20. fejezet - A hely

Sziasztok!
Itt a következő fejezet, amelyet történetesen Natiinak ajánlom! Remélem tetszeni fog neki (és a többieknek is)! Ezúton is szeretném megköszönni a drágának (Natiinak), hogy mindig van egy-két kedves szava hozzám/a törihez. Szóval köszönöm!! :)
Jó olvasgatást mindenkinek!
Puszi: Klau

21. fejezet – A hely

A szél itt már nem fújt annyira, mint a szabad ég alatt. A tető felfogta a szél nagy részét, de még így is fáztam egy kicsit. Előre-hátra dülöngtem, miközben még mindig Rob valamilyen tettére vártam. Még mindig oldalra fordítottam a fejem, nem volt se kedvem, se erőm nézni, ahogy rágódik valamin. Mert bántja valami ez tény. Mélyeket lélegeztem a friss levegőből és kezdtem elfelejteni New York zajos, szmogos utcáit. Becsuktam a szemem és elképzeltem, hogy minden nap így kelek fel, hogy minden nap kijövök ide és minden nap itt nézem meg, ahogy felkel vagy lenyugszik a Nap. Láttam magam egy lila ruhában, amit a szél fúj, de engem nem érdekel, csak futok a széllel szemben és élvezem a napot, az életet. Éreztem, hogy valaki leült mellém, de nem érdekelt. Folytattam tovább az álmodozást és egy kis mosollyal az arcomon dülöngtem előre és hátra. Csukott szemmel éreztem, hogy a Nap egyre magasabbra emelkedik az égen és egyre több minden kezd éledezni. Szinte láttam magam előtt, ahogy minden fa és virág, minden élőlény a Nap felé fordul és felébred.
Aztán hallottam, hogy Rob hangosan fújja ki levegőt, így véget vetett az ábrándozásomnak. Kinyitottam a szemem és egész közel ült mellettem Rob. Egy kicsit még meg is hökkentem és reflexszerűen arrébb húzódtam.

- Beszélnünk kéne! – mondta rekedtes hangján, miközben a szemembe nézett. A szemei nagyon szépek voltak. Szürke és kék árnyalatok. Olyanok, amiben az ember szótlanul tud elmerülni és a lelkéből olvasni. Sokszor láttam magam előtt ezeket a szemeket, de egyik sem volt az igazi. És most itt ült mellettem és úgy éreztem a vesémbe lát. Lassan bólintottam, miközben elvesztem a szemeiben.
- Gondolom, nem szeretnél erről beszélni, de érdekelne…
- Nem tudom, miért – vágtam a szavába.
- Valamiért csak… - abbahagyta – Köze van hozzám? – nézett rám szinte követelőzően.
- Nem tudom – vallottam be.
- Tudsz te egyáltalán valamit?! – valahogy sejtettem, hogy a válaszaim feldühítik majd. De tényleg nem tudtam válaszolni a kérdéseire. Ahhoz idő kellett volna, hogy átgondoljam a tetteimet. Azt sem tudom, mit miért tettem az elmúlt napokban. Azt se tudom, egyáltalán miért vagyok én itt. Tudtam, hogy idegesítik a válaszaim, ahogy engem is idegesít, hogy nem tudom megválaszolni a ki nem mondott kérdéseket.
- Mire akarsz választ kapni? Arra, hogy miért adtam fel? Mert nem tudom, miért hagytam abba. A lábam tényleg begörcsölt, de eleinte még küzdöttem. Utána már úgy gondoltam, hogy mindenkinek úgy lesz a legjobb, hogy… de aztán bejöttél a képbe – nevettem keserűen.
- Úgy lesz a legjobb?! – ismételte a szavaimat, szinte kiabálva. – Úgy lesz a legjobb?! Neked elment az eszed? Senkinek nem lett volna jó! Senkinek, hallod?
- Értem! Felfogtam! Nem öngyilkos akartam lenni, egyszerűen csak elfogyott ez erőm! Nem volt… nem akartam… én csak… - éreztem, hogy könnyezni fogok, így elfordultam és vettem egy mély levegőt – Én élni akarok. Nem tudom, hogy mi ütött belém akkor.
- Tudom – mondta nyugodt hangon mellettem. Felé fordultam. Mosolygott.
- Tudod? De akkor meg minek…?- tettem fel a kérdést, de már én is tudtam a választ. Csak tesztelt engem. Kíváncsi volt, hogy nem fog-e előfordulni még egyszer. – Te nagyon ravasz vagy.
- Köszönöm – húzta ki magát. Dühösnek kellett volna lennem, de én csak nevettem ezen az egészen.
- Hallottalak – ismét rátettem a fejem a térdemre, de most már Robot figyeltem a táj helyett. Kérdőn nézett rám, nem sejtette miről beszélek. – Amikor újraélesztettél. Azt hiszem már magamnál voltam vagy nem is tudom… csak azt tudom, hogy hallottam a hangod. És hogy beszéltél hozzám. Sírtál. – néztem mélyen a szemébe. Eleresztett egy féloldalas mosolyt, lassan bólintott, majd a zsebében kotorászott. Amikor megtalálta, amit keresett a szájához emelte a cigit és rágyújtott.
- Zavar? – mutogatta előttem.
- Nem – vontam meg a vállam.
- Szóval mit is hallottál pontosan? – azt hittem nem fog visszatérni a témához. Nem kellett nagyon megerőltetnem magam, hogy eszembe jussanak a szavai. Úgy tűnik az agyam elraktározta jó mélyre. Sose fogom elfelejteni azokat a pillanatokat. Mélyet szívott a cigijéből, én pedig figyeltem, hogy ernyed el a teste, amikor kiengedi azt a temérdek sok „szmogot” a szájából. Mások szerint ez szexi, de én inkább most undorítónak találom. Milyen lenne megcsókolni… mintha egy hamutállal smaciznék. Elnevettem magam, mire Rob kérdőn nézett rám, én pedig még jobban nevetni kezdtem. Aztán már a könnyem is kicsordult annyira nevettem, sőt azt hiszem még az arcom is megfájdult tőle. Hirtelen abbahagytam a nevetést, mert eszembe jutott valami. Az, amin reggel gondolkodtam. Hogy miért akartam meghalni, amikor még egy csomó dolgot nem próbáltam ki. És úgy tűnik az egyik pont most megvalósult. Életemben először nevetettem annyira, hogy megfájdult az arcom. Egy tett kipipálva. Elégedetten mosolyogtam magam elé.
- Szóval? – kérdezte Rob megint, én pedig összerándultam. El is felejtettem, hogy ott van mellettem. Aztán láttam, hogy megint a szájához emeli a cigit és újra elkezdtem nevetni. Hangosan és minden jókedvemet beleadtam ebbe a nevetésbe. Boldog voltam és szabad és élveztem ezt az egész helyzetet. Élveztem, hogy a Nap egyre jobban perzseli az arcom, élveztem a hűvös szellőt, ami a hajamat borzolja és a friss levegőt, ami körülvett. Hangosan és még hangosabban nevettem, a szemembe könny szökött és felugrottam a helyemről.
- Mit csinálsz? – kérdezte Rob is nevetve. Valószínűleg az én jókedvem szórakoztatta. A korláthoz szaladtam és felültem rá. Levettem a cipőm, aztán felmásztam a korlátra.
- Jesszus, te megőrültél! – nevetett Rob is, de az arcára a rémület is kiült, amin én csak nevetni tudtam. A korlátot alkotó egyik oszlopba kapaszkodtam és elindultam a korláton, közben egy magyar számot énekeltem. Egyre inkább kezdtem jól érezni magam. Már valósággal ugráltam és táncoltam a fakorláton, de mégsem érdekelt az alattam elhelyezkedő hideg vizű tó. Egyre hangosabban énekeltem a dalt és egyre többször pördültem meg a tengelyem körül. Így ugráltam körbe-körbe azon a fakorláton, amin épphogy elfért a talpam. Rob nevetve leült rá, így elzárta az utam.
- Milyen nyelven van ez a dal? – kuncogott.
- Magyar – pörögtem körbe-körbe.
- Te tudsz magyarul? Én is. Igaz csak egy mondatot – nevetett. Arra a mondatra én is emlékszek. Ott voltam, mikor kimondta azt a bizonyos mondatot. Igaz, ezt senki nem tudja. Teljesen egyedül utaztam el Magyarországra, Robert bácsihoz. Vicces, nem? Amíg odavoltam anyáék úgy hitték, hogy valahol Miami-ban süttetem a hasam. Hát nem éppen…
- Én annál egy kicsivel többet tudok. Félig magyar vagyok – dicsekedtem, és még mindig pörögtem.
- Nem félsz, hogy leesel?
- Nem érdekel – nevettem és pörögtem tovább.
- Naná… úgyis én ugrok utánad.
- Nem kértem, hogy ugorj utánam – kezdett összemosódni a külvilág, de akkor sem álltam meg, egészen addig, amíg valaki el nem kapta a karom. Hirtelen megálltam, így meginogtam, de egy kéz meggátolta, hogy elvágódjak.
- Tudod, hogy úgyis utánad ugranék – mosolygott bele az arcomba. A keze a derekamon pihent, amíg a korláton guggoltam.
- Miért? – néztem rá őszinte kíváncsisággal.
- Mert nem hagyhatsz egyedül. Nem mehetsz el nélkülem – nézett mélyen a szemembe, én pedig azt hittem cseppfolyóssá válok. – Tudsz róla, hogy olyan vagy, mint egy tinédzser?
- Közlöm veled, hogy még csak 19 vagyok. Nem egy 60 éves vénasszony, majd akkor nyöszöröghetsz, hogy állítsam le magam. – ráztam le magamról a kezét és kezdtem előröl az ugrándozást. – Te meg úgy viselkedsz, mint egy 70 éves öregúr.
- Öregúr? – háborodott fel.
- Élj egy kicsit! Most nincs itt senki, aki lefényképezhetne, vagy írna rólad egy cikket, vagy azt kiabálhatná, hogy harapj meg – nevettem.
- Öregúr?! – ragadt le. – Hát jó! Megmutatom, ki neked az öregúr! – levette a cipőjét és felmászott ő is a korlátra. A vízbe dobta a szájában lévő cigit és vigyorogva közelített felém.
- Na! Egy vén tata nem ilyen fürge – pördült körbe, mint én az előbb. Hangos nevetésbe kezdtem. – Szabad egy táncra? – hajolt le előttem.
- Na erre kíváncsi vagyok – adtam neki oda a kezem, mire gyorsan magához rántott és a másik kezét a derekam köré fonta. Lassan, jobbra-balra kezdtünk el lépegetni és halkan dúdolt egy dalt. A fejemet a vállára hajtottam, miközben lassúztunk.
- Nem félsz, hogy leesel? – kérdeztem, mint ő az előbb.
- Nem érdekel – vigyorgott és nyomott egy puszit a homlokomra. Időtlen időkig táncoltunk így, miközben az ajka a homlokomon pihent. Végül ő törte meg a csendet.
- Elárulod, hogy min nevettél az előbb? – kérdezte mosolyogva és egy kicsit elhúzódott tőlem, hogy lássa az arcom.
- Csak azon, hogy olyan lenne csókolózni veled, mintha egy hamutálat kapnék le – vigyorogtam. A válaszom meglehetősen kizökkentette az eddigi „normális Rob” szerepéből.
- Kipróbáljuk? – jött hozzám ismét közelebb, miközben még mindig jobbra-balra lépegettünk.
- Nem! – vágtam rá azonnal, pedig be kell látnom magamnak nagyon nagy a kísértés.
- És ha bekapok egy rágógumit? – próbálkozott tovább. Nem adja fel…
- Akkor sem – ráztam a fejem hevesen, és ha lehet, még közelebb jött.
- És ha fogat mosok? – vigyorgott még mindig. Hát jó… ha játszani akar, akkor játszunk rendesen.
- Talán – simogattam az arcát egy elbűvölőnek szánt mosoly keretében. Úgy tűnik bevált, mivel Rob szeme felcsillant. Ezért szeretem nagyon a szemét. Megmutatja az érzelmeit és így könnyen belelátok a lelkébe.
- Tényleg? – állt meg a korláton. Lassan lábujjhegyre álltam, hogy felérjek az ajkáig, miközben Rob elengedte a kezem, és a hátamra helyezte a saját kezét. Az arca felé közelítettem, az orrunk hegye összeért, aztán egy gyors mozdulattal „kikerültem” az ajkát és a fülébe súgtam.
- Soha.
- Tudtam! – engedett el és csalódottan nézett rám, amin nevetnem kellett. Leugrottam a korlátról és a ház felé vettem az irányt.

- Ugye tudod, hogy ez nagyon gonosz húzás volt – ért utol.
- Tényleg? Mégis begerjedtél – vigyorogtam rá, miközben mellettem lépkedett.
- Nem gerjedtem be! – állt meg, amint felfogta a szavaim jelentését. Olyan arcot vágott, mint akitől elvették a kedvenc játékát. – Te meg ne mond, hogy nem volt nagy a kísértés! Láttam rajtad, hogy meg akartál csókolni!
- Egy harcsával szívesebben enyelegnék, mint veled. Igaz neki meg bajusza van… mindegy. Még a te borostádnál is jobb. Még a hideg is kiráz, ha belegondolok… össze-vissza szurkálnál.
- Mások szerint szexi – simogatta a borostáit komoly képpel. Kevés kellett hozzá, hogy kinevessem.
- Hát, ha most a csöves kinézet a divat, akkor te nagyon jó irányban haladsz – veregettem meg a vállát.
- Nem érdekel, mit mondasz! Átlátok rajtad! Valld be, hogy alig bírtad visszafogni magad! Láttam rajtad – jött oldalazva mellettem, mit sem törődve azzal, hogy bármelyik pillanatban elvágódhat valamiben.
- Te nem vagy véletlenül szemüveges? – kérdeztem komolyan mire felment benne a pumpa. Halkan morgott az orra alatt valamit, én meg csak mentem tovább, nem törődve azzal, hogy lemaradt. A part jócskán megtelt turistákkal és helyiekkel egyaránt. Szinte az egész város itt volt. Mellettem – vagyis mellettünk – tini lányok tucatjai haladtak el, de szerencsére nem ismerték fel a mögöttem lemaradó világsztárt.
- Na, várj csak! Megmutatom én neked! – hallottam mögülem Rob hangját, így visszafordultam. Valószínűleg az én kezemet akarta elkapni, de nem talált. Egy 70 éves öregasszony méltatlankodni próbált, de Rob megakadályozta. Én meg csak szájtátva néztem, ahogy Robert Pattinson egy idős hölggyel csókolózik a tóparton.