18. fejezet - Ez a dátum annyira ismerős...

Sziasztok!
Hát nem is gondoltam volna, hogy ilyen ügyesek és rendesek vagytok! Most értettem csak meg igazán, hogy ti tényleg szeretitek ezt a történetet! Örök hálám nektek! Nagyon köszönöm az összes komit, amit kaptam!! Mindegyik nagyon jól esett és igazán kitettetek magatokért :D
Meg is hoztam a várva várt fejezetet... remélem nem okoz csalódást:)
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau




- Szóval, hogy kerülök ide? – kuporodtam fel ismét az ágyra.
- Hát… - nyújtózott egyet Rob, és visszadőlt az ágyra – miután elaludtál nem voltam biztos benne, hogy nem fog-e kitörni belőled még egyszer a sírás, ezért áthoztalak, hogy szemmel tartsalak.
- Aha. Azt látom milyen éberen őrködtél – húztam fel az egyik szemöldököm, látva, hogy Rob száját újabb ásítás hagyja el.
- Lényegében egész jól aludtál. Leszámítva, hogy végigdumáltad az egész estéd – vigyorgott rám sokat sejtően, de a szeme még mindig csillogott a fáradtságtól. Falfehérré váltam és azt hittem elájulok. Ki tudja miket hallott? Valószínűleg ezzel fogja megkeseríteni az életem. Rob az arckifejezésemet látva nevetésben tört ki.
- Nyugi, csak hülyültem! Ha tudom, hogy így reagálsz, videóra veszem, hogy a húgod is szórakozzon egy kicsit – nevetett tovább. Hatalmas kő esett le a szívemről.
- Barom – ütöttem meg a vállát.
- Ugyan már Csipkerózsika! Előlem nem kell rejtegetned a rólam szóló vágyálmaidat – kacsintott rám, majd felkelt az ágyból és bement a fürdőbe. Fogalmad sincs, milyen közel jársz az igazsághoz, barátocskám…

Egy kis lustálkodás után én is felkeltem. Amíg a szüleim régi ágyában heverésztem, fültanúja lehettem Rob egyszemélyes füttybemutatójának. A „koncert” minőségéről inkább nem nyilatkoznék…
Átmentem a szobámba és elvégeztem a szokásos fürdőszobai teendőket, aztán elindultam a reggeli kocogásomra.
A földszinten „összefutottam” Robbal, aki a konyhában szorgoskodott. Otthonosan mozgott az edények és a hozzávalók világában, ami nem illett bele a róla alkotott képembe. Megköszörültem a torkom, csakhogy tudja, hogy nincs egyedül.

- Oh.. helló! Kocogni mész? – nézett végig rajtam, amitől jócskán zavarba jöttem.
- Aha. Gondoltam szólok.
- Bundás kenyér jó lesz reggelire? – fordult vissza a konyhapulthoz. Talán a tegnap este miatt viselkedik így.
- Nem kell ez a… - kezdtem el, de a szavamba vágott.
- Tudom, hogy nincs szükséged a segítségemre – vonta meg a vállát, miközben ironikusan a szavaimat idézte.
- Azt nem úgy értettem. Én csak… ki voltam bukva. Te meg rosszkor voltál rossz helyen.
- Ezt bocsánatkérésnek veszem – a hangján hallatszott, hogy mosolyog.
- Jó lesz a bundás kenyér – válaszoltam az előbbi kérdésére.
- Ha azt mondanád, hogy nem jó, akkor is azt csinálnék – vigyorgott rám, miközben a cipőfűzőmet kötöttem be.
- Hazudós! – léptem ki a hátsó ajtón.

Amint kiléptem a friss levegőre, mosoly jelent meg az arcomon. A tegnapi viharnak már csak a hűlt helye maradt. A kocogást a tópart mentén folytattam. Mint ahogy régen is, most is lenyűgözött az elém táruló környezet. Lassabban futottam a megszokott tempómnál, és nagyokat szippantottam a levegőből. Szerettem New York-ot, de kétségkívül ez a hely a legkedvesebb a számomra.
Néhány régi ismerőssel is találkoztam az edzésem során. Voltak, akik kedvesen mosolyogtak és odaintegettek nekem. Voltak vakmerőbbek, akik megállítottak néhány szóra. Főként anyáról és a húgomról kérdezősködött, meg persze az egyetemről. Természetesen a „de megnőttél; milyen gyorsan telnek az évek; és az egyre szebb leszel” megjegyzéseket sem szabad kifelejteni a sorból.
A kocogásom során észrevettem néhány ígéretes helyet, ahová Robot is elhozhatom. Erről eszembe jutott a tegnap esti ígérete, miszerint elmegyünk fagyizni. Persze lehet, hogy nem gondolta komolyan, úgyhogy inkább nem hozom szóba.

Az egyórás futkározásom után feldobottan léptem be az ajtón. Azonnal megcsapott a kellemes illat, ami a konyhából terjengett. Ellenálltam a kísértésnek, hogy azonnal nekiálljak enni. Mégsem mehetek izzadtan reggelizni!
Gyorsan lezuhanyoztam, felvettem egy fekete, farmer-rövidgatyát és egy egyszerű, barna színű atlétát. Levágtattam a lépcsőn, majd a konyhába vetettem magam. Rob az asztalnál újságot olvasott. Az egyik cikk felkelthette az érdeklődését, mivel elmerülve tanulmányozta a papírokat.

- Hmm… jó illata van – ültem le vele szembe, az asztalhoz. Úgy tűnt kitett magáért. Az asztal közepén narancslé és virág, a tányéromban 2 gondosan elhelyezett bundás kenyér volt felfedezhető. Amint megszólaltam rögtön az asztal sarkába hajította az újságot. Akkor láttam meg, hogy még ő sem evett.
- Nem kellett volna megvárnod! – haraptam a bundás kenyerembe.
- Nem szeretek egyedül enni – vont vállat.
- Valami hír rólad? – kérdeztem viccelődve, amit láthatólag nem értett. Az újságra pillantottam és ő is azt bűvölte, majd leesett neki a tantusz.
- Semmi. Egyszerűen felháborító! – mondta tetetett sértődöttséggel, mire elnevettem magam.
- Hányadika van? – kortyoltam nagyot a narancsléből.
- Május 13 – harapott bele az ő kenyerébe. Uhh… ez a dátum… ma valakinek tutira van valamije. De kinek? Olive ki van zárva, ahogy Emma is. Talán anya névnapja van?
- Mi az? – kérdezte Rob. Gondolom, észrevette, hogy valamin nagyon töröm a fejem.
- Ez a dátum olyan ismerős valahonnan, de még nem tudom, hogy honnan – töprengtem és Rob arcán ismét megjelent az a hamiskás mosoly.

A reggeli hátralévő része csendben telt el. Nem azért, mert haragudtunk a másikra, sőt. Úgy éreztem a tegnap este óta közelebb kerültem hozzá. Vagyis inkább ő hozzám. 4 – hozzáteszem hatalmas – bundás kenyér után, úgy döntöttem nem eszek tovább. Rob meglehetősen meglepődött a betermelt mennyiségemen, amin jót nevettem. Illedelmesen megvárta, amíg végzek, aztán megállapítottuk, hogy szép napunk van. Rá kellett döbbennem, hogy kellemesen érzem magam a társaságában. Egészen felszabadult vagyok, mondjuk ezt akár a futásnak is tulajdoníthatnám.
Miután végeztem összeszedtem a mosatlant, természetesen a főszakács újra az újságba temetkezett. Megengedtem a mosogatóvizet, és a tányérokat egy kupacba rendeztem. Azt hiszem a hatodik érzékem jelzett és megfordultam. Rob tekintete meglehetősen elkalandozott az alsó felemen.

- Mit művelsz? – kérdeztem, mire összerezzent és elpirult.
- Csak olvasok… - túrt bele idegesen a hajába. És még ő színész? A filmekben tényleg remekül játszik, de most…
- És a fenekem lenne az újság?
- Hát akkor meglehetősen nőne az eladott példányok száma – kuncogott, mire hozzávágtam a mosogatórongyot. – A te hibád! Miért öltözöl fel ilyen lengén?
- Ja. Az előbb is láttam, mennyire szenvedsz miatta – csipkelődtem.
- Na, jó. Én inkább segítek, oké? – tette fel a költői kérdést és mellettem termett. Egy száraz rongyot tartott a kezében, amivel a tiszta és vizes tányérokat törölgette. Nagy odaadással vette el tőlem az elmosott edények nagy részét.
- Addig sem kell újságot olvasnod – néztem rá a szemem sarkából, mire elkezdett vigyorogni.
- Tudod, nem is olyan jó az az újság – vigyorgott még mindig és szorgosan törölgetett.
- Valóban? – incselkedtem.
- Láttam már jobbat is – vonta meg a vállát, tetetett komolysággal. Lassan hátradőltem és szemügyre vettem az ő futóművét.
- A tiéd se valami nagy szám – hajoltam vissza a mosogató felé.
- Hé! Te stírölted a seggem? – háborodott fel.
- Ugyan szépfiú! Csak újságot olvastam – kacsintottam rá és otthagytam a maradék törölgetni valóval. Elégedetten vigyorogva léptem be a szobámba.

Magam elé tettem a laptopom és bekapcsoltam. Egy kis ideig várnom kellett, hogy betöltsön a mobilinternet. Addig megágyaltam és letörölgettem néhány polcot. Végre sikerült belépnem a blogomba. Megjegyzések és üzenetek tömege várt rám, de egy megragadta a figyelmem:

                             Boldog születésnapot Robert Pattinson!

A francba! A büdös francba! Hogy felejthettem el? Még sztorit is írok róla és elfelejtem, hogy ma van a szülinapja? Hogy én mekkora egy… És pont vele kellett megvitatnom, hogy honnan olyan ismerős a dátum? Hülye liba vagyok.
Gondolkodás nélkül vágtattam le az emeletről és Rob hátára vetettem magam, aki még mindig a konyhapultnál állt.

- Tudtam én, hogy nem bírod az újságom nélkül – jelent meg a képén egy kaján vigyor.
- Fújj! Én csak azt szerettem volna mondani, hogy… boldog szülinapot szépfiú! – öleltem meg, ami mindkettőnket meglepett. Amint észbe kaptam rögtön elengedtem.
- És ajándék puszit nem kapok? – vigyorgott a képembe.
- Eltaláltad – vigyorogtam én is – észrevetted, hogy megint kezd visszatérni a bunkó éned?
- Igen. Ahogy azt is, hogy bejön neked a bunkó énem.
- Szörnyű megfigyelő vagy.
- Ettől függetlenül….
- Mit szeretnél csinálni a szülinapodon? – kérdeztem. Nem volt kedvem végighallgatni a fantáziálgatásait.
- Tématerelés?
- Csak próbálom visszahozni azt a Robot, akit kedvelek – csúszott ki a számon.
- Kedvelsz? – kerekedett ki a szeme. Hát ez még engem is váratlanul ért, nemhogy őt.
- Mi? – kérdeztem vissza. Oké… semmi pánik.
- Mi? – nevetett és vészesen közeledni kezdett.
- Csak úgy értem, mint barátot. Tudod, akivel tegnap este voltam… tudom, hogy ott lakozik benned. Csak mélyen. – még jobban közeledni kezdett – Nagyon mélyen.
- Én is tudom, de olyan jó téged piszkálni. Remélem nem haragszol, de jó kötekedni veled.
- Spongyát rá! – legyintettem remélve, hogy kiszabadulhatok a karmai közül. Hát… tévedtem.
- És hol az ajándékom? – nézett körbe, bár tudhatta, hogy nincs itt semmiféle ajándék. Gyorsan végigpásztáztam a helyiséget, valami ajándékféle után kutatva. Aztán megakadt a szemem valamin…
- Újság? – kérdeztem, mire Robnak felcsillant a szeme. Hátrálni kezdtem, ő pedig felém lépkedett, míg végül a falnak szorított. Kajánul vigyorgott, de én tudtam, hogy csak játszik. Olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy a nyakamon éreztem a leheletét.
- Kapsz egy ingyen fagyit, jó? – kérdeztem kétségbeesetten. Lehajtotta a fejét. Vigyorgott, majd az alsó ajkába harapott és nekitámasztotta a homlokát az én homlokomnak.
- Az jó lesz – mondta mosolyogva. Végre visszatért, a normális és sokkal rendesebb Rob. Ezt a pillanatot a tegnap este óta várom.
- Boldog szülinapot! – mondtam én is mosolyogva. Gyorsan és talán meggondolatlanul, nyomtam egy puszit az orrára, és kibújtam a kezei közül.