18. fejezet - Boldog szülinapot!

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, de előtte mindenki küldjön egy SMS-t a 1752-re! Tudom, ez a mániám, de rá kell jönnötök ennek a dolognak a fontosságára. Sok ember veszítette el a házát, a családtagjait, esetleg örök barátságok szakadtak szét, álmok váltak semmivé... Muszáj segítenünk ezeknek az embereknek!

Visszatérve a tárgyra... ha sok komit kapok (10 fölött), akkor hamarabb jön a friss. Egyébként csak Vasárnap jönne, de rajtatok múlik :D
Jó olvasgatást és véleményalkotást!
Puszi: Klau

Oké, az előbbi „kirohanásom” érdekesre sikeredett. Még én sem értettem, hogy mi ütött belém. Honnan jött ez a váratlan bátorságom? Egyáltalán miért tettem? De nem ezek voltak az elsődleges kérdéseim.
Rob, miért velem van most? Hiszen ő gondolom tudta, hogy ma van a szülinapja, mégis itt ülünk egy régi TV előtt és valami hülye tévéműsort nézünk, amiken Rob hatalmasak nevet, pedig szerintem nincs is benne semmi vicces. Angol humor…
Ettől eltekintve, akkor sem értem, hogy miért nem a családjával ünnepel. Hiszen máskor is „elrabolhatott” volna. Miért pont most? Talán igaza lehet a húgomnak, és akar tőlem valamit. De az is lehet, hogy megint pofára esek, ami megint fájni fog. És ezt képletesen értem.
Talán túl sokat filózok ezen. Mostantól hagyni fogom, hogy az események kicsússzanak a kezeim közül. Hagyom, hogy magával ragadjon az ár. Aztán jöhet, aminek jönnie kell. Hú… túl sok időt töltök Olive-val. Tényleg… vajon ők hogy vannak?

- Hát ez a pasas fenomenális! Hallottad, ez előbbi poénját? Hé!! Ev! – kalimpált a szemem előtt. Le se esett neki, hogy mit mondott. Folytatta tovább a dumálást, de egy szó sem jutott el a tudatomig. Hát persze… mi másért is lenne itt?
- Ev?! – tört ki belőlem. Csak ezért hozott el? Tudhattam volna, hogy nem engem lát, hanem egy hülye karaktert, egy hülye történetből.
- Mi? Ne haragudj, én Kimet akartam mondani! Nem tudom honnan jött az Ev – túrt bele a hajába.
- Nem tudod? – ismételtem.
- Nézd, én csak…
- Te csak keversz minket! Én nem Ev vagyok! Sőt, senki nem Ev! Ev nem létezik, ő csak egy kitalált személyiség! És, ha igaza van Tomnak és beleszerettél, akkor sajnálom, de keress valaki mást, akivel eljátszadozhatsz! – üvöltöttem. Felálltam a kanapéról és kiviharoztam a házból.

Muszáj volt eltűnnöm onnan. Nem bírtam tovább bent lenni. Legszívesebben megfojtottam volna. Tudhattam volna, hogy mindennek ez lesz a vége. Mégis mit gondoltam? Hogy majd egyszer belém szeret? Csak azért, aki vagyok és nem azért, amilyennek képzel? A legrosszabb rémálmaim váltak valóra. Szinte futottam a dokk felé, közben a könnyeimtől ázott az arcom. Gondolatban nem éppen kedves jelzőkkel illettem Robot. A reggeli jókedvem egy csapás alatt eltűnt. Még hogy Ev! A fenébe is… végül is az egészet magamnak köszönhetem. Én voltam olyan hülye, hogy elkezdtem írogatni. Én voltam olyan hülye, hogy létrehoztam egy lányt, akibe végül szerelmes lett. Csak én vagyok a hibás. Senki más. Csak én!

A dokkot körülvevő korlátba kapaszkodtam. Úgy éreztem megfulladok. A fejem zúgott a gondolataim naivságától, a szemem égett a sírástól. Úgy éreztem, hogy itt a vég. Idegességemben elkezdtem rugdosni a korlátot, ami átszakadt és én beleestem a vízbe. A víz az időhöz képest nagyon hideg volt. A tegnapi eső még hidegebbé tette. A lábam szinte azonnal begörcsölt. Hiába tudtam úszni, nem tudtam segíteni magamon. A lábamban érzett fájdalom lebénított. Próbáltam a víz felszínén maradni, de ez nem sikerült. Egyre több vizet nyeltem és egyre világosabbá vált számomra, hogy itt a vég. Kiabálhattam volna segítségért, de rájöttem, hogy nem akarom, hogy segítsenek. Nem akartam, hogy akárki is véget vessen ennek. Talán mindenkinek így lesz a legjobb. Anyáék majd idővel jobban lesznek, ahogy Olive és Matt is. Talán itt az ideje, hogy kilépjek az életükből. Abbahagytam az így is felesleges harcot, és hagytam, hogy magával rántson a mély. Elengedtem magam és vártam, hogy a titkommal együtt én is távozzak. Egészen addig anyára és Emmára gondoltam, amíg egy hullám nekivágott valami keménynek. Azután minden sötétségbe borult.


- Gyerünk Kim! Ne add fel! Lélegezz már… könyörgöm! – hallottam valaki hangját, miközben lebegtem. Az egész olyan volt, mint egy álom, vagy mint egy látomás. Csak fehér foltot láttam magam előtt. Semmi mást. Közben hallottam ezt a hangot, ami egyre csak sír. Mégsem tudtam odamenni és megvigasztalni. Nem találtam sehol a hang tulajdonosát. Pedig azt akartam, hogy hagyja abba. Hogy így mindenkinek jobb lesz. Hogy engedjen el…
- Nem hagyhatsz itt, hallod! Gondolj Emmára, ha rám nem is! Gyerünk Kim! Úgy érezné magát, mint Ev mikor meghalt a bátyja. Ezt akarod? Hogy szenvedjen? Hogy szenvedjünk? – beszélt, miközben éreztem, hogy valaki a mellkasomat nyomogatja. Aztán a fehérség egyszer csak eltűnt és színes foltok jelentek meg a szemem előtt. Éreztem, hogy megfagyok, hogy valami jön fel a tüdőmből. Elkezdtem köhögni, majd valaki oldalra fordított és egy egész fürdőkádba való víz hagyta el a mellkasom.

Még mindig nem láttam tisztán, de éreztem, hogy valaki magához szorít, és a hajamat simogatja. Aztán már nem éreztem magam a földön. Ismét lebegtem, de most nem úgy, mint az előbb. Levegő után kapkodtam, a víz még mindig marta a torkom, közben majd’ megfagytam. Aztán mintha melegebb lett volna körülöttem. Akkor jutott el a tudatomig, hogy a házban vagyok. Még mindig nagyon fáztam, aztán ismét biztos talajt éreztem magam alatt. Nem. Ez nem talaj. Ez sokkal puhább. A látásom kezdett kitisztulni. Anya ágyát véltem felfedezni és Robot, aki a kandalló előtt guggol. Észrevettem, hogy 2 takaró van rajtam, de így is nagyon fáztam. Minden porcikám remegett, a fogaim összekoccantak, ahogy rázott a hideg.

- Fá… fázok – próbáltam beszélni. Nem ismertem rá a saját hangomra. Valahogy megváltozott.
- Mindjárt jobb lesz! – állt fel a kandalló elől Rob. Egy szőnyeget húzott a fűtőtest mellé, aztán odajött az ágyhoz. Szó nélkül felkapott, mint egy 5 éves kislányt – persze a 2 takarót is hozta – és leült velem együtt az ölében. Itt tényleg sokkal melegebb volt, de még mindig remegtem. Egész közel ültünk a kandallóhoz, de még így is csak egy kicsit javult a helyzet. Ha eddig télen nyafogtam a hideg miatt, akkor most mindent visszaszívok. Nem mertem Rob szemébe nézni. Megérezhette, hogy remegek… egyre szorosabban ölelt magához. Akkor vettem észre, hogy nincs rajta ing, és hogy a haja csurom víz.
- Te… te miért vagy vi… vizes? – próbáltam beszélni.
- Nem hagyhattam, hogy egyedül próbáld ki a vizet. – mosolygott fanyarul.
- Te u… utánam ugrottál? – csodálkoztam.
- Hagynom kellett volna, hogy meghalj?
- Talán – sütöttem le a szemem.
- Mi van?! – döbbent meg, de szerencsémre nem engedett el. A vállára hajtottam a fejem, és a mellkasához nyomtam a hátam.
- Neked úgyis tökmindegy – vontam meg a vállam. Végre sikerült úgy kimondanom egy mondatot, hogy nem dadogok bele. Ez jó jel.
- Lefagytak az agysejtjeid a hideg vízben?! – kérdezte most már ingerülten. A világ elkezdett velem forogni.
- Azt hittem nem tudsz úszni.
- Én meg azt, hogy te igen. Ugye nem akartál…? – hallgatott el.
- Nem. Begörcsölt a lábam – hazudtam. Még azt hinné, hogy miatta szerettem volna meghalni.
- Sajnálom – hajtotta a fejét az enyémre.
- Mit?
- Ezt az Ev dolgot. Én nem úgy értettem. Tényleg nem értem miért hívtalak úgy!
- Válaszolnál egy kérdésemre? – néztem a kandallóban lobogó tüzet.
- Igen.
- Szerelmes vagy belé? – csuktam be a szemem. Nem tudom, miért éreztem azt, amit éreztem. Csalódott voltam és reménytelen. Kezdett visszatérni a normális légzésem, mégis pocsékul éreztem magam. A csend, ami kettőnk között alakult ki, egyre mélyült. Ezt akkor vehetem igennek.
- Nem. Először én is azt hittem, de nem. Nem vagyok szerelmes Evbe.
- Ennek örülök – csúszott ki a számon. Rám kapta a tekintetét és szelíden mosolygott – úgy értem, hogy gáz lenne, ha egy nem létező személybe lennél szerelmes – mentem a menthetőt.
- Értem – megremegett. A vizes hajam becsúszott a takaró alá és Rob vállára omlott.
- Rob?
- Hmm? – nem figyelt rám. A gondolatai máshol jártak.
- Hazudtam – vallottam be – De ne mondd el senkinek, jó?
- Jó – mosolygott rám.
- Én feladtam.
- Tudom – nyomott egy puszit a homlokomra.
- Nem fogom még egyszer – nyomtam egy puszit a nyakára.
- Ezt is tudom – mosolygott továbbra is, de a szeme könnybe lábadt.
- De nem miattad volt. Én csak… soknak éreztem az életet, és attól féltem, hogy kevés leszek hozzá. Hogy nem bírom tovább. Úgy éreztem, hogy csak teher vagyok. Hogy minden ugyanúgy működne nélkülem is.
- Ez nem igaz. Itt vagyok például én. Én már sosem működnék nélküled – simogatta a vizes hajam, ami kezdett megszáradni. Mosoly jelent meg az arcomon.
- Tényleg? – emeltem fel a fejem, hogy jobban szemügyre vegyem az arcát.
- Tudod, mit érzek mikor a közelemben vagy? – kérdezte, mire kérdőn néztem rá – Reményt.
- Reményt? – kérdeztem úgy, minthogyha egy olvadozó tizenéves fruska lennék. Egek, mi lett velem?!
- Veled, mintha sokkal jobb ember lennék. Akár hiszed, akár nem… sok dologra megtanítottál. És ezért örökre hálás leszek. Kösz, hogy nem haltál meg.
- Boldog szülinapot! – mosolyogtam rá és jobban megöleltem. Ebben a pillanatban újra elnyomott a sötétség.