17. fejezet - Gondolatok

Helló mindenkinek!
Újra itt:D Meghoztam a következő fejezetet, ami Rob és Kim kalandos hétvégéjének egy részét mutatja be. Remélem mindenkinek tetszeni fog! És hogy gonoszkodjak... addig nem rakok fel új részt, amíg nem kapok 15 komit! Tudom, tudom... gonosz író... de hát szerintem ez nem is olyan sok a 31 rendszeres olvasóhoz képest!
Szóval jó olvasást és kommentelést! :D
Negatív kritikáknak is örülnék :) Nem sértődök meg senkire! :D
Puszi: KLau

A hangulat köztünk kezdett felengedni. Nem volt olyan feszengős, de nem is volt olyan laza. Inkább távolságtartónak mondanám. Össze-vissza fecsegtem neki egy csomó hülyeséget, ami csak eszembe jutott. A félelem általában ezt hozza ki belőlem. Elkezdek dumálni, egy csomó hülyeséget mondok, később pedig fogom a fejem, hogy milyen égő vagyok.

A chips-el hamar végeztem, de még mindig éhes voltam. Lementem a konyhába összeütni valami kaját. A bevásárlásnak köszönhetően dugig volt a hűtő, mégsem tudtam eldönteni mit kellene főznöm. Nem valami bonyolult dolgot, hisz félő, hogy odakozmál. Anya sem örülne, ha felgyújtanám a nyaralót. Végül a makaróninál maradtam. A főzésben az a biztos tudásom, na meg a palacsinta.
Miközben én a kajával bíbelődtem, Rob fent maradt a szobájában. Feltettem a vizet főni, majd mikor már kész volt, beleöntöttem a gondosan összetördelt tésztát.

Mialatt a vacsorát készítettem zenét hallgattam. A zene nyugtató hatással van rám. Az az én világom. Órákig tudom hallgatni a kedvenc számaimat, és álmodozni. A valóság olyankor válik a legszebbé, amikor egyedül lehetünk és álmodozhatunk. Szerintem az álmodozás az ember életében létfontosságú. Nem olyan, mint az étel vagy a víz, de akkor is fontos. Ez az erő visz előbbre az életben, megtanít önmagunk lenni. És az, hogy megtaláljuk önmagunkat az élet alappillérje. Azt olvastam valahol, hogyha valaki arról fantáziál, hogy híres és elismert, az azt jelenti, hogy gondjai vannak az önbizalmával. Mások a szerelemről képzelődnek, ami a magány jelenlétét tükrözi vissza. Ezen eltöprengtem és rájöttem, hogy van benne valami. Mindent egybevéve az álmodozás nem rossz dolog, és nem is szánalmas. Én is szoktam néha. Főleg akkor, ha zenét hallgatok. Olyankor a gondolataim szárnyra kapnak és felszállnak az álomvilág magasába, melynek határa a csillagos ég.

Miközben a vacsora már majdnem megfőtt, megterítettem. A családi asztalt leterítettem egy kockás abrosszal, majd ráhelyeztem az étkészletet. Ezzel a művelettel túl hamar végeztem, és ismét a gondolataimba merültem. Ahogy ott ültem az asztalnál, a félhomályban, és bámultam kifele az ablakon, egyre biztosabb lettem abban, hogy elvesztem. A gyerekkorom nem úgy alakult, mint ahogy kellett volna. Az apám elhagyott minket, ami mély nyomot hagyott bennem. A válás miatt magamat hibáztattam. Amikor elég idő lettem anya elárulta, hogy apámnak viszonya volt egy fiatalabb nővel. Onnantól kezdve undorodtam tőle. Nem voltam hajlandó beszélni róla, hisz ő sem törődött velem. Akkor én miért törjem magam?

Mégis ahogy itt ültem, a ház illata – és maga a légköre – felszakította a régi sebeket. Magam előtt láttam apámat, ahogy anya kezét fogja, miközben a part mentén sétálnak. Vajon már akkor is volt valakije? Vagy később csalta meg anyát? És egyáltalán miért tette? Akárhogy is, ez nem változtat semmin. Hiába ülök itt, és hiába nehezedik rám a hiányérzet, tudom, mit éreznék, ha annyi év után meglátnám. Minimum hányinger kerülgetne.

Utoljára akkor éreztem így magam, amikor hazugságon kaptam az első szerelmem. Nem szóltunk egymáshoz vagy 20 percen keresztül. Abban a 20 percben is hasonlót éreztem. Kétely, bizonytalanság, undor és fájdalom keveréke. Nagyon erősnek kellett lennem ahhoz, hogy ne sírjam el magam előtte. És erős is voltam. Kezdem visszasírni az akkori önmagam…

A szerelemről már megtanultam, hogy csak egy darabig érezzük a „rózsaszín ködöt”. Persze ezt akkor én sem akartam elhinni. Abban reménykedtem, hogy a mi kapcsolatunk más, mint a többi, hogy mi mindig szeretni fogjuk egymást. De amikor túl vagy az első csalódáson, mindent reálisan látsz. Már nincs rózsaszín köd, se szőke herceg. Egyszerűen megelégszel azzal, ami van. Talán így veszítettem el Őt is. Talán nem. Egy kapcsolathoz két ember kell, ahogy ahhoz is, hogy ez a kapcsolat kihűljön. Nemcsak én voltam a hibás benne, hanem Ő is. Talán ezt mindenki másképp látta, hisz én szakítottam vele. Én lettem a gonosz és szívtelen, nem Ő. A szakítás után Őt hibáztattam, aztán magam. Sok idő kellett, ahhoz, hogy rájöjjek mindketten „bűnösek” vagyunk. De akkor nincs is szerelem? Ez csak egy becsapás, amit a média világa felkapott? Ezt látni a sorozatokban, filmekben, könyvekben, újságokban és még sorolhatnám. Talán a szerelem csak valami reklámanyag, amivel sok pénzt lehet keresni. Nem is létezik valójában, szimplán show business az egész. De akkor mi célja lehet az életnek? Mást nem tudok elképzelni, csak azt, hogy egy nap mindenki megtalálja azt a valakit, akit neki szánt az Ég. Nem tudom, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét.
Annyi csalódás után is úgy érzem, hogy ez az, amiben hinnem kell. Volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni – tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik. És már alig várom, hogy itt legyen mellettem.

- Jó illata van! – szólalt meg mögöttem Rob. Annyira váratlanul ért a hangja, szinte el is felejtettem, hogy nem vagyok egyedül. A hangjára összerezzentem.
- Öhm… kösz – felálltam az asztaltól és levettem a gázról a húst és a tésztát. Összekevertem a kettőt, tettem rá egy kis tejfölt – így finomabb. Családi recept.


***

- Köszönöm. Ez nagyon finom volt – dicsérte Rob az „alkotásom”, miután megvacsoráztunk. Valószínűleg nem akart kizökkenteni a gondolataimból. Egész vacsora alatt csendben voltunk. Összeszedtem a mosatlan tányérokat és beledobtam a mosogatóba. Majd holnap elmosom.
- Egészségedre!
- Nincs… nincs kedved dumálni? – kérdezte 2 perc csend után.
- Bocs, de nem igazán.
- Pedig szerintem az most jót tenne – erősködött.
- Nincs szükségem rád! Oké? – emeltem fel a hangom. Rob először elképedve bámult rám, aztán aprót bólintott és felment a szobájába. Ezt megcsináltam…

Ez a nap túl hosszúnak tűnt. Egész este zenét hallgattam, hátha megnyugtat, de nem sikerült elterelnie a gondolataimat. Ideges voltam magamra és erre a házra. Talán az utóbbi nevetséges, de igaz. Sok fájdalmas emléket idézett fel bennem, amire nem volt szükségem, és nem is vágytam rá. Nem számítottam arra, hogy így fogom érezni itt magam. Feszült vagyok és szomorú, az idegeim olyanok mint a gitár húrjai. Ha bárki hozzáérne – jelen esetben hozzám szólna – hangot adok ki, ami egyenlő a dühkitöréssel. Mindenkire képes vagyok mérges lenni, csupán apróságokért. Ilyen a természetem, így próbálom védeni magam. Soha sem szerettem, mikor valaki ilyenkor próbál jó pofizni velem. Sajnos ennek az áldozata lett Rob is. Nem tehet róla, és én sem.

A plafont bámultam az ágyamban fekve. Gitárhangot hallottam a másik szobából. Rob az. Kivettem a fülemből a fülhallgatót, és Rob zenéjét figyeltem. Olyan szomorúnak hangzott és ezt végképp nem bírtam ki. Akaratom ellenére tört ki belőlem a sírás. Nem is a sírás, inkább a zokogás. A párnába temettem az arcom, és úgy próbáltam visszafojtani, az egyre csak feltörekvő sírást. Olyan pocsékul éreztem magam, mint még soha. Úgy éreztem, az egész világ szomorúsága a vállamra nehezedik. Mintha mindenki, aki szomorú a Földön, az rám küldte volna az összes nyomorúságát, hogy kínozzon vele.

Éreztem, hogy valaki a hátamat simogatja, de én egyre csak sírtam. Nem akartam, hogy akárki is ilyen állapotban lásson, de nem tudtam abbahagyni. Hallottam, hogy valaki beszél hozzám, de nem tudtam felfogni, hogy mit is mond. Egyre jobban zokogtam, míg végül a fejem is megfájdult, és a párnába ordítottam. Nem tudom pontosan, hogy mi ennek a szomorúságnak az oka. Most már több minden keveredett össze a fejemben. Az apám, az emlékek, a csalódás, a fájdalom, becsapás, a titok és Rob. Rob… de vajon ő miért? Az kétségtelen, hogy máris kötődni kezdtem hozzá, hiába megtiltottam magamnak. Néha megfojtanám, néha viszont úgy magamhoz szorítanám. Nem tudom mi ez az érzés, de felettébb idegesítő. Azt hiszem ez a „hiszti” erre is jó. Levezeti a feszültséget.

A szememet elhagyó könnyek száma kezdett csökkenni, és a légzésem is kezdett helyreállni. Valaki – feltételezem Rob – még mindig a hátamat simogatta. Ettől a kis érintéstől is libabőrös lettem – persze ezt nem vallhatom be magamnak. A szemem égett a sok sírástól, a fejem pedig ritmusosan lüktetett. A könnyeimet beletöröltem a pizsamaként használatos sárga-kockás ingembe. Ez alá az ing alá mindig fel szoktam venni egy szürke atlétát, aminek a pántjai olyan furcsán vannak megvarrva, és csikolnak. Persze csak akkor, ha használnom kell a karom. Ez most sem volt másképp, így egy kis mosoly jelent meg az arcomon. A fal felé fordultam, nem akartam, hogy Rob lássa a kisírt szemem. Mondjuk már mindegy… így is fültanúja lett az egésznek. A falon lévő repedéseket tanulmányoztam, közben még mindig szipogtam. Furcsa, de már sokkal jobban éreztem magam. Jót tett ez a sírás. Levette a gondokat a vállamról egy rövid időre.

Éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy, így egy kicsit arrébb csúsztam.
- Hozzak valamit? – kérdezte rekedtes hangján. Megráztam a fejem, jelezve hogy nem kell semmi. A hasamon feküdtem és úgy bámultam továbbra is a falat. Egy pillanatra kirázott a hideg, amit Rob is észrevett. Feljebb húzta rajtam a takarót.
- Jobb? – ezt egyértelműen a sírásra értette. Lassan bólintottam. Egy kis ideig csend szállt közénk.
- Menjünk haza? – kérdezte suttogva, mintha attól félne, hogy valaki meghallja. Haza… le kell győznöm a félelmeimet, és amúgy is rám fér a kikapcsolódás. Nemet intettem a fejemmel.
- Biztos? – sóhajtott. Bólintottam.
- Akkor én megyek… pihenj! – éreztem, hogy az ágy visszanyeri régi állapotát. Hallottam a halk lépteket mellettem és én bepánikoltam. Mi van, ha itt hagy és újra rám tör a sírás?
- Maradj még – fordultam a másik oldalamra. Még a sötétben is láttam azt a kis halvány mosolyt Rob arcán. Újra visszajött az ágyam mellé, majd a szélére telepedett.
- Holnap elmehetnénk sétálni. Persze csak akkor, ha jó idő lesz. De úgy hallottam a rádióból, hogy már nem lesz több esőzés. Fagyizni is mehetnénk. Láttam egy fagyizót az utca elején, miközben jöttünk. – láthatólag próbálta elterelni a gondolataimat, ami be is vált. Hálásan mosolyogtam rá, amit ő is viszonzott.

Aztán többször nem szóltunk egymáshoz. Csak néztük a másikat. Nem tudom meddig bámulhattuk egymást, de engem hamar elnyomott az álom.
Álmomban egy ismerős helyen jártam. Sötét volt és hideg. Az utca közepén futottam mezítláb. A fák törzsei mind egy helyen voltak megkopva. Mindegyik törzsön ugyanaz a szörnyű nyom volt felfedezhető. Aztán mögöttem éles fényt észleltem és felé fordultam. Egy nagy autó volt velem szembe, ami rohamosan közelített felém. Becsuktam a szemem és már vártam a puffanást, de nem történt semmi. 5 perc várakozás után kinyitottam a szemem és Rob szállt ki a kocsiból. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint ma. Roppant aggódva szállt ki a kocsiból és a hogylétem felől érdeklődött. Az egész nagyon érdekes volt, de a legérdekesebb rész csak ez után következett. A kezét a hasamra helyezte és elkezdett beszélni hozzá, mintha terhes lennék. Én is a hasamra tettem a kezem és eljutott a tudatomig, hogy az is vagyok. Rob mosolyogva nézett rám, majd egyre közelebb hajolt az ajkaimhoz. Én sem értem miért, talán reflexből – vagy csak mert ezt próbálom beadni magamnak – behunytam a szemem.
Szerencsémre – vagy nem – nem az történt, amit vártam. Kinyitottam a szemem és az ágyon találtam magam. Hangosan ziháltam, a hajam pedig csurom víz volt. Azonnal a hasamhoz kaptam, ami szerencsére lapos volt – hála a nem kevés erőfeszítésnek.

- Hál’ Istennek! – ültem fel az ágyban.
- Minden rendben? – nyöszörgött mellettem Rob, mire elkezdtem sikítani és egy lendülettel lefordultam – vagy inkább ledőltem – az ágyról. Rob megpróbált elkapni, de így is a földön végeztem. Akkor jöttem rá, hogy a szüleim szobájában vagyok.
- Hogy kerülök ide? – néztem Robra – és te miért vagy félmeztelen? Jesszus! Ugye mi nem….?
- Mi?! Dehogy! – vörösödött el. Mi van? Még ő van zavarban? Hát meg kell hagyni, egész aranyos amikor elpirul. Aranyos? Ezt csak biztos az álom miatt gondoltam. Semmi más. Na persze…
- Helyes – tápászkodtam fel a földről. Örömmel nyugtáztam, hogy minden ruhadarab rajtam van. Legalább az álmom ne váljon valóra…