23. fejezet - A rohadt hús bevált!

Hi Everybody! :D
Meghoztam a következő fejezetet, ami igencsak érdekes címet kapott... x'D
Szeretnék sok komit látni a bejegyzés után ;) És köszönöm az eddig kapott szavazatokat! És lenne egy kérdésem: az előző bejegyzéshez valaki (nem tudom, hogy ki) a rosszhoz tett pipát =D Nem lesz harag vagy ilyesmi, csak mondja meg, hogy mi nem tetszik neki. Természetesen névtelenül =) Köszi előre is!
Ezt a fejezetet Pusszy-nak ajánlanám :) Remélem tetszeni fog neki és mindenkinek!
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

„A” terv: Rob és Tom kisurrannak a hátsó ajtón, nem látnák meg őket a paparazzók és rájönnek, hogy téves riasztást kaptak. Meglátnak engem és Jason-t, aztán elhúznak és remélhetőleg nem térnek vissza. Ez a frappáns verzió Lizzy agyszüleménye volt. Az számomra is rejtély, hogy honnan tud Jason-ről.

„B” terv: Mert kell egy ilyen is, ha nem működne az „A” terv. A lényege egyszerű és mégis hasznos… FUTÁS. Ennyi lenne a nagy „megmentő” stratégia.

A cuccomat vonszoltam lefelé a lépcsőn, miközben lentről veszekedés zaja hallatszott fel. Naná, hogy Rob és Jason kapott össze valamin. Meg se próbáltam rájuk figyelni, mindössze arra összpontosítottam, hogy baj nélkül leérjek a földszintre. Magamat ismerve ez nagy teljesítmény lesz. Már épp nekirugaszkodtam, amikor Tom mellettem termett. Szó nélkül kivette a kezemből a táskát és levitte nekem.

- Bocsi, hogy az előbb kislányként kezeltelek. Remélem, tudod, hogy nem gondoltam komolyan – ezen egy kicsit meglepődtem. Nem vártam, hogy bocsánatot kér, persze komolyan se vettem, amit mondott, de mégis meglepő volt.
- Persze. Nincs harag – zártam le a témát.
- Ezt nem hiszem el! – hallatszott Rob ideges hangja, a háttérben pedig Jason hangja volt felfedezhető.
- Esküszöm, olyanok vagytok, mint a házasok! – szóltam rájuk, mikor elhaladtam mellettük.
- Inkább a halál – morogta az orra alatt Rob.
- Had segítsek! – jött oda hozzám Jason és elvette a kezemben lévő táskákat. Ebben a maradék kaja lapult. Mégsem hagyhatom itt…
- Kösz – mosolyogtam rá hálásan. Tényleg nagyon nehezek voltak.
- Inkább add ide nekem, amilyen szerencsétlen vagy úgyis elejted! – kapta ki a kezéből Rob a táskákat.
- Szállj le rólam! – dörrent rá Jason.
- Mit szekálsz? Te kezdted!
- Még hogy én? Azóta piszkálsz, amióta betettem ide a lábam! – vette át a szót Jason.
- Talán mert nem kellene itt lenned!
- Ezt nem te döntöd el!
- Majd, ha beverem a képed, elválik! – fenyegetőzött Rob. Hát ez mesés… Kezd ez a jelenet egy nagyon ismerős történethez hasonlítani. Melyikhez is? Ja, igen. Az én agyszüleményem volt, és most itt van előttem a saját szabású Rolim és a viaskodó Robert Pattinson-om. Remélem most boldog vagy! – üvöltöttem magamnak.
- Kim! – szóltak egyszerre és felém fordultak.
- Tudjátok mit? Majd inkább viszem én, csak fogjátok be! Mindkettőtökből elegem van mára! – kiabáltam és kivettem Jason kezéből a táskákat. Dühösen trappoltam az ajtó felé, majd kinyitottam és azonnal vissza is zártam.
- Vörös kód! Vörös kód! Nem gyakorlat! Ismétlem nem gyakorlat! – jött ki kiabálva Tom a nappaliból.
- Mi van? – kérdezte Rob.
- Cobra 11 a központnak! A keselyűk rákaptak a rohadt húsra! A rohadt hús bevált! – kiabálta a csuklóján lévő órájának.
- Mi van?! – kérdezte ismét Rob.
- Itt vannak, te barom! – mondta csalódottan Tom, mert pajtása nem vette a poént. Én jót szórakoztam volna, ha nem ijedek meg a kint lévő tömegtől. A sok vaku és ember odakint, csak azért, hogy őt lássák… elképesztő.
- Nem hagyom itt – jelentette ki Rob.
- Akkor fogd a kaját és húzzunk! – indult el Tom, de megállt, amint észlelte, hogy Rob nem követi.
- Én Kimre céloztam, nem a kajára – világosította fel megmentőm.
- Nézd, megdumáltuk! Most már nem változtatunk az A terven.
- Leszarom az A tervet! – fakadt ki.
- Figyelj! Az lenne a legjobb, ha most elmennél – mondta Jason meglepően nyugodt hangon.
- Te ne mond meg nekem, hogy mit csináljak! – dörrent rá ismét Rob. Ezután hosszú csend következett. Rob és Jason ellenségesen méregették egymást, mi pedig Tommal csak figyeltük őket. Végül én vetettem véget ennek az egésznek.
- Húzz innen! – néztem Robra mosolyogva, aki szótlanul közelített felém és megfogta a csuklómat. Elkezdett az ajtó felé húzni és én nem ellenkeztem. A hátsó ajtót vettük célba.
- Akkor most… - kezdte el Tom, de nem tudta befejezni.
- A C terv jön – vigyorgott Rob.
- Az nekem nincs felírva – vett elő a zsebéből egy kis lapot és elmélyülten tanulmányozni kezdte, majd csalódottan nézett fel.
- Mindenki a kocsiba és nyomás innen!
- Nagyszerű terv! – lelkesedtem, mert feldobott a tudat, hogy nem kell elszakadnom tőle.
- Ezt vedd fel! – a kezembe nyomta a baseball-sapkáját, ami remekül passzolt a rajtam lévő pulcsijához. Nagy volt a fejemre, így alig láttam valamit. Meg akartam igazítani, de Rob nem volt hajlandó elengedni a csuklómat. A hűvös levegőről tudtam meg, hogy kiértünk a házból.
- Hajtsd le a fejed! – parancsolt rám én pedig engedelmeskedtem. A talajt tanulmányoztam egészen addig, amíg be nem szálltam Tom kocsijába. – Ügyes voltál – mondta, miközben beindította a kocsit.
- És Jason-ék? – a hangom talán egy icipicit hisztérikusan csengett.
- Majd mennek az én kocsimmal – vonta meg a vállát és elhúztunk a ház mellett. Még volt annyi időm, hogy hátranézzek és Jason bosszankodó, egyben lemondó arcával találtam szembe magam. Elfogott a keserű bűntudat, de amint viszontláttam őket a visszapillantó tükörben máris jobban éreztem magam. Robra pillantottam, aki még mindig feszült volt és erősen koncentrált az útra.
- Akkor a C terv bevált? – kérdeztem, mire a szája széle megrándult, mintha egy mosolyt próbálna visszatartani.
- Egyelőre.

Ezután hosszú csend következett. Nem mondott semmit és én sem tudtam mit mondani. Vadul törtem a fejem, hogy milyen témát dobhatnék fel, de nem jutott eszembe semmi épkézláb ötlet. Aztán már csak élveztem a közelségét. Többé nem nyugtalanított a kettőnk közé letelepedő csend, inkább próbáltam minél több információt elraktározni magamban. Például a pulcsija illatát: nem tudtam beazonosítani, hogy milyen parfüm vagy illatszer rendelkezik ilyen illattal. Talán ez Rob saját illatterméke – ezen jót nevettem magamban.
A mellettünk egyre gyorsabban haladó erdőt fürkésztem az autó ablakán keresztül. Letekertem az ablakot és mélyet szippantottam a levegőből, miközben próbáltam minél több részletet megjegyezni, hogy később felidézhessem őket. Később, ha már kitisztul a fejem, minden mozzanatot elemezni fogok. Az én tetteimet és Rob tetteit. Mit, miért alapon. Muszáj, ahhoz, hogy tisztábban lássak. Jelenleg teljes sötétség uralkodik a fejemben, én sem tudom, pontosan mit teszek.

- Elárulod a végét? – törte meg a csendet Rob hangja. Kellemes borzongás futott végig a testemen. Felé fordultam és az arcvonásait tanulmányoztam, közben fogalmam sem volt arról, miről beszél.
- Minek a végét?
- A történet. A Dreams végét – a Dreams szót jelentőségteljesen megnyomta.
- Sajnálom, de az titok – vigyorogtam.
- De hát én vagyok a főszereplő! – lepődött meg.
- Sajnálom – húztam el a szám. Egy darabig komolyan eltöprengtem azon, hogy elmondom neki, de akkor mi lenne a poén? Már előre meg vannak a terveim, és nem akarok változtatni rajtuk.
- Köszönöm – mondtam forró hálával a hangomban.
- Mit? – lepődött meg és a szeme sarkából rám lesett.
- Hogy nem hagytál ott – a pulcsi szélét babráltam. Nem volt merszem a szemébe nézni.
- Fordított helyzetbe te is ezt tetted volna – válaszolt lágyan. A hangjától megolvadt minden csontom, akárcsak a pillantásától. Úristen, miket gondolok? Ez de nyálasan romantikus volt… és igaz.
- Szerinted kiszúrtak minket? – néztem bele a visszapillantóba, de csak azt a kocsit láttam, amivel Jason és Tom utazott.
- Nem hiszem. Sajnálom ezt az egészet! Nem lenne szabad, ilyeneket átélned…
- Ne hibáztasd magad! Bárkivel előfordul – mondtam útra szegezett szemmel.
- Jason-nel nem fordulna elő – fintorgott.
- Tessék? – ámuldoztam.
- Jól hallottad – csattant keményen a hangja.
- Te féltékeny vagy! – nevettem.
- Ezt ne mond még egyszer! – szólt rám és haragosan nézett.
- Te pokolian féltékeny vagy – nevettem még hangosabban.
- Egyáltalán honnan ismered? – váltott témát. Semmi kétség… igazam van. Ez azért hízelgő, de inkább nem bízom el magam.
- Fanfiction-t ír rólam – jelentettem ki, közben figyeltem minden rezdülését. Rám kapta a tekintetét és döbbenten nézett engem. Még a szája is tátva maradt én meg próbáltam nem kinevetni őt.
- Hát ez… - kezdte, de nem tudta befejezni. Ismét az útra koncentrált, közben látszott rajta, hogy vívódik magában.
- Kérdezhetsz nyugodtan – nagyvonalúskodtam.
- Izé… meglepő. Vagyis akkor… ez érdekes. Bocs, de most nem megy valami jól az összefüggő beszéd – mondta még mindig útra szegezett szemmel.
- Vettem észre – határozottan jót szórakoztam rajta.

Ezzel ismét lezártuk a társalgást. Hagytam hagy eméssze meg a hallottakat. Én addig a rádión keresgéltem valami jó zenét sugárzó műsort, abban reménykedve, hogy Tom nem haragszik meg rám, amiért a kocsijában állítgatom a rádiót. Nem kis keresgélés után végre sikerült találnom egy remélhetőleg mindkettőnk ízlését kielégítő rádióállomást. Ismét a tájat csodáltam az ablakon keresztül, közben magamban reménykedtem, hogy Jason nem haragudott meg rám. Az arckifejezése beivódott a fejembe és nem tudtam szabadulni tőle. Ráadásul a rádióból szóló lassú zene sem segített a helyzetemen. Nagyot sóhajtottam, mire Rob kérdőn nézett rám, de inkább elfordítottam róla a tekintetem. Nem volt kedvem Jason-ről és bűntudatomról beszélgetni vele, még a végén felidegesíteném. Ahogy a kinti tájat néztem egyre nagyobb hullámokban tört rám az álmosság. Még én sem tudtam miért lettem hirtelen ilyen álmos. Talán az egész napos feszültség lassított le. Az elém táruló látvány lassan kezdett egy homályos folttá összemosódni, majd szépen lassan eltűnt és a sötétség vette át a helyét.

Álmomban egy sötét erdőben találtam magam. Kísértetiesen hasonlított arra az erdőre, amit útközben láttam. Rajtam kívül nem volt ott senki, mégis hangokat hallottam. Gondolkodás nélkül a hang irányába indultam, majd egy ismerős hangra lettem figyelmes. Egy fájdalmas, fülsüketítő hang volt ez és még gyorsabban kezdtem szaladni, míg végül kiértem az útra. Egy szürke autó volt feltekeredve a fára, a motorháztető füstölt és 2 ember alakját vettem ki a sötétben. Az egyik alak – amelyik az anyósülésen volt – mozgott, de a másik már nem moccant többé. Lelassítottam a lépteim, ahogy egyre közeledtem feléjük, majd megláttam a két alakot. Jason és Rob. A szívem hevesebben kezdett verni a félelemtől. Halálra rémülve figyeltem, ahogy kinyílik az anyósülés felőli ajtó és Jason kiszáll a kocsiból sértetlenül, míg Rob nem mozdul többé. A szemembe könnyek szöktek és letaglózott az-az érzés, amit éreztem, mikor megláttam Jason-t. Csalódottság.