15. fejezet - Hazudtam

Sziasztok!
Újra itt... sikerült meggyőznötök, hogy nem is vagyok olyan rossz író :) Hálás is vagyok nektek, de remélem, hogy megtartjátok a szavatokat és írtok komit!:D

Van egy jó hírem! Képzeljétek el, hogy találtam egy jó kis blogot, aminek az írója nem más, mint a mi Chanel-ünk! :D Egy Taylor Lautner-es fanfiction-be kezdett bele. Mindenkinek ajánlom: http://taylorlautnerstory-chanel.blogspot.com/

Még egy fontos dolog: Gondolom ti is sok helyen láttátok/hallottátok a vörösiszap-tragédiát. Egy szervezet létrehozott egy segélyvonalat, amelyet ha felhívtok 250 forinttal támogatjátok a rászorulókat. Csak egy telefonhívás az egész, mégis ez a kis segítség akár életeket is menthet! Szerintem ha mi is hasonló helyzetbe kerülnénk, minden segítségért hálásak lennénk. Szóval itt a telefonszám: 1752.

Ez a fejezet egy kis különlegesség, ugyanis Rob szemszögéből olvashatjátok. Remélem tetszeni fog!
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau



Rob szemszöge

Már másfél órája utazunk Kimmel, de alig váltottunk néhány szót. Ez egy kicsit zavart engem, de mégis visszafogtam magam és befogtam a szám. Általában zavaró számomra a csend. Vagyis csak akkor, ha van mellettem valaki. Amikor egyedül vagyok, nagyon is méltányolom a csendet, de most… Az őrületbe kerget, hogy nem tudom, mit gondol… Biztos tisztára idiótának néz, hogy így elrángattam. Valószínűleg csak nem akart bunkó lenni, ezért jött velem. Talán vissza akar fordulni… Vetettem egy gyors pillantást felé. Az ablakon beáramló meleg levegő játszott a hajával, ő pedig csukott szemmel élvezte a beáramló melegséget. Egy kis mosoly jelent meg az arcán, ami megnyugtatott. Annyira lebilincselő volt ez a látvány, hogy órákig tudnám így nézni. Lebilincselő? Órákig? Mi a franc van velem? Na, jó! Ez csak valami érzelmi hullám… csak ez lehet az oka. A túlzott érzelgősség tette ezt velem, semmi más. Nem zúgtam bele vagy ilyesmi, egyszerűen csak… Te jó ég! Belezúgtam! Az nem lehet! Az ki van zárva! Mondom… ez csak valami betegség miatt lehet. Lehet, hogy elkaptam valami náthát… Náthát? A szerelmet tényleg egy náthához hasonlítottam? Szerelem?! Hát… ez komoly problémákat okozhat a barátságunkban. Mindenesetre be kell vallanom magamnak, hogy nem tudom levenni róla szemem. Ami egész veszélyes, hisz vezetek.
Oké… koncentráljunk akkor a vezetésre. Az sima ügy! Csak előre kell néznem és ennyi az egész.
Rákényszerítettem magam, hogy egyenesen előre nézzek és ne rá. Az illata belepi az egész kocsit, így elég nehézkesen megy a koncentrálás. Édes illata van. Olyan mint a méznek, vagy valamilyen virágnak. Talán orchidea? Nem…
Vezetés Pattinson! A vezetésre koncentrálj! – szóltam rá magamra. Valahogy csevegnünk kéne. Ez mégsem mehet így tovább… Megköszörültem a torkom, hogy kérdezzek tőle valamit, de nem jött ki hang a számon. Mekkora egy nyuszi vagyok! Gyerünk már! Nem olyan nehéz beszélni! Csak ki kell nyitnom a szám, és onnantól már megy! Gyerünk Patty! Meg tudod csinálni!

- És hogy vagy? – kérdeztem végül. Hogy vagy? Ez, de elmés kérdés. Nem csodálkoznék, ha kinyitná a kocsiajtót és kivetné magát az útra. A helyében én is ezt tenném.
- Jól? – ez inkább kérdésnek hallatszott. Még mindig előre szegezett szemekkel fürkésztem az utat.
- Az jó – válaszoltam. Miért megy ez ilyen nehezen? Máskor annyit dumálok, be nem áll a szám, de most… Igaza van Tomnak. Nyuszi vagyok!
- Nyuszi! – kiabálta Kim, rögtön felé fordultam. Gondolatolvasó? Ezt eddig nem mondta! Akkor mindent hallott? Te jó ég!
- Te..? – kezdtem el, miközben kérdőn néztem rá.
- Ott egy nyuszi! – mutogatott kifele. Hogy én mekkora barom vagyok! Gondolatolvasó? Ez a Twilight - mánia az idegeimre megy… vagy csak szimplán hülye vagyok.
- Aha. Nagyon aranyos – válaszoltam megkönnyebbülten. Nekem komoly segítségre lenne szükségem… Ha Kim megtudja, hogy valójában milyen idióta vagyok, 5 mérföldes körzetben el fog kerülni. Mindenkinek azt fogja híresztelni, hogy Rob Pattinson mekkora egy…
- Nyuszi! – kiált fel megint Kim. Hát én barmot akartam mondani, de ez is megfelel.
- Szereted a nyulakat? – kérdeztem és a szemem sarkából újra ránéztem. Olyan volt, mint egy kislány. Kíváncsian fürkészte a tájat.
- Kiskoromban volt egy nyulam. Albínó volt. Nagyon szerettem – válaszolta. Még a hangjában is lehet hallani a szeretetet.
- És mi lett vele? – folytattam, fellelkesülve, hogy ismét szóba elegyedünk.
- Megölte a húgom kutyája – nézett maga elé.
- Hát… részvétem – próbáltam mosolyogni, de úgy éreztem magam, mint egy bohóc. Max egy vicsorgást sikerült összehoznom a mosoly helyett.
- Köszi. És neked van háziállatod? – kérdezte. Gondolom, úgyis tudja a választ, ha már történetet ír rólam. De legalább beszélgetünk.
- Van egy kutyám. Londonban van anyáéknál.
- Az klassz – bólogatott, és még mindig maga elé nézett.
- Az.

Ezzel a társalgást le is tudtuk egy újabb félórára. Azalatt a félóra alatt próbáltam újabb témát feldobni, de semmi nem jutott az eszembe. Már ott tartottam, hogy felhívom Lizzyt, amikor Kim kérés nélkül elkezdett mesélni magáról.
Megtudtam, hogy a kedvenc színe a kék és a zöld. Nagyon szereti a vaníliás fagyit és a kedvenc színésze Jim Carrey. Persze Orlandoo Bloom-ot is nagyra tartja, el sem tudom képzelni, miért…
14 éves korától gitározik és zongorázik, és 10 éves volt, amikor a papája elhagyta. Nem szereti, ha valaki csámcsog rágózás közben és ki nem állhatja, mikor neki kell mosogatnia. Szeret olvasni, zenét hallgatni, írni, nevetni. A kedvenc filmje a Mindenható – természetesen Jim Carrey a főszereplő. A húgával nézte meg először az Alkonyatot, és ő is mondta, hogy olvassa el. Eleinte nagyon nagy rajongó volt, de azóta már nem érdekli annyira a téma. Persze olvasott más természetfeletti erőről szóló könyvet is. Kedvencei: Shiver, Blue Moon. Ezt a kettőt említette.
A kedvenc együttesei a Girls like Boys, FOB, McFly. Szereti Justin Bieber hangját, de magát a „csávót” nem csipázza. Kedvenc énekesnője Leona Lewis és Miley Cyrus. Szereti a HP filmeket – még jó, hogy az egyikben benne voltam. Igaz, bevallotta, hogy akkor nem nagyon érdekeltem. Úgymond észre se vett.
Elmondása szerint az Alkonyat után váltam neki szimpatikussá. Gőzöm sincs miért, szegény ezt ő sem tudta. Nagyon szeret úszni, röplabdázni és kosarazni. Korcsolyázni is tud, amit én sose fogok megtanulni. Emlékszem, egyszer mentem el Lizzyvel meg az akkori barátjával, de katasztrofális voltam. Közveszélyesnek bizonyultam a pályán, azóta nem is próbálkoztam.
Mesélt egy kicsit arról a helyről, ahova most tartunk. Már csak a leírásából is lenyűgözött. Kíváncsi vagyok, milyen lehet teljes valójában.

Sose hittem volna, hogy egyszer ez fog kisülni belőle. Mármint ebből az egész versenyből. Oltári nagy baromságnak tartottam az egészet. Még akkor is, amikor már élőadásban ment a show. Már akkor utáltam Kimet, mielőtt megismerhettem volna. Még nem is láttam, de tudtam, hogy gyűlölni fogom. És így is volt. Tiszta szívemből gyűlöltem. Szánalmasnak tartottam és álmodozónak. Az hogy valaki álmodozó, az ellen nincs kifogásom. Én is az vagyok. Valahol a szívünk legmélyén mindenki az. De ha az álmodozás egy konkrét tárgy vagy személy alanya, akkor már bajok lehetnek. Rávetítjük a tárgyra vagy személyre azokat a tulajdonságokat, amiket kitaláltunk. Így már észre sem vesszük, hogy mi a különbség a valódi énje vagy a magunk által kitalált én között. Ez az oka annak, hogy itt vagyunk. Színészi tudásom minden porcikáját be kellett vetnem, hogy elérjem, hogy Kim velem jöjjön. Ez volt az egyetlen esélyem, hogy ráébresszem, nem az vagyok, akinek gondolja. Legalábbis ez volt az elsődleges tervem. Mostanra már megváltozott ez a terv. Az elsődleges tervem az, hogy jobban megismerjem. Tudni szeretnék róla mindent. És a minden alatt tényleg mindent értek.
Ha megtudja, hogy ezt az egész „eltiltás” dolgot csak kitaláltam, biztos vagyok benne, hogy utána többé nem látom. Emlékszem arra, amit az őszinteségről mondott: ha ő őszinte velem, elvárja, hogy én is az legyek vele. És én ezt máris megszegtem. Nem vagyok vele őszinte, de vajon bűn az, amit most csinálok? Mi van, ha ezalatt a kirándulás alatt csak még jobban megkedvelem, de a hülyeségem miatt el is veszítem?
Nem ezt érdemli – mondja egy hang a fejemben. Tudom, hogy ennek a hangnak igaza lehet. Sőt… igaza is van. Itt az ideje, hogy bevalljak neki mindent. Ebben a pillanatban érjük el Cleveland-et. Lassítani kezdtem, majd végül leállítottam az autót, az egyik autóspihenőben.

- Miért álltunk meg? Pisilned kell? – kérdezte Kim nevetve. Bárcsak én is tudnék ezen a poénon nevetni, de túlságosan hajt a bűntudat.
- Hazudtam – mondtam ki kerek-perec. Annyira bunkó vagyok, hogy még csak rá se nézek. Nem szeretném látni, azt az arckifejezést, amit most látnék. Tudom, hogy csalódott lesz és dühös, és ha akarja, azonnal visszafordulok – igaz, hogy már félúton járunk.
- Tessék? – kérdez vissza, és érzem, ahogy megfeszül a tartása. Lassan felé fordultam és végre a szemébe néztem. Talán ez egy végzetes hiba volt. Ott volt a szemében a düh, a csalódás és a szomorúság keveréke. Hogy tehettem ezt vele? Mégis mit gondoltam?
- Hazudtam – mondtam még egyszer, hiába tudtam, hogy tisztán hallotta, amit mondtam.
- De hát… a kukám vagy! Nem hazudhatsz! – a kuka helyett jobb szerettem volna, ha a barát szót használja, de ez már mindegy. Valószínűleg soha többé nem látom. Akkor most zúdítsak rá mindent? Mindent, amit érzek? Nem. Azt nem. Nem mondhatom meg, hogy valószínűleg belézúgtam. Hisz még én sem vagyok biztos ebben. Talán ez csak valami fellángolás, ami hamar elmúlik, és akkor maradhatunk barátok. De ha most megmondom, hogy valami mást is érzek, akkor talán kialakul belőle valami, majd később rájövök, hogy nem is ezt akartam és akkor örökre elválunk. Örökre – ez a szó visszhangzott a fejemben.
- Én… senki nem tiltott el tőled. Vagyis ez nem teljesen igaz. Én voltam az a valaki – nyögtem ki végül. Talán hülyeség most őszintének lennem, de ennyit megérdemel. Figyeltem, ahogy próbálja megemészteni a hallottakat. Az arca egy darabig közömbös maradt, majd egy csomó érzelem látszott rajta. Minden érzelem egymást váltogatta, így nem tudtam eldönteni, hogy folytassam vagy várjak.
- Ezt nem értem – vakargatta meg a fejét.
- Csak azért hoztalak el otthonról, hogy jobban megismerhesselek – mondtam el gyorsan egy szuszra. Most kéne hozzátennem, hogy azonnal visszafordulhatunk, ha szeretné, de már a puszta ígéret is nehezemre esne. Az arcára először kiült a döbbenet, aztán előrefordult az ülésbe, így nem láttam az arcát. Hallottam, hogy egyre gyorsabban lélegzik. Felzaklattam. A fenébe is! Mekkora barom vagyok! Hogy én mekkora egy…
- Basszus, de jó színész vagy! Minden mondatodat elhittem. Minden szavadat! – nézett rám hirtelen – Ugye tudod, hogy ez minimum Oscar-díjat érdemelne? – bambán néztem rá. Nem tudtam eldönteni, hogy már megemésztette, amit mondtam neki vagy csak most fogja. Nem éltem bele magam. Nem hiszem, hogy túllennénk a nehezén.
- Menjünk tovább – kérdezni akartam, de inkább kijelentésnek hallatszott.
- Csak ha megígéred, hogy soha nem fogsz színészkedni a jelenlétemben – nézett rám komolyan.
- Ez a minimum – válaszoltam gyorsan, mielőtt meggondolja magát.
- Akkor menjünk – vont vállat. Egy darabig próbáltam beleképzelni magam a helyzetébe, és eldönteni, hogy mit gondolhat most. Nem jutottam dűlőre ezzel kapcsolatban. Szó nélkül újraindítottam a kocsit és ismét nekivágtunk az országútnak.

Amióta elmondtam neki az igazat, azóta hozzám se szólt. Valahogy azért mégis jobban érzem magam. Tudom, hogy ez fura, de most, hogy tudja, az igazságot ezerszer jobban érzem magam. Éppen megálltunk a legközelebbi McDonald’s-nál. Kim bevállalta, hogy bemegy és megveszi a kajákat. Először én akartam bemenni, de megállított azzal, hogy: „te túl feltűnő lennél”. Ez volt az egyetlen mondat, amit váltottam vele. Azon gondolkoztam a kocsiban ülve, hogy visszaadjam-e neki a levelét.
Arról a levélről van szó, amit még ő küldött be a versenyre. Már annyiszor elolvastam, hogy kívülről tudom a szövegét, mégis minden este a kezembe kerül. Végül is az ő tulajdona, azt kezd vele, amit akar. De mi van, ha tényleg most látom utoljára? Az egy dolog, hogy belement, hogy menjünk tovább, de nem muszáj velem lennie azalatt a 2 nap alatt. Vagyis ha a mait is beleszámoljuk akkor 3 nap. Inkább megtartom emlékbe. Azzal visszadugtam a farmerzsebembe a levelet és gyorsan írtam egy SMS-t Lizzy-nek. Tudattam vele, hogy mindent elmondtam neki – már ami az elrablását illeti – és hogy lehet, hamarabb megyünk haza. Ebben még én sem vagyok biztos.
Ebben a pillanatban lépett ki Kim az épületből. Amint megláttam egy különös érzés áradt szét a testemben. Ez tényleg csak egy fellángolás lenne? Semmi több? Még sosem fordult elő velem ilyesmi. Ez lenne a szerelem? Szerelem… ez olyan nagy szó. Ártatlan szócskának tűnik, mégis nagy jelentéssel bír. Azt hiszem, én többet gondolok a szerelemre, mint az embernek általában kellene. Folyamatosan lenyűgöz a puszta ereje, amellyel megváltoztatja és meghatározza életünket. Én még nem lehetek szerelmes. Ahhoz sokkal több kell ennél! Igaz, most is ramatyul érzem magam, ha csak arra gondolok, hogy elveszíthetem. Elveszíthetem? Hisz nem is az enyém. Nincs mit elveszítenem! – erre a gondolatra akaratlanul is dühös lettem. Nem tudom, hogy miért egyszerűen csak dühös.
Kim beült mellém és szó nélkül a kezembe nyomta, amit kértem. Még így is annyira elérhetetlennek tűnik. Pedig itt van mellettem-20 centi választ el minket, talán még annyi sem. Mégis úgy érzem, mintha fényévekre lennénk egymástól. Ez ellen muszáj tennem valamit! Nem mehet így tovább!
- Köszönöm – mosolygok rá, de rám se hederít. Nem bírom tovább! Ő mondta, hogy éljek és most neki köszönhetően azt is teszem. Muszáj tennem valamit azért, hogy ez a helyzet megváltozzon!