14. fejezet - Szökés

Sziasztok!
Sajnálom... megint késtem! Jöhet a megkövezés, a 10 ostorcsapás és a lepuffantás! :D
Azért remélem tetszeni fog!
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau



14. fejezet - Szökés

3 nap telt el azóta, amióta Rob lett a „szemetesládám”, igaz, azóta színét sem láttam. Nem jött be az egyetemre, és nálunk sem volt azóta. Egy kicsit aggaszt a dolog, de próbálok nem arra gondolni, hogy talán meggondolta magát. Nem lenne ebben semmi különös és teljes mértékben megérteném. Többször jutott eszembe, hogy talán felhívhatnám telefonon - miután elment a számítógépemen találtam egy cetlit a telefonszámával - de elvetettem az ötletet. Az is eszembe jutott, hogy megkérdezem Samtől, hogy mi van vele, de mégsem tettem meg. Nem mehetek csak úgy oda hozzá...
Ráadásul a többiek is kiszúrnák az meg végképp nem hiányzik. Mindenki a kiborulásomról beszél és hülye pletykákat fűznek hozzá. Egy-kettő a fülembe jutott, de nem csináltam semmit. Mint már említettem, nem érdekel az emberek véleménye. Vagyis csak azoké érdekel, akiket szeretek, de ők pontosan tudják, hogy mi volt velem.

Mégis aggaszt ez a Rob téma. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből a gyanút, hogy esetleg miattam nem jön be az egyetemre. Sam csak annyit mondott az osztálynak, hogy egy darabig vele kell megelégednünk, mert Rob meglehetősen elfoglalt. Ez nem valami jó duma...
Megvitattam az elméletem Em-mel és anyával, persze mindketten sült bolondnak néztek.

Az álláspontjaim a következők:
1. Miért befolyásolnám a döntéseit? - Talán azért mert túl sokat tudtam meg róla.
2. Miért nem jön be az egyetemre? - Mert meggondolta magát.
3. Miért nem keres azóta? - Ugyanaz a válasz, mint az előző kérdésre.
4. És én miért nem keresem? - Mert egy idióta vagyok.

Ezeket a kérdéseket és válaszokat leírtam egy cetlire, amit folyamatosan összegyűrök, majd kihajtogatom. Idegességemben újra elkezdtem rágni a körmöm - mint 16 évesen - és a kezemmel dobolás is jócskán a hobbimmá vált manapság. 3 napja nem láttam és ennyire kiakaszt? Egy sort sem tudtam írni azóta a történetemben, ami még aggasztóbb. A hangulatom kihat az írói teljesítményemre. Ez néha jól jön, de most nem. Mindent megpróbáltam már. Néztem romantikus filmeket, hallgattam zenét, olvastam, képeket nézegettem – ezek mind azok, amik eddig megihlettek. De most… mintha minden cserbenhagyott volna. Ha ez a természet körforgása, akkor nagyon nem kedvelem…

Péntek délután van, és odakint szakad az eső. A szobám ablakából bámulok kifelé. Mindig szerettem nézni, ahogy esik az eső. Végigfut a házak tetőin, legomolyog a víz az utcákon, az emberek pedig megpróbálnak minél szárazabbak maradni.
Egyre többször azon kapom magam, hogy a telefonomat bámulom. Mintha várnék valamire. Valószínűleg ennek a hátterében is Rob áll. Nevetséges, hogy mennyire ráakaszkodok! Csak azért, mert elbeszélgettünk egy kicsit, még nem vagyunk barátok! Igaz, hogy megegyeztünk, hogy azok leszünk, de ami most folyik közöttünk az minden, csak nem barátság...

- Kim, jöttek hozzád! - szólt be anya a szobámba. Ki kereshet? Semmi kedvem nincs beszélgetni, inkább beletemetkeznék a csendbe, ha nem probléma. Feltűnés mentesen ki kellene szöknöm valahogyan. De hogyan? Talán leléphetnék a tűzlétra segítségével! Végül is még sosem vettem igénybe...
- Kim! - hallom meg anyám hangját még egyszer. Nincs menekvés... Gyorsan lerázom az illetőt és visszatérek.
Kelletlenül felálltam és az ajtómhoz mentem. Anya állt az ajtómban.
- Ki az? - kérdeztem suttogva.
- Majd meglátod – tuszkolt ki a konyhába. Amint sikerült betaszigálnia a konyhába rögtön lelépett valami vígjátékot nézni. Szétnéztem a konyhában, de senkit nem láttam. Már indultam volna vissza a szobámba, amikor megláttam az utazótáskát a földön. Ennek valahol gazdája is van... Közelebb mentem és akkor megláttam Robot a nappaliban. Először dühös lettem rá, én sem értem, hogy miért. Talán azért, mert ennyi ideig nem hallottam felőle. De amikor megláttam az arckifejezését, minden haragom elszállt. Annyira szomorúnak és csalódottnak tűnt, hogy rám is átragadt ez a hangulat.
- Szia! - köszörülte meg a torkát. Egy farmerdzsekit, szürke pólót és sötétkék farmert viselt. Jól-öltözött volt, mint mindig.
- Szia! El-elutazol? - még én is meglepődtem, hogy milyen reménytelen lett a hangom hirtelen.
- Úgy is mondhatjuk... - mosolygott fanyarul.
- Ezt nem értem.
- Azt hiszem, elszökök - vonta össze a szemöldökét. Ez most szívat?
- Elszöksz?! Mégis hova?
- Gyere velem! - ebben a pillanatban simult ki az EKG-m.
- Én?!
- Elutazhatnánk Angliába! Természetesen Emma is velünk jöhet, és anyukád is! A srácokat is hozhatod, csak gyere!
- Hé! Lassíts! Mi történt?
- Szükségem van rád! - mondta elcsukló hangon. A szemét lesütötte. - Még sose mondtam ilyet senkinek. - Összeszorult a szívem.
- Mi történt? - mentem közelebb hozzá. Az egész teste megremegett. Nem fázott... ideges volt. Miközben beszélt a kezét tördelte és egyre többször túrt bele a hajába.
- Kikészülök! Senki nem ért meg! El akarnak tiltani tőled! Érted? Ki hallott ekkora marhaságról?! - járkált fel-alá a nappaliban.
- Eltiltani? Miért? - néztem rá elképedve. Mekkora hülyeség ez! Rob nem egy négyéves kisgyerek! Eltiltani? 23 éves felnőtt ember, mégis hogy lehetne eltiltani?
- Mert elvileg több kárt okoznál nekem. Elvileg elmondanék neked mindent, te meg leírod a blogodba! Eladnád a sztorijaimat valami újságnak, és bezsebeled a lóvét! Vagy... inkább azt nem is mondom... - néz rám hirtelen.
- De hát én soha...
- Tudom. Én tudom, de nem hisz nekem senki! És itt nem a családomra gondolok! Ők mindenben támogatnak, de a menedzserem, az ügynököm… Totál kiakasztanak! Olyan elméleteket gyártanak…
- Akkor ezért nem hallottam rólad 3 napig? – kérdeztem rá se nézve. Az egyik díszpárna vonalait rajzoltam körbe az ujjammal.
- Igen. És sajnálom. Most is azt mondtam nekik, hogy Lizzy-vel vásárolgatok. Akkor jössz? – ült le velem szemben.
- Te most komolyan el akarsz szökni? Ennyiért? - Tudom, hogy igaza van, de hátha ki tudom zökkenteni. Nem hagyhatom, hogy ebből baja legyen miattam.
- Te nyitottad fel a szemem! Nem hagyhatom, hogy helyettem éljék az életem! Nem fogom hagyni, hogy helyettem eldöntsék, ki lehet a barátom és ki nem! Tudom, hogy baromság, meg minden… de nem jut más az eszembe. Akkor jössz? – kérdezte ismét.
- Nem maradhatnánk ezen a kontinensen? – kérdezem. Erre tüstént felvidult. Te jó ég! Mi fog kisülni ebből...
- Mindegy, csak menjünk el innen! Hova szeretnél menni? - sürgetett.
- Ööö... mit szólnál Milwaukee-hoz? A Michigan-tó mellett van. Kiskoromban sokat mentünk oda. Van ott egy nyaralónk! - jobb nekem sem jut az eszembe, de mindenképpen a kontinensen szeretnék maradni.
- Remek! Indulás! - állt fel a kanapéról, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is ült - Persze, kérdezd meg anyukádat!
- Milyen szöktetés ez? - hülyéskedtem, és átmentem anyához, aki szemlátomást hallgatózott. Épp az utazótáskámat vette le a szekrényem felső polcáról.

- Vedd le a másikat is! A hármunk cucca nem fog ebbe beleférni - mondtam, mikor a kezembe nyomta a táskát.
- Most jut eszembe! Nekem dolgom van a hétvégén! És Emmának is! Tudod... - erősködött. Na, azt már nem! Egyedül akar hagyni egy vámpírral? Milyen anya az ilyen?
- Nem, nem tudom. Mégis milyen dolgotok van? - sziszegtem oda neki.
- Jaj, kincsem! Nem mondtam? - hebegte anyám.
- Nem, nem mondtad.
- Hát akkor most mondom. Golfozni megyünk a hétvégén! Hát nem nagyszerű? - lelkesedett.
- Anya... nem is tudsz golfozni!
- Hát pont azért megyünk! Nem halhatok meg úgy, hogy nem tudok golfozni! - ilyenkor komolyan elgondolkodom, hogy nem-e fogadott örökbe. - Hidd el, kincsem! Tudom, mit beszélek! - kacsintott rám.

45 perccel később már a cuccomat pakoltuk be Rob kocsijába. Már mindenkitől elbúcsúztam, és Jason-nek is írtam egy SMS-t, hogy nem leszek elérhető a hétvégén. Amikor a húgom hazaért, egyáltalán nem lepődött meg, ami azt jelenti, hogy anyu már riadóztatta. Nem hiszem el, hogy ezt teszik velem! Kettesben hagynak engem Robbal? Milyen felelőtlenek...
Még egyszer ellenőriztem, hogy megvan-e mindenem. Nyaraló kulcsa, személyi, telefon, kabát - ki tudja, milyen idő van ott is. Rob is megvan. Oké... azt hiszem indulhatunk! Már majdnem beszálltam a kocsiba, amikor...
- Te mit csinálsz? – méltatlankodott Rob.
- Szerinted, mégis mit? Beülök!
- De én vezetek! – háborodott fel, és máris mellettem termett.
- Nem is tudod, merre kell menni!
- Nem baj! Majd navigálsz! Akkor sem engedem, hogy egy csaj vezesse a kocsim! – két szó jutott az eszembe: Ez hülye!

Miután megvitattuk, hogy ki vezessen - persze ő nyert - elindultunk. Az út első félórájában azon vitatkoztunk, hogy melyik rádióállomást hallgassuk. Sikerült kierőszakolnom, hogy azt hallgassuk, amit én akarok, ha már nem én vezetek... Sosem hittem, hogy ilyen fárasztó filmsztárokkal veszekedni.
Kiderült, hogy nem lesz szüksége az én navigációs szakértelmemre, mivel van GPS a kocsijában. 1200 km áll előttünk, szóval hosszú útnak nézünk elébe. Megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni az anyósülésen, kisebb-nagyobb sikerrel. A kezdeti feszültséget felváltotta az izgalom. 16 éves korom óta nem voltam a Michigan-tónál. Nagyon szerettem ott lenni. A táj lenyűgöző látványt nyújt ilyenkor. Szerencsénkre az eső is kezd elállni.
Rob láthatóan jobban néz ki. A kocsiban minden ablak le volt csavarva, a fülledt meleg miatt. Figyeltem, ahogy a szél játszik a hajával, közben a bőrszíne kezdi visszanyerni eredeti állapotát. A rádióval együtt énekelt egy dalt, amit én még sosem hallottam. Most olyan felszabadultabbnak tűnt, de hirtelen, ahogy ránéztem aggályaim támadtak. Mit fogunk csinálni? Úgy tervezte, hogy hétfőre visszaérünk. De hétfőig még van egy csomó időnk! Atya világ! Kezdett rajtam elhatalmasodni a pánik. Mihez fogunk mi egyáltalán kezdeni? Egyáltalán miért engem hívott? Simán eljöhetne Tommal vagy Lizzy-vel... mégis én vagyok itt.

Miközben ezen gondolkodtam, eljutott a tudatomig egy dal. Az egyik kedvenc számom a Jonas Brothers-től. Lehet, hogy őrültség, de nagyon szeretem a hangjukat. Meg... olyan kis aranyosak.
Hangosabbra vettem a hangerőt, mire Rob kérdőn nézett rám.
- Komolyan mondod, hogy szereted őket? - nézett rám hitetlenkedve, de azért az utat is vizslatta.
- Most miért? Szerintem igenis tehetségesek! Mellesleg Nick tök cuki! - mondtam. Fellelkesülve doboltam a Play my Music ritmusára, mikor Rob hirtelen fékezett egyet.
- Cuki?! Hány éves? Három?
- 17, ha tudni akarod. - vontam meg a vállam és elkezdtem énekelni a szöveget. Rob újra elindult én pedig jól szórakoztam az elsápadt képén.
- Szerintem akkor sem cuki – mondta egy kis idő után.
- Azt sem tudod, hogy melyikőjük Nick! - szóltam rá.
- Dehogynem! Az a szemüveges! - hadonászott előttem.
- Te miről beszélsz? - néztem rá bambán.
- Gőzöm sincs - nevetett és én is nevettem.
- Szerintem te a Beatles-re gondoltál! - nevettem ki, mire egy régi újság landolt a fejemen. Hát ezt érdemli egy barát?


A zene, amit Kim énekelt: http://www.youtube.com/watch?v=sCZxSCYshnI