22. fejezet - Hiba

Sziasztok! :)
Meghoztam a következő fejezetet, amit az én drága Hugícámnak ajánlok xD. Köszönöm a rendszeres komizást a rendszeresen komizóknak :D ezt megaszontam :D Szeretném köszönteni legújabb rendszeres olvasóimat is, szóval "Sziasztok!" :)
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

Amint beértem a házba a lábam remegésbe kezdett. A konyha felé vettem az irányt és felhajtottam egy pohár hideg vizet. Ez nem bizonyult egy zseniális ötletnek, mivel a torkom megfájdult. Valószínűleg a magánakcióm miatt. A konyhaablakból láttam, hogy Rob a ház felé közelít, de már nem siet. Hogy én mekkora egy hülye vagyok! Most tönkretettem mindent! Mindent…
Megfordultam és felrohantam a szobámba. Bevágtam az ajtót és kulcsra zártam. Leültem az ágyra törökülésben és csak bámultam magam elé. Nem tudtam, hogy most mi lesz és ez megijesztett. Nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom és kétségbe voltam esve. Körülnéztem a szobámban és szemem megállapodott a telefonomon. Talán felhívhatnék valakit. Rögtön Emma neve jutott az eszembe és már pötyögtem is be a számát. Két kicsengés és már fel is vette.

- Szia! Képzeld! Tegnap Olive elvitt valami buliba és láttam egy nagyon helyes srácot! Most tisztára rá vagyok kattanva, igaz még a nevét sem tudom… de ismersz. Majd megoldom. Jött velünk Matt és… - csak úgy dőlt belőle a szó. A végére már nem is figyeltem arra, amit mond.
- Smároltam Robbal – bukott ki belőlem.
- Miért? Hogy? Mikor? Hol? És miért?! – hallottam, hogy teljesen meglepte a dolog. Nem csodálom… még én sem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel. És ami a legrosszabb, hogy az érzéseimmel sem tudok mit kezdeni. Természetesen abban biztos voltam, hogy nem fogom elmondani a bennem kavargó hülyeségeket Robnak. Még csak az kéne…
- Majd elmesélem, csak segíts! Nem tudom, hogy mit csináljak! – nyöszörögtem a telefonba és hátradőltem az ágyra. Egy pillanatig még rugózott alattam az ágy, aztán abbahagyta. Halk lépteket hallottam. Már be is ért a házba?
- Oké! Mindjárt megoldjuk… - Na, most mit csináljak? –tettem fel magamnak a költői kérdést, miközben a húgom a telefon másik végén a lehetőségeimet latolgatta. Ez az egész helyzet kezd egy csöpögős romantikus filmhez hasonlítani. Ez a húgom figyelmét sem kerülte el. Rögtön a közepébe vágott:
- Belezúgtál? – kérdezte kíváncsisággal a hangjában.
- Azt hiszem – sóhajtottam megadóan, mintha egy súlyos bűnömet vallottam volna be.
- Ó – hallatszott a vonal túlsó végéről.
- Most meglepődtél, mi? – fogtam lazára a dolgot.
- Hát… igen. Vagyis számítottam rá, hogy ez lesz, de mégis…
- Állj! Hogy-hogy számítottál rá?
- Ugyan már! Ez várható volt. Te fanfiction-t írsz róla, és ha úgy vesszük, most valóra válik az álmod.
- De nekem nem ez volt az álmom! – ellenkeztem.
- Akkor mi?
- Hát az, hogy… hogy – Atyavilág! Miért nem tudok válaszolni? Amikor elkezdtem ezt az egészet nem ez volt a célom. Jó… meg akartam ismerni, de, hogy ennél több legyen… Nem mondom, hogy nem képzeltem el, hogy kézen fogva sétálunk a tengerparton, sőt azt se mondom, hogy ez nem töltött el jó érzéssel, de azt, hogy mi ténylegesen együtt legyünk… az elképzelhetetlen. Egyszerűen butaság volt még csak belegondolni is, hogy „mi lenne ha”. De most mindez itt van a nyakamon. Olyan, mintha egy álomba csöppentem volna. Utolsó mentőövként megcsíptem a karom, hátha felébredek, de nem történt semmi. Akkor lehet, hogy ez a Sors iróniája? Mindenesetre a feje tetejére állt az életem.
- Öhm… most leteszem. Megoldom. Köszi, sokat segítettél – hadartam a telefonba.
- Mi? Várj!
- Szeretlek – mondtam és megszakítottam a hívást.

Zenére van szükségem. Egy kis zene és máris jobb lesz minden. Legalábbis remélem. Felálltam az ágyról és vad kutatásba kezdtem. Hova a fenébe tehettem a fülhallgatóm? Nem kis keresés után végre megtaláltam. Gyorsan csatlakoztattam a telefonhoz, mintha ezen múlna az életem, és Iyaz – Solo című számát hallgattam. Az ablakhoz sétáltam és bambultam kifelé. Mélyeket lélegeztem. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha madár lehetnék. Repülhetnék. Közel lennék az éghez és a csillagokhoz. A szárnyaimmal súrolnám a Mennyország határát. Becsuktam a szemem és elképzeltem, milyen lenne, ha tudnék repülni. Szélsebesen szállnék, és nem állíthatna meg semmi. Nem lennének problémáim, hibáim és titkaim. Nyitott könyv lehetnék az emberiség számára. Még csak gondolkodnom sem kellene. Összefoglalva klassz lenne.

Valaki kopogtat az ajtómon. Na, ennyit a madárlétről. Kivettem a fülemből a fülhallgatót és elindultam az ajtó felé. A szoba közepén megtorpantam. És ha Rob az? Mi az, hogy „ha”? Ez tutira ő! Nincs itt senki rajtunk kívül. Nem lehet más csak Rob. De mit mondjak neki? Hogy viselkedjek vele ezután? Még egy kopogás és egy „Kim, bent vagy?”. Na, jó. Normális leszek. Hiszen ő akarta, hogy megcsókoljam, nekem semmi közöm az egészhez. Leszámítva azt, hogy rátapadtam a szájára…
Kinyitottam a szobám ajtaját. Egyetlen szabály: Nem nézünk a szemébe.

- Minden oké? – kérdezte, miközben az ajtófélfát vizslattam.
- Aha, csak zenét hallgattam. Valami baj van? – Ne nézz a szemébe! Ne nézz a szemébe! Ne nézz a szemébe!
- Nem, csak arra gondoltam, hogy beszélhetnénk.
- Miről? - Ne nézz a szemébe! Ne nézz a szemébe! Ne nézz a szemébe!
- Hát… ami az előbb történt – oké, most komplett hülyének néz. Közel jár az igazsághoz…
- Mondom, hogy csak zenét hallgattam – bizonygattam. Időhúzás…
- A csókról beszélek az istenért! – váltott hangnemet, mire akaratlanul is felkaptam a fejem, és a szemébe néztem. A szemébe! Ó, egek, ez a halálom! Közelebb volt hozzám, mint gondoltam. Hűha, ebből de nagy baj lehet…
- Nem történt semmi – mondtam magabiztosan, pedig belül cseppet sem voltam ilyen magabiztos.
- Semmi?
- Az a… - Ki tudod mondani! – csók, csak játék volt. Nem volt igazi. Te is csak hülyéskedtél és én is. Ennyi az egész – még én is meglepődtem milyen őszintének tűnik a hangom. Pedig belül végig azon a véleményen voltam, hogy ez igenis igazi, őszinte, és irtó jó csók volt.
- Oké – láthatólag ő is meglepődött – Csak ezt akartam tisztázni.
- Jó – bólogattam. Menj már el! Nem akarok hazudni neked. Menj el! – szuggeráltam gondolatban.
- Jó – ismételte utánam. Szemlátomást esze ágában sem volt távozni. Kell valami, amivel elzavarhatom. Persze nem szó szerint.
- Mikor fogunk indulni? – jutott eszembe. Sajnos ma vasárnap van.
- Mi? – lepődött meg.
- Mikor indulunk haza? Holnap hétfő és nekem suli van. – magyaráztam.
- Hát… én már összeszedtem a holmim, úgyhogy nekem mindegy – vonta meg a vállát és elnézett a vállam felett. Mintha nem is nekem beszélne, hanem a szemközti falnak. Hátrasandítottam, hogy mi érdekeset láthat ott, de nekem nem tűnt semmi furcsának. Leszámítva az arckifejezését. Olyan töprengve és csodálkozva nézett el fölöttem… mintha szellemet látna.
- Te hogy kerülsz ide? – indult el a szobámba Rob ingerülten. Ki a csudának beszél? Követtem őt és egy „meglepetéscsomagot” találtam az erkélyemen. Bámulatomban a földbe gyökerezett a lábam.
- Jason? – hápogtam.
- Robert Pattinson? – méregette Robot.
- Kim? – nézett rám kérdőn Rob. Mindenkinek egyszerre esett le a tantusz és a srácok egyszerre zúdították rám a mondandójukat. Hevesen mutogattak és gesztikuláltak, felém fordulva, de én az egész beszédükből egy kukkot sem értettem. Egy hangmasszává vált a beszédözön. Egyedül arra összpontosítottam, hogy ne ájuljak el döbbenetemben. Néztem Jason arcát. Mióta is nem láttam? 2 hete? Mégis a változásokat nem volt nehéz észrevennem rajta. Az arca ugyan még mindig kisfiús volt és az a kicsit hosszabb fürt a hajából még mindig a szemébe lógott, ami még helyesebbé tette, mégis megváltozott. Sokkal magasabbnak tűnt és férfiasabbnak. Bézs színű inget viselt és egy szakadt farmert. Az ing kihangsúlyozta széles vállát és izmos karját, amit eddig szintén nem vettem észre. Olyan volt, akár egy férfi és persze az is, mivel már 18. A szeme mégis másról árulkodott. A tengerkék szempárból még mindig a mosolyt, a reményt és a hitet lehetett kiolvasni, ami általában a gyerekek szeméből tükröződik a világ felé. Még mindig az én Jason-öm – állapítottam meg magamban és szó nélkül megöleltem. Egy pillanatra megfagyott, aztán ő is viszonozta hirtelen kirohanásom. A szóáradat is abbamaradt, ami Rob meglepődéséről árulkodott.
- Ne nőj fel soha! – nyöszörögtem a karjaiban.
- Úgy beszélsz, mint az anyám! – röhögött, de még mindig erősen szorított.
- Csak meg akarlak tartani magamnak – nyöszörögtem, mert még jobban szorított. Ha így haladunk legközelebb csak a temetésemen látom viszont anyáékat.
- Nyugi hercegnő! Örökké a tiéd maradok – engedett el, hogy a szemembe nézhessen.
- Hercegnő? Találkoztál Matt-el?
- Ja, tényleg! – csapott a fejére, mintha elfelejtett volna valamit – El kell tűnnöd innen! – fordult Robhoz.
- Tessék? – kérdeztük egyszerre. Az én hangomban csodálkozás bujkált, míg Robéban harag. Van egy olyan érzésem, hogy ezek ketten nem lesznek puszipajtások…
- Galambocskáim! – robbant be az ajtón Tom.
- Mi folyik itt? – néztem felváltva Tomra és Jason-re.
- Azt hittem utánam jössz – nézett Jason Tomra.
- Kisfiam, mielőtt elkezdenél hegymászósat játszani, mindig nézd meg, hogy nyitva van-e a hátsó ajtó! – mondta Tom oktató jelleggel. Összenéztünk Robbal és egy pillanatra mintha őszinte aggodalmat olvastam volna ki a szeméből.
- Köszönöm bölcsességed Allah! – hajolt meg gúnyosan Jason.
- Áh, nem vagyok Isten! Csak az évek meg a rutin – kacsintott rám.
- Klassz. Elárulnátok nekem, hogy mit kerestek itt? – néztem rájuk.
- Nyakatokon vannak a vérszívók – fordult Tom Rob felé és egy jelentőségteljes biccentést intézett felé.
- A vámpírok? – ámultam el, mire Jason hangos nevetésbe kezdett.
- A paparazzók – mondta Rob dühtől izzó hangja.
- Fogd a cuccod és nyomás! – intett a fejével az ajtó felé Tom.
- És Kimmel mi lesz? – intett felém Rob, egy futó pillantást vetve rám, de még ettől is megborzongtam.
- Ezért vagyok itt én – szólt közbe Jason és védelmezően elém állt.
- Miért mit csinálsz? Az újságírókhoz vágod a szaros pelenkád? – még sose hallottam így beszélni. Ilyen merő undorral és ellenszenvvel a hangjában. De még bujkált valami más is a dühe mögött. Aggodalom? Félelem? Valami más, amit a felszínen nem mutatott, de az uralta minden tettét.
- Ne bántsd! Csak egy évvel fiatalabb nálam – kértem.
- Ez jó hír! Több szaros pellus lesz! – vidult fel Tom. Jelentőségteljes pillantást lövelltem felé, mire: - Akkor én most megyek és hozom a cuccod!
- A lényeg az, hogy valakitől megtudták, hogy itt vagytok. És hogy csak ketten vagytok itt, amiből gyorsan kikövetkeztették, hogy együtt vagytok – szinte ridegen kezdett bele Jason. A hangja most ismeretlen volt, tárgyilagos. – Őszintén szólva, engem baromira nem érdekel, hogy veled mi van, viszont Kimet meg szeretném védeni a média átkától. Mivel mi is egész hamar ideértünk, valószínűleg ők is perceken belül itt lesznek, úgyhogy bele kéne húzni! – fejezte be türelmetlenül és körbefordult a szobán, mintha keresne valamit. Amint megtalálta az utazótáskámat mindent, ami ki volt pakolva belegyömöszölt.
- És mi a nagy terv? – kérdezte Rob, miközben ugyanazt csinálta, mint Jason. Én meg csak bambán álltam a falhoz lapulva és figyeltem, ahogy a két fiú a cuccaimat gyömöszölik bele a táskámba.