16. fejezet - Vihar

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet! Remélem mindenkinek tetszeni fog! :)
ÉS ne feledjétek: 1752!! És még ne feledjétek: KOMIKAT szeretnék kapni!:)
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau


- Köszönöm – mosolyog Rob, de úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Nem értem ezt az egészet. Hazudott, hogy megismerhessen? Itt valami más is van a háttérben! Egész úton olyan bizonytalannak tűnt. Talán saját magában volt az, de talán nem. Talán miattam van az egész, csak nem tudok róla.
- Nézd, én sajnálom! Tudom, hogy tök bunkó vagyok, és nem volt szép tőlem, hogy becsaptalak. Én… azért akartalak elhozni ide először, hogy megmutassam, nem az vagyok, akinek te látsz. De időközben rájöttem, hogy te ezt tudod. Végül is ezért lettél a barátom… - még mindig nem néztem fel. Barát? Az biztos nem…
- A barátok nem hazudnak a másiknak! – szóltam rá, még mindig a kezemet tanulmányozva. Rob beindította a kocsit és elindult.
- Mivel tehetem jóvá? – kérdezte úgy 500 méter megtétele után.
- Hagyjuk! Nincs kedvem a „nyáladzáshoz”… - fintorogtam.
- Nyáladzáshoz?
- Jajj… tudod. „De én annyira sajnálom! Bármit megtennék, hogy kiengeszteljelek! Még meg is halnék érted! Ne haragudj!” – mondtam magasabb hangon, a romantikus filmeket utánozva. Igaz nekik nagyobb sikerük volt. Rob egy darabig megdöbbenten bámult. Gondolom most vette észre, hogy nincs ki mind a négy kerekem. Nem tehetek róla, hogy rosszul vagyok az ilyen – ahogy én nevezem – nyálas részektől. Még egy könyvben is átlapozom az ilyen vallomásokat. Csodálkozom, hogy nem tocsognak tócsában a lapok… Ilyen például a Twilight. Némely rész olyan romantikus, hogy migrénem lesz tőle. Persze ez a veszélye a romantikus műveknek, de mi lenne, ha valaki egy picit csökkentené ezt a veszélyt? Muszáj minden romantikus regénynek vagy filmnek csöpögnie a nyáltól? És, ha igen, akkor miért? Tiszta hülyeség…
- Akkor mi most rosszban vagyunk? – kérdezte. Tisztára, mint az oviban. „Nem vagyok a barátod…”
- Nincs semmi baj. Nem vagyunk rosszban. Barátok vagyunk meg minden, csak hagyjuk a hegyi beszédet! Oké? – néztem végül rá. Lassan bólintott egyet, mire én is bólintottam és elkezdtem enni.

Miután végeztem a Sajt Burgeremmel – ez egész sokáig tartott, mivel most kettőt vettem – ismét az ablak mögötti világot csodáltam. Már nagyon régen jártam erre és újra a hatalmába kerített a táj látványa. Már egész közel jártunk a célhoz. Rob letért egy külvárosi útra, onnan közelítjük meg a nyaralónkat. Ez az én ötletem volt, mivel ez az út nem olyan forgalmas, mint az országút, ugyanakkor errefelé a táj gyönyörű. Egészen 10 éves koromig mindig leállítottuk itt a kocsit és piknikeztünk. Ez már afféle hagyománnyá nőtte ki magát akkoriban. Ez a hagyomány azonban már elvesztette a jelentőségét.
Az időjárás nem akart a segítségünkre lenni. Miközben a kocsi melegében ringatóztam kint egyre csak esett. Már csak félóra van hátra az útból. Az iménti haragom elszállt és ismét az izgalom kerített a hatalmába. A mai nap valószínűleg csomagolással és pakolással fog telni. Beugorhatnánk a közeli boltba bevásárolni. Valamiből csak főznöm kell kaját…
A kocsi tetején még hangosabban landoltak az esőcseppek, ami egy kicsit megijesztett. Kiskorom óta félek a viharoktól. Az eső az lehet, hogy nyugtatólag hat rám, de amikor már viharrá alakul… az borzalmas. Rob gyorsítani kezdett a tempónkon, mintha megérezte volna a feszültségemet. Hallottam, hogy a távolban villámlik, de próbáltam nem tudomást venni róla.

Rob vezetési stílusának köszönhetően 20 perc alatt megérkeztünk a nyaralóhoz. Ez nem is tűnne nagy teljesítménynek, de ebben a 20 percben a vásárlás is benne volt, ami úgy 10 perc alatt ment végbe. Nem tudom, hol tanult meg vezetni, de az is biztos, hogy nem volt normális ember, aki az utakra engedte. Csodálkozom, hogy eddig még nem okozott közúti balesetet. Épp a zárral bíbelődtem, közben a szemem sarkából figyeltem a „sofőrt”. A pupillája kitágult a meglepetéstől. Biztos nem ezt várta. Egy hatalmas, 2 szintes nyaralóról van szó. A falai kívülről fehérre vannak mázolva és egy nagy bükk ajtó fogadja a látogatókat. Szerencsétlenkedésem után sikerült bejutnom a házba.

A földszinten található egy nagyméretű nappali, egy ebédlő, konyha, fürdőszoba és a hall. Az emeleten van a 3 hálószoba. Az első utam a régi szobámhoz vezetett. Azóta már több modern dolog is bekerült. Végigsimítottam a kezem a poros könyveken, a régi ágyamon. Kimentem az erkélyre – igaz még mindig nagyon esett – és a régi hintaágyat kerestem a szememmel. Ezt még apa készítette saját kezűleg. Ott állt a tölgyfa alatt letakarva. A szemem könnybe lábadt az emlékektől, de gyorsan megtöröltem a szemem. A pillantásom a dokk felé tévedt, ami közvetlenül a kert végében volt. Emlékszem milyen jókat szórakoztunk esténként a parton. Aztán eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül. Megfordultam és a szobám küszöbén találtam Robot.

- Ez a te szobád? – kérdezte. Próbálta nem észrevenni a könnyeimet. Ez nagyon rendes volt tőle, mert semmi kedvem nem volt erről beszélni. Az apám mindig kényes téma volt.
- Aha – néztem körbe gyorsan. Az ágyamon még mindig ott volt a félszemű macim. Mindig vele aludtam kiskoromban. Egy lépést sem tettem nélküle. – Gyere, megmutatom, hol fogsz aludni! Vagyis még két szabad hálószoba van. Választhatsz!
- Oké – jött mögöttem az utazótáskájával. Először a húgom szobáját akartam megmutatni neki, de rájöttem, hogy az ottani ágy valószínűleg kicsi lehet Rob számára. Anyáék – vagyis anya – szobája felé vettem az irányt. Az én szobám után, ez a kedvenc helyiségem a házban. A szoba közepén egy hatalmas franciaágy áll, a szoba keleti oldalán egy kandalló található. A baloldalon van a szekrény és a könyvespolc. Az idők alatt már egész kis könyvtárrá nőtte ki magát. Az ágy egy fóliával volt letakarva, megvédve a portól. Úgy láttam Robnak is megtetszett, mert rögtön letette a cuccát az ágyra.
- Ejha! – füttyentett. Nem igazán figyeltem rá. A kandallót bűvöltem. Eszembe jutott, amikor a húgommal mályvacukrot csináltunk a kandalló mellett. Anya nem akarta engedni, hogy lefekvés előtt azt együnk, de apa fedezett minket.
- Minden rendben? – nyújtott egy papír-zsebkendőt felém Rob. Gyorsan a szememhez kaptam a kezem és letöröltem az ismét potyogó könnyeim.
- Ja… persze. Csak tudod… emlékek – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Én is letargiába esek, ha a régi dolgokat viszontlátom.
- Akkor én most megyek. Rendezkedj be, meg ilyesmi. Szólj, ha valami baj van! – mentem kifelé és becsuktam magam mögött az ajtót.

Az ágyamon ültem és bámultam kifelé az ablakon. Kiskoromban anya mindig azt mondta, hogy ezt nem szabad akkor mikor vihar van. Még máig sem értem, hogy miért. Az vihar nem akart csendesedni. A tölgyfa ágai lengtek a szélben, az ablakomon ezer meg ezer vízcsepp haladt lefelé.
Már kipakoltam az összes cuccom, a húgomnak is írtam egy e-mailt. Nem volt más dolgom, mint túlélni a délutánt. A régi macimmal szórakoztam, amikor egy hatalmasat dörgött az ég. Azonnal talpra ugrottam. Néhány percig levegő után kapkodtam, majd próbáltam megnyugtatni magam. Muszáj tennem valamit ez ellen a viharfóbia ellen. Egyáltalán van olyan, hogy viharfóbia? Vagy csak egyedül vagyok olyan hülye, hogy félek a viharban? Azon kaptam magam, hogy Rob ajtaján kopogtatok. Már vissza akartam fordulni, amikor kinyílt az ajtó.

- Jól vagy? – kérdezte roppant aggódva. Úgy nézek én ki? Egy különös érzésem támadt. Nem tudom, mit vártam. Hirtelen azt képzeltem, hogyha kinyitom az ajtót, apát látom meg, amint csomagol kifelé. És mint mindig mikor vihar van az ölébe ültet és mond egy mesét. Talán mégsem volt olyan jó ötlet idejönni… Ez a hely több dologra emlékeztet apámmal kapcsolatban. Mostanra ezek fájdalmas dolgok lettek. Évek óta nem beszéltem vele. Még csak nem is keresett. Ha belegondolok 12 voltam, mikor utoljára láttam. És egyáltalán nem érdeklem? Sem anya, sem a húgom? Hogy lehet valaki ilyen apa? Még csak nem is mondanám apának… nem lehet az ilyet annak nevezni.
- Persze! Csak… eltévedtem – mosolyogtam. Eltévedtem? Ez a mi nyaralónk és én eltévedek? Nagyobb marhaságot nem is tudtam volna mondani.
- Szerintem nem. Úgy reszketsz, mint a nyárfalevél. Nincs kedved bejönni? – tárta ki jobban a szoba ajtaját.
- Miért? Velem akarsz kipakoltatni? – kérdeztem gyanakvón, mire elnevette magát.
- Azt már megoldottam. – vonta meg a vállát. Erre azért kíváncsi lennék… a pasik többsége nem tud se hajtogatni, se vasalni. A főzésről nem is beszélve…
- Kösz nem. Inkább megyek olvasni – válaszoltam a kérdésére.
- Van chips-em! – tette hozzá gyorsan. Ez már megfontolandó…
- Milyen?
- Hát van sós és sajtos. Melyiket kéred? – vigyorgott sokat sejtően. Ennek nem lesz jó vége…
- A sajtosat – mentem beljebb. Leültem az ágyra, amiről még most is lelógott a lábam. Az ágynemű ugyanolyan puha, mint régen. Különös melegségre lettem figyelmes, majd eljutott a tudatomig, hogy Rob begyújtott a kandallóba.
- Remélem nem baj – szólalt meg és a kezembe nyomta a kért kaját.
- Ja, nem! Már vagy ezer éve nem üzemelt – viccelődtem. Vagyis próbáltam, de ekkor megint villámlott és én egy mozdulattal a takaró alá bújtam. Ilyen gyors mozdulatot, csak viharban vagyok képes tenni. Rob szinte fuldokolt a visszatartott nevetéstől. Ezért megfojtom!
- Izé… csak megnéztem, hogy elég puha-e az ágy – próbáltam kihúzni magam a csávából.
- És?
- Kiváló minőség – bólogattam.
- Miért nem vallod be, hogy félsz? – ült le mellém és kibontotta a chips-eket. Az enyémet ismét a kezembe adta és én elkezdtem rágcsálni a tartalmát.
- Asszem azért, mert makacs vagyok. És, mert én vagyok az idősebb a családban. Én nem félhetek semmitől.
- Én meg a legkisebb vagyok, és mégsem félek a vihartól. Szerintem ez mindegy a kortól – vont vállat.
- Az emberek természetétől függ. – folytattam.
- Ezt hogy érted? – vonta össze a szemöldökét. A húgom folyton a szemöldökét piszkálja. Szénakazalnak nevezni, és legszívesebben kiszedné neki. Azt a helyzetet, azért megnézném.
- Olyan mintha körülötted egy fal lenne, ami megvéd mindentől és mindenkitől. Talán nem félsz semmitől, de akkor nem is örülsz semminek? Úgy értem, hogy azzal, hogy falat húzol a szíved köré, nem véded meg magad, csak kizárod azokat, akik fontosak lehetnének. – magyaráztam. Egy darabig elgondolkozott ezen. Csendben hallgattuk a fák ropogását a kandallóban.
- Honnan veszed, hogy én ilyen vagyok? – kérdezte végül.
- A viselkedésedből. Nem igazán törődsz semmivel és még csak nem is értékeled a dolgokat. Nem értékeled az egyszerű dolgokat. Én a napsütésnek is szívből tudok örülni. Te más vagy. Neked mindig indok kell, hogy örülhess.
- Ez nem igaz! – védekezett.
- Ugyan már! Mikor mondtad az utoljára a nővéreidnek, hogy menjetek el sétálni, mert már régen voltatok? Mikor nevettél utoljára teljes szívedből? És mikor mondtad ki azt, amit igazából gondolsz?
- De hát…
- Ahhoz, hogy mások komolyan vegyenek, hogy elérhesd álmaid, először magaddal kell elszámolnod. Magadba kell nézned és meglátnod a rossz és jó tulajdonságaid! Csak így érheted el, hogy komolyan vegyenek. Csak így leszel boldog. Csak akkor leszel teljesen önmagad, ha tisztába vagy a környezeteddel. Neked ezt kell megtanulnod. Nem ismered magad.
- És te segítesz nekem? – kérdezte, de nem nézett rám.
- Próbálok – nyúltam bele ismét a chips-es zacskóba.
- Köszönöm.
- Több okos ember kéne a világra. Olyan rossz, hogy egyedül vagyok – viccelődtem, mire mindketten nevetni kezdtünk.