19. fejezet - Dolgok

Sziasztok!
Itt az újabb fejezet! :D Remélem tetszeni fog és kapok néhány komit :)
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau

A fejem zúgott és a torkom rettenetesen fájt. Magam körül jóleső melegséget éreztem és én még inkább beletemetkeztem. Nem volt kedvem felkelni és nem volt kedvem megmozdulni. A végtagjaimban mindenhol apró szúrásokat éreztem. Lassan nyitottam ki a szemem. A látásom egy kicsit mintha romlott volna. Anya szobájában voltam és az ágyon feküdtem. Kortyoltam egy keveset a mellettem lévő pohár vízből, majd visszadőltem az ágyra. Felhallatszott a földszintről jövő TV zaja. Még világos volt. Az időérzékem cserbenhagyott. Oldalra fordultam, hogy megnézzem mennyi az idő. Az óra 16. 43 percet mutatott, ami azt jelentette, hogy jó sokat aludtam. Lassan felültem, nem akartam megkockáztatni még egy zuhanást. Amint felemelkedtem rögtön szédülni kezdtem. Vissza is feküdhettem volna, de én inkább felkeltem. Lassan a fürdőszobába csoszogtam, ami tele volt Rob cuccával. Különböző ruhaneműk terítették be a fürdőszoba csempéjét. Rendetlen… tettem hozzá még egy jelzőt a jelleméhez. Igazából ezt gondoltam is, hisz a pasik többsége rendetlen. Tisztelet a kivételnek. Miután elvégeztem a dolgomat és lezuhanyoztam, lementem a zaj forrásához.

Rob ült a kanapén és könyvet olvasott. A TV még mindig szólt, mintha zavarná a csend. A gáztűzhelyen forró tea gőzölgött, rögtön felé vettem az irányt. Öntöttem a csészémbe, mire Rob feleszmélt.

- Helló! Hogy vagy? – kérdezte és elkezdett közelíteni felém. A könyvet menet közben lerakta az asztalra, és ő is öntött magának teát.
- Fáj a fejem és szerintem tüdőgyulladásom lesz – bújtam bele a pulcsimba.
- Áthívtam az orvost. Írt fel gyógyszert, itt vannak – tette le elém a pirulákat.
- Orvost? – néztem rá értetlenül. Még én sem tudom, hol van a legközelebbi rendelő.
- Átmentem a szomszédba, és ott megadták a helyi orvos számát. Amint elmondtam mi történt rögtön kijött. – kortyolt bele a teájába, én pedig egyesével lenyeltem a gyógyszereket. Ahogy belekortyoltam a forró teába kirázott a hideg. A jóleső meleg miatt mindenem rázkódni kezdett.
- Talán le kéne feküdnöd…
- Jól vagyok! Nincs szükségem ápolónőre! – a hangom dühös lett és ellenséges.
- Miért zavar, hogy segíteni akarok?
- Nincs szükségem segítségre! Nem kell, hogy sajnáljanak! Jól vagyok!
- Ennyire fáj, hogy törődök veled? A hangulatváltozásaidtól a plafonon vagyok! – lökte el magát az asztaltól.
- Akkor minek ugrottál utánam? – dünnyögtem magam elé. Nem vártam válaszra. Azt hittem dühösen kimegy és becsapja maga után az ajtót. Ehelyett nyugodtan leült mellém és lassan kezdett el beszélni, mintha 5 éves lennék. A szavai nem jutottak el a tudatomig. Nem is figyeltem rá, amit ő is észrevehetett, mert abbahagyta a dumálást. Csak néztük egymást és kerestük a válaszokat. Én dühös voltam és nyugtalan, míg ő a megtestesült nyugalom, ami még jobban idegesített. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek ezzel a hirtelen jött haraggal, azt sem tudtam, hogy miért vagyok dühös. Viszont azt tudtam, hogy rajta fogom levezetni és hogy abból nem sül majd ki semmi jó.
- Azt hiszem, felmegyek – nyögtem ki végül és ellentmondást nem tűrően felálltam a helyemről és a szobámba siettem.

Ledobtam magam az ágyra és a fejem búbjára húztam a takarót. Talán a gyógyszerektől, talán a stressztől, de ismét álomba zuhantam. Álomtalan éjszakám volt. Mégis mikor felkeltem, úgy éreztem magam, mintha nem aludtam volna egy szemernyit sem. Nem volt kedvem felkelni, így az ágyban feküdtem. Még nem volt teljesen reggel, a nap még csak most kezdett el felkúszni az égboltra. Felültem az ágyon, a hátamat a falnak támasztottam és úgy néztem ki az ablakon. Gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben, miközben néztem a lassú napfelkeltét. Annyira hívogató volt az erkély, hogy onnan nézzem a természet ébredését, mégsem mentem ki. Fáznék és még több bajom lenne. Inkább a puha ágyban maradtam.

A tegnapi délelőtt járt a fejemben. Az egész eset nyugtalanított, és nem értettem, hogy miért döntöttem úgy akkor, ahogy döntöttem. Miért adtam fel? - tettem fel magamban a kérdést vagy századszorra. A választ mégsem sikerült megkapnom. Aztán eszembe jutott az, amit Robnak mondtam: az élet számomra túl sok. És nem küzdök? Feladom? Ez nem én vagyok. Valami történt velem, ami befolyásolt engem. Ismerem magam… legalábbis eddig azt hittem. Én eddig sose akartam öngyilkos lenni, és most sem akarok. Ahogy itt néztem ezt a tökéletes napfelkeltét, csodálatosnak éreztem az életet, a természetet. De nem tudom, hogy mi ütött belém akkor. Hisz még alig éltem valamit. Még van egy rakat dolog, amit még nem próbáltam ki:

• Még sose voltam igazán szerelmes,
• még sose ültem repülőn,
• még sose nevettem úgy, hogy utána fájt az arcom,
• még sose mentem keresztül a füvön, miközben öntözik azt,
• még sose sütöttem csokis kekszet, sőt még főzni is alig tudok,
• még sose mentem kézen fogva valakivel, akit szeretek és még sorolhatnám.

Tudom, hogy mindez talán gyerekes és nevetséges, de ez vagyok én. Egy őrült, aki imád élni. Ezt bárki megmondja, de akkor és ott feladtam. Nem tudom miért, és ez aggaszt. Aggaszt, hogy amilyen váratlanul eszembe jutott, talán máskor is előfordulhat velem és akkor nem lesz ott Rob, hogy megmentsen. Megmentett… és még meg sem köszöntem neki. Sőt… még meg is bánthattam tegnap.
Gyorsan felálltam, ami hiba volt, mert megszédültem. Megkapaszkodtam az éjjeli szekrényben, megvártam, míg elmúlik, aztán elindultam. Lassan nyitottam be anya szobájába. Az ágyon nem volt senki, meg volt ágyazva, pont úgy volt az ágy, mint mikor megérkeztünk. Kicsit gyorsabban vágtattam le a lépcsőn. Mindenütt körülnéztem, de nem láttam sehol senkit. Hangosan szólongattam, de semmi válasz. Egyre idegesebb lettem és magamat hibáztattam. Aztán megfordult a fejemben, hogy talán elment. Gyorsan visszafutottam a szobába, kinyitottam a szekrény ajtaját, de üres volt a szekrény. Megbabonázva ültem az üres szekrény előtt és próbáltam felfogni a dolgokat. A torkomat égették a tegnap este – vagy délután – szavai. Csak segíteni akart én meg lekiabáltam, most meg nézhetem a hűlt helyét. Ja… ez rám jellemző. De nem mehetett el… nem hagyna itt egy szó nélkül! Mégis úgy tűnik, hogy igen. A szoba üres, csak én ülök az ágy közepén törökülésben. Vártam. De mire? Nem tudtam elhinni, hogy csak így itt hagyna. Nem tenné ezt velem. De én mondtam neki tegnap, hogy nincs szükségem rá. Én voltam, aki elkergette, ha nem is szó szerint, de ezt tettem vele. Nem hibáztathatok senkit csak magamat. Rémület fogott el, hiába tudtam, hogy nincs mitől félnem. Felhívhatom Matt-et, aki értem jön és akkor nem lesz semmi baj. Mégis az ágyon feküdtem összegömbölyödve és az ajtót bámultam. Be kell lépnie rajta! Nem hagyna itt! – mondogattam magamba. A könnyeim záporoztak, pedig nem akartam sírni. Dühösen álltam fel és letöröltem a könnyeim.

- Nem fogok sírni egy önelégült, fafejű, egoista színész miatt, aki csak egy szó nélkül itthagy! Felőlem meg is fulladhat az a… áááá! Most meg magamban beszélek! Hát kösz Rob Pattinson, hogy egy komplett idiótát sikerült csinálnod belőlem! – kiabáltam a plafonnak.
- Mindig ezt hozom ki a nőkből – jött be vigyorogva, bennem meg megállt az ütő. Hogy az a…
- Hol voltál?! – kérdeztem hisztérikus hangon. Ha tudná, hogy… megijedtem. De miért ijedtem meg? És miért éreztem magam rosszul? Talán a bűntudat, de ez most más volt. Attól féltem, hogy elveszítem. Hogy nem látom többé. Klassz… én is egy hisztérikus liba lettem a sok közül.
- Csak lent voltam a parton. Nagyon szép ilyenkor.
- Szólhattál volna! Én… - kezdtem el, de rögtön abbahagytam.
- Igen? – tette le a fényképezőgépét a szekrényre.
- Azt hittem, hogy itt hagytál – ismertem be lehajtott fejjel. Tisztára úgy viselkedek, mint mikor kiskoromban bevallottam valami rosszaságom.
- De hiszen itt az utazótáskám – mutatott az ágy mellett heverő sporttáskára. Elképzelhető, hogy ezt nem vettem észre.
- Ó – néztem a táskát. Elismerésem Kim! Ezt nem is csinálhattad volna jobban.
- Nem mentem volna el nélküled – mondta, de még mindig a táskát bűvöltem. A hangján lehetett hallani, hogy mosolyog. Tévedtem. Egyedül csak én vagyok hisztis liba. Senki más.
- Aha. Ez… megnyugtató – oldalaztam ki a szobából.
- Nem megyünk ki? – jött utánam.
- Ki? Nincs hideg? – kérdeztem, de már a szobám felé tartottam egy pulcsiért.
- Nem nagyon. Találtam egy jó kis helyet, ahol nem ér minket a szél. Szóval még te is kijöhetsz – állt meg az ajtómnál. Vad kutatásba kezdtem, meleg pulcsi után kutatva, de minden szét volt dobálva és sehol nem láttam egy alkalmas göncöt sem.
- Ez az örökkévalóságig fog tartani – türelmetlenkedett – tessék! Vedd fel! Majd hozok magamnak másikat – nyomta a kezembe a pulcsiját. Mire belebújtam addigra ismét ott volt mellettem, rajta a saját pulcsija. Persze a pasiknak könnyű…
- Látom a méret pont megfelelő – kuncogott miközben kiléptünk az ajtón. A pulcsi alapjáraton nagy volt rám. Az ujját felhajtottam, hogy kiférjen a kezem; a pulcsi alja, pedig tökéletesen védte a derekam.
- Hát én nem vagyok akkora marha, mint te – nevettem ki és elindultam utána.
- Csak néhány számmal kisebb – mondta az orra alatt. Valószínűleg arra számított, hogy nem hallom meg. Meglöktem egy kicsit, mire elkezdett nevetni.

A tópart mentén mentünk. Az idő egy kicsit csípős volt, így a mellkasom köré fontam a kezem, az orromat pedig a pulcsi nyakába dugtam. Olyan… Rob illata volt. Ahogy a húgom mondaná, kanszag… Az időtől eltekintve a panoráma lenyűgöző volt. A nap narancssárgás színben tükröződött a víz felszínén, madarak lepték el a partot. Rob valamit a kezembe nyomott. Egy fényképező gép? Kérdőn néztem rá, mire megvonta a vállát és haladt tovább. Én megálltam és lefényképeztem a tájat, amiből egy csodálatos emlék lesz. Aztán Rob felé fordultam és megint kattintottam. Jobb, ha ezt majd, csak akkor tudja meg, ha megnézi a képeket. Leellenőriztem a „művem”. Rob háttal állt a képen, és épp a tó felé nézett. Valamin nagyon elgondolkozhatott, a szemöldökét összehúzta, mintha erősen koncentrálna valamire. Olyan festői volt az egész kép. Mintha nem is én csináltam volna. Kikapcsoltam a gépet és igyekeztem utolérni Robot. Megkönnyítette a helyzetem, mert megvárt, aztán szótlanul mentünk tovább. Ha belegondolok még romantikus is ez a helyzet. A napfelkeltét nézzük, miközben egymás mellett sétálunk egy tóparton. Igen. Ez határozottan romantikus. Mégis valami mintha hiányzott volna. Hiányérzetem volt, de nem tudtam mi iránt. Nem tudom mi váltotta ki belőlem ezt az érzést. Először arra gondoltam, hogy anyáék miatt van, hogy ők hiányoznak nekem.
Robra pillantottam, aki ugyanazt az arckifejezést mutatta, mint ami a képen látható. Ez gondolkodóba ejtett. Min töprenghet ennyire? Vajon be fog avatni, vagy végig szótlanul fogunk egymás mellett menni? Vagy valami közöm van hozzá? Valami olyasmin gondolkodik, ami velem kapcsolatos? Mindenesetre idegesít, hogy ilyen komoly. Az ismeretségünk alatt még nem láttam ilyennek. Volt már bunkó, vicces, segítőkész, hülye és persze barom, de komolynak még sose láttam.

Rob egy dokk felé vezetett, ami fehér festékkel volt lefestve és erős fakorlát vette körül. Mindenesetre inkább nem megyek a közelébe. A dokk felett tető is volt, így védett minket az esetleges esőtől és a széltől. Az egész olyan volt, mintha egy film díszlete lenne, és itt van mellettem a híres színész, aki a főszereplő a filmben. És én lennék a hősnő? Elég rossz választás, ahhoz kétség sem fér… Ha egy kicsit jobban belegondolok az egész ismeretségünk tényleg filmbeillő. Fanfiction-t írok róla, megismerem, utáljuk egymást, aztán kezdünk összebarátkozni, de ő összekever engem és az általam kitalált karaktert, mérges leszek, kis híján vízbe fúlok, de ő kiment, megnyugtat, orvost hív, bocsánatot kér, aztán kiabálok vele és most itt vagyunk. Az egész olyan, mint egy rossz romantikus vígjáték. De akkor itt kell lennie valahol Hugh Grant-nek. Ő a romantikus filmek nagy alakja. Imádom. Mellesleg nagyon szép szemei vannak. A helyemben lévő tinilányok jogosan vádolnának azzal, hogy idióta vagyok. Itt van mellettem Rob Pattinson, a híres vámpír, én meg Hugh Grant-ről ábrándozok…

Lassan megérkeztünk a dokkra, én pedig leültem a középen elhelyezkedő padra. Felhúztam a lábam és körülfontam a karommal. A fejemet a térdemre hajtottam és úgy néztem oldalra, a nádas felé. Figyeltem, ahogy a szél jobbra-balra fújja a különböző növényeket, fákat. Figyeltem, ahogy a madarak kizsákmányolják a tó élővilágát és vártam, hogy Rob felengedjen egy kicsit. Szinte tapintani lehetett a belőle áramló feszültséget, de nem mondott semmit. A dokk korlátjának támaszkodott és nézett a végtelenbe szótlanul. Én meg csak vártam… és vártam.