lélegzetem. A képen Rob volt látható és egy nagyon szép, barna hajú lány. Össze volt kulcsolva a kezük és a homlokukat összeérintették, úgy mosolyogtak egymásra. Belém hasított a féltékenység, majd a felismerés.

- Clarissa – suttogtam a képnek.

Jobban szemügyre vettem őket. Annyira másnak tűnt Rob a képen… olyan boldognak. Nehéz volt még csak kimondani is magamban, de tényleg boldog volt. A szeme csillogott – igaz, most is mindig csillog a szeme – és ahogy a lányra nézett… Nem értettem miért, utálni kezdtem a lányt, aztán azt kívántam bárcsak a helyében lehetnék. A gondolataimba merültem és már-már könnyek szöktek a szemembe, amikor egy hideg kéz megérintette a vállam. Én reflexszerűen – ahogy önvédelmi órán tanultam – térden rúgtam az illetőt, aki fél lábon ugrálva hátrált, egyenesen neki a szoba közepén elhelyezkedő hintaszéknek. A férfi megingott és rázuhant a székre, ami hatalmas reccsenéssel csuklott össze alatta. A férfi a farkcsontján ért földet. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a hintaszék épen maradt része felcsapódott és fejbe kólintotta az illetőt. Halk káromkodás hallatszott, aztán rám tört a felismerés.

- Jesszus Rob! Ne haragudj! – futottam oda hozzá, aki még mindig a földön ült és a homlokához szorította a kezét. Fájdalom villant meg a szemében, amíg a homlokához ért. Ezt jól megcsináltam…
- Ennyire utálsz? – kérdezte, majd egy fájdalmas grimaszt vágott, miközben segítettem talpra állítani.
- Sajnálom! Csak megijesztettél – szabadkoztam.
- Hát itt meg mi folyik? – nyitott be Lizzy, a háta mögött pedig a többiek kíváncsi tekintetével találkoztunk.
- Mozgásképtelenné tett – panaszolta Rob, aki még mindig fél lábon ugrálva, a homlokát fogva közelítette meg az ágyat. Liz mögött hangos nevetés hallatszott. Legalább valaki jól szórakozik…
- Ne csináld már, mondtam, hogy nem direkt volt – ültem le mellé, de hozzá se mertem érni, nehogy nagyobb bajt okozzak. Mintha egy mosolyt próbálna visszafojtani, de ekkor a tekintete megállapodott a kezemen. Követtem a pillantását és kezemben lévő fényképre meredtünk. Rob mintha megfagyott volna, mintha nem is venne levegőt, aztán kitépte a kezemből a képet és berúgta az ajtót, elzárva az utat a nővére, és a barátai elől.
- Ezt hol találtad?! – kérdezte keményen, ellenszenvvel a hangjában.
- Sajnálom én csak…
- Ki engedte meg, hogy kutakodj a dolgaim között?
- Nem is tudtam, hogy ez a te szobád! – figyelmeztettem.
- Akkor sincs jogod… - kezdte, de nem tudta befejezni. Túl dühös volt, és valamilyen okból kifolyólag én is az lettem. – Kellett a kutatómunkához, mi?
- Mi van? – képedtem el.
- Nem volt elég, hogy smároltunk még a múltamba is áskálódni akarsz?! – közeledett felém dühösen, én meg nem akartam hinni a fülemnek.
- Hogy mit csinálok? – fakadtam ki.
- Jaj, ugyan már! Te komolyan azt hiszed, hogy van esélyed nálam? Játszadozz csak Jason-nel, de ne velem, hülye liba! – üvöltötte én meg az idegösszeroppanás szélén álltam.
- Mi ütött beléd?! – trilláztam.
- Kussolj! – üvöltötte, bennem meg felment a pumpa. Soha senki nem beszélt még így velem, és nem ő lesz az, aki elkezdi.
- Utállak! – vágtam a fejéhez és az utazótáskám szíját átvetettem a vállam felett. A tenyerem piszkosul viszketett, annyira oda akartam sózni neki, de visszafogtam magam.
- Ez az év legjobb híre! – kiabálta utánam, én pedig rácsaptam az ajtót.

A nappaliban mindenki csendben és döbbenten figyelte, amint kilépek Rob szobájából. Liz a szája elé kapta a kezét, aztán dühös pillantást lövellt az ajtó felé. Elfordultam tőlük, halkan motyogtam valami búcsúzófélét, majd kisiettem a bérházból. Szerencsémre pont egy taxi haladt az utcán, én meg utána fütyültem és azon nyomban tolatni kezdett. Amint elém ért, bevágtam a cuccom az első ülésre, aztán én is beszálltam a táskám mellé, majd közöltem a taxissal az úti célom. Hazafele a könnyeimmel küszködtem és a helyzetemet cseppet sem könnyítette meg, a rádióból szóló komor dalok halmaza. Az útra meredtem és ráparancsoltam magamra, hogy ne is gondoljak Robra, de folyton a sértő szavai kavarogtak a fejemben. Aztán az egyik pillanatban a sofőr egy zsebkendőt nyújtott hátra, nekem pedig eljutott a tudatomig, hogy áruló könnycseppek hadai távoznak a szememből.

- Köszönöm – motyogtam zavartan és használatba vettem a sofőrtől kapott segédeszközt.
- Sajnos, ma ön a második összetört szívű lány, akit fuvarozok – szólalt meg újból a sofőr. Sajnos a szöget is fején találta.
- Minden rendben lesz, kedveském. Csak idő kell hozzá – folytatta, amikor nem mondtam semmit.
- Tudom – sóhajtottam. Időközben hazaérkeztem és nagyot sóhajtottam. Valószínűleg Emma le fog támadni, amihez most semmi kedvem. Senkivel nem akarok beszélni.
- Köszönöm – mondtam miközben kifizettem a taxit és borsos borravalót is adtam, a kedves szavak miatt.
- Nincs mit, aranyom. Hidd el, majd visszasír téged – mosolygott a visszapillantó tükörbe. Én is egy mosolyfélét erőltettem magamra, majd kivettem a táskám és bezártam a taxi ajtaját.

A lépcsőház kihalt volt, aztán rádöbbentem, hogy még korán van. Lassan elfordítottam a zárban a kulcsot és kinyitottam az ajtót. Beléptem az otthon melegébe és anyám aggódó pillantásával találtam szembe magam. Már korán reggel talpon volt. Sokat sejtő pillantással nézett rám, mintha pontosan tudná, hogy mi történt. Talán tudja is – futott át az agyamon. Lelöktem a nappali közepére a cuccom és anya védelmező karaji közé menekültem. Aztán már nem tudtam visszafogni a szomorúságom és sírni kezdtem. Szinte fuldokoltam a fájdalomtól, ami még számomra is túlzásnak tűnt, de igaznak is. Minden fájt, még a levegővétel is.

Azt hiszem fél órán keresztül voltam anyám karjaimban. Csak ringatott le-fel. A húgom még javában húzta a lóbőrt, így én nyugodtan sírhattam. Közben anyám megnyugtató dallamokat dúdolt a fülembe, egészen addig, amíg nem kezdtem el csendesedni. 1 órával később már lezuhanyoztam és átöltöztem, a hajamat is besütöttem és megcsináltam a reggelit. Mindezt csak azért, hogy ne kelljen gondolkodnom, hogy ne kelljen emlékeznem. Mikor Emma felkelt semmit nem vett észre rajtam, valószínűleg a sok csipa miatt, ami a szeme alatt díszelgett. Megköszönte, hogy reggelit csináltam, majd elvonult a zugába. Miután végzett, megreggeliztünk, de így sem látta rajtam, hogy mi van velem. Vagy csak nem akarja látni – fordult meg a fejemben. Reggelizés után a fürdőszobába siettem és megnéztem magam a tükörben. Nem csoda, hogy nem látott rajtam semmit. Tökéletesen úgy néztem ki, mint máskor. Még a szemem se duzzadt meg a sok sírástól. Nem értettem, hogy ez hogyan lehetséges. Hogy lehet az, hogy belül összetörök, de kívül egy sziklaszilárd csaj vagyok? Talán ez még a javamra is válhat. Hisz Sammel és Robbal van órám, ők pedig a vitánk miatt azt hiszik, hogy nem fogok bemenni. Azt hiszi, hogy megsebzett. Ez így is van, de ezt nem látni rajtam. A pókerarcom újra feltűnt, akárcsak évekkel ezelőtt, és ennek most hasznát veszem. Azt hiszi, hogy fáj, hogy belehalok, de téved. Fáj, de nem halok bele. Egy pasiért sem halnék meg, még akkor sem, ha ebbe a pasiba nyilvánvalóan beleszerettem.