12. és 13. fejezet

Sziasztok!

Bocsi a késésért, a technikai problémám még mindig nem oldódott meg. Léci, legyetek türelemmel. De itt a következő 2 fejezet. Jó olvasgatást!

Puszi: Klau




12. fejezet – Too far gone

Ahogy a dal azt megkövetelte, lassan kezdtem el. Szeretem megvárni, amíg kibontakozik a dallam a kezeim között. Így én is rá tudok hangolódni a szövegre. Aztán eljött az idő, hogy megnyikkanjak. Vettem egy mély levegőt, de nem csuktam be a szemem – mint általában. Samet néztem éneklés közben, aki bátorítóan mosolygott rám. Ebben a dalban elég sok a hangváltás, ezért nehéz elénekelni. De én már annyiszor énekeltem ezt a számot, hogy szinte már nem is érzékelem ezeket az akadályokat. Aztán jött a rész, amit Rob énekelt a Twilight-ban. Itt egy kicsit megakadtam, de Matt segített nekem. Elkezdett dobolni, a gitárom szólamához igazodva. Éreztem, ahogy szétárad bennem egy érzés. Azt hiszem ez az érzés segített nekem teljesen átélni a dalt. Egyre magasabbra vittem az akkordokat és egyre magasabban énekeltem. Nem figyeltem semmi másra, csak a dalra.
Lassan elérkeztem a dal végére, és lassítani kezdtem a tempón. Matt követte a példámat, aztán egyedül hagyott és hagyta, hogy befejezzem a dalt.
Amint abbahagytam könnyek gyűltek a szemembe és én felismertem azt az érzést, ami végigkísért a dalon: a csalódás. Hallottam, ahogy Sam vigadozik, és azt is hallottam, hogy a többiek bátorítóan tapsolnak. Tompán érzékeltem mindezt, próbáltam túl lenni azon a fájdalmas hangulaton, ami elragadott magával. Próbáltam visszafojtani a könnyeimet és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Le nem vettem a szemem a gitárom húrjairól, de ekkor egy kéz megérintette a vállam és felállított a helyemről. A visszatartott könnyektől csak homályosan láttam, de Matt a kezemet fogta és kihúzott a teremből.

Amint kiértünk leguggoltam a folyosón és a mellkasomat szorítottam a kezemmel. Olyan volt, mintha kiszakadna egy darab belőlem. Nem tudtam, hogy mi történik velem. Nem tudtam, hogy miért történik egyáltalán. Újra éreztem a kezeket a vállamon, és én Matt mellkasára hajtottam a fejem.

- Miért vagyok ilyen pocsékul? – kérdeztem még mindig sírva és próbáltam letörölni a könnyeimet.
- Velem is ezt teszi, amikor elénekelem – válaszolta egy hang. Ijedten emeltem fel a fejem.
- Te nem Matt vagy! – néztem könnyes szemekkel Robra.
- Sajnálom.
- Én is – töröltem le a könnyeimet és a fejemet a hátam mögötti falnak döntöttem. Egy darabig csak ültünk a néma csendben és vártuk, hogy kevesebbszer töröljem meg a könnyeimtől áztatott arcom.
- Honnan tudtad, hogy… hisztizni fogok? – kérdeztem miközben még mindig a plafont vizslattam.
- Ez nem hiszti. Csak nagyon beleélted magad. Velem is előfordul – kuporodott oda mellém, de én még mindig nem néztem rá.
- Már sokszor elénekeltem, de még soha nem történt ilyen.
- Talán csak most értetted meg igazán – válaszolta. Egy darabig elgondolkodtam ezen, aztán felé fordultam. Ő is a plafont bámulta, akárcsak az előbb én. Hát persze… hisz ő volt a dal másik szerzője.
- Mi a története? – kérdeztem kíváncsian. A szeme sarkából rám nézett, aztán újra a mennyezetet bámulta.
- Milyen története? – kérdezett vissza.
- Minden dalnak van valamilyen története. Ennek is kell, hogy legyen – háborodtam fel.
- Ezt a dalt, csak a Twilight miatt dobtuk össze – vonta meg a vállát.
- Nem is igaz! Ezt már hamarabb írtátok – kérdőn nézett rám. – Fanfiction-t írok rólad, rémlik? – tettem fel a költői kérdést, amire természetesen nem válaszolt. De volt egy pillanat, amikor a szemébe néztem és így beleláthattam a lelkébe.
- Miért kellett otthagynod? – döntöttem a fejem újra a falhoz. A plafon repedéseit tanulmányoztam, amíg nem válaszolt.
- Kaptam egy lehetőséget, amit nem hagyhattam ki. Ő is erősködött, hogy menjek LA-be. És én hülye hallgattam rá.
- És utána nem próbáltál visszamenni? Nem is kerested?
- Dehogynem. A Los Angeles-i premier után azonnal hazautaztam. Az első utam nem is anyáékhoz vagy a haverokhoz vezetett, hanem hozzá. Amikor odaértem ott volt egy csomó ember, de nem érdekeltek. Azt gondoltam ünnepelnek valamit. De amint megláttam őt fehér ruhában rögtön megértettem – csuklott el a hangja, aztán szó nélkül felállt és otthagyott. A szívem gyorsabban dobogott, mint bármikor. Ezt soha nem olvastam sehol, és nem is fogom. Ha nem ő mondta volna el, el sem hinném. A fejemet a térdemre hajtottam és – ha eddig sírtam – most zokogtam. Éreztem, hogy valaki a könnyeimet törölgeti zsebkendővel. Rob újra magához ölelt.

- Annyira sajnálom – sírtam.
- Gyere! – húzott fel a földről.
- Ho- hova?
- Hazaviszlek – megfogta a csuklóm és kihúzott a hátsókijáraton.
- Ugye nincs kocsid? – kérdezte a kocsijában.
- Nincs, viszont a cuccom a teremben maradt.
- Matt úgyis átviszi hozzátok. Kösd be magad! – szólt rám, én pedig engedelmeskedtem.

Az út hátralévő részében csendben voltunk. Én kissé bágyadtan bámultam kifele az autóból. Hirtelen a dal összes sorát megértettem és végtelen szomorúság áradt szét bennem. Nem mertem Robra nézni, mert féltem, hogy látja a szememben a sajnálatot. Ha jól sejtem, nem szereti, ha sajnálják. Én sem szeretem…
25 perc alatt megérkeztünk a házunk elé. Nem volt otthon senki. Anya dolgozik, a húgom pedig suliban van.

- Jobban vagy? – kérdezte miután leállította a kocsit.
- Aha.
- Az jó. Amit… az előbb elmondtam – kezdte el.
- Köztünk marad – mondtam még mindig kifele bámulva.
- Pocsék színésznő vagy! – kuncogott.
- Tényleg nem mondom el senkinek! – néztem most már rá.
- Én a „jobban vagyok” részre gondoltam. Na, gyere! – szállt ki a kocsiból.
- Hova? – mentem utána.
- Hozzátok – jelentette ki.

10 perccel később az ágyamon próbálta kényelembe helyezni magát.

- Ez totál puha! Nekem is ilyen ágy kéne… mondjuk nem rózsaszín ágyneműhuzattal. – Az előbb csak képzeltem volna azt a beszélgetést.
- Mi bajod a rózsaszínnel? – hoztam be a szobába két pohár kólát.
- Hát fogalmazzunk úgy, hogy nem az én színem.
- Szerintem épp ellenkezőleg. Kihangsúlyozza az egyéniséged – nevettem. Ekkor egy párna talált el hátulról. – Hé! Dobálózni nem ér!
- Tudod, ezt a helyzetet, sok hozzád hasonló lány kihasználná.
- Aha. Ezek szerint én kivétel vagyok.
- Ne mondd, hogy nem fordult meg a fejedben… tudod.. – vigyorgott.
- Ki vagy te igazából? – bukott ki belőlem a kérdés.
- Rob Pattinson – tárta ki a karjait, és úgy tett mintha tapsvihar tört volna ki a szobában. Lökött…
- És miért színészkedsz még az életben is? – ültem le mellé. Mintha kővé dermedt volna. Nem tudom, hogy ezt az váltotta-e ki, hogy leültem mellé vagy a kérdésem.
- Ezt hogy érted? – adta az ártatlant, de a szemében találtam valamit, ami okot adott arra, hogy folytassam.
- Mintha 2 különböző ember lennél. Az egyik pillanatban egy hülye bunkót játszol, a másikban már az igazi oldalad adod.
- Nagyon elmés – vihogott.
- Tudod mit? Hagyjuk. Én csak próbáltalak megérteni, de belátom, hogy ez lehetetlen.
- Miért? Kell valami újdonság a történetedbe?
- Nem! Én csak meg akartalak ismerni! Csak tudni akartam ki vagy te valójában! De belefáradtam a harcba, Rob. Te nyertél – mentem ki a szobámból.

- Kim! Várj! – kapott a kezem után. Ez gyors volt…
- Mire? Van még valami észveszejtő poénod, amit el kell sütnöd? Vagy esetleg meg szeretnél alázni? Gyerünk Rob! Rúgj belém! – támadtam le. Fogalmam sincs mi ütött belém…
- Sajnálom – hajtotta le a fejét. – Tudom, hogy bunkó vagyok veled.
- Bunkó? – kérdeztem vissza.
- Oké, katasztrofálisan viselkedtem veled szemben, de nem tudom, hogy miért.
- Teknőspáncél – bólogattam.
- Mi van? – kapta fel a fejét.
- Anya pszichológiát tanult. Ez egy kifejezés – magyaráztam neki.
- És mit jelent?
- Azt, amikor megpróbálod megvédeni magad másokkal szemben. Ilyenkor az ember egy másik énjét adja. Velem is előfordult már. Igaz az nem sült el valami jól – huppantam vissza az ágyra.
- Miért nem? – kortyolt bele Rob a kólájába.
- Megkérték a kezem – válaszoltam, mire elkezdett fuldokolni.
- Tessék?
- Csak vicceltem – nevettem – Én ezt a gimiben csináltam. Úgy látszik te engem tartottál fenyegetésnek. De miért?
- Azt hiszem a fanfiction miatt.
- Értem. Mondjuk elég nagy baromság, de értem.
- Már én is tudom. A te Robod, igaz? – nézett rám mosolyogva.
- Őt jobban kedvelem – kortyoltam bele a kólámba.
- Te mindig ilyen szókimondó vagy?
- A nap 24 órájában.
- Sajnálom – mondta ma már harmadjára, de ez most őszinte „sajnálom” volt.
- Oké.
- Azért be kell, hogy valljam élveztem ezt az egészet – ült le mellém.
- Mit? – néztem rá értetlenül.
- A piszkálódást. Annyira jó húzni az agyad.
- Örülök, hogy ennyire élvezed.
- Szerinted lehetünk úgy barátok, hogy közben piszkáljuk egymást? – nézett rám kíváncsian. Ezeknek a szemeknek nem lehet nemet mondani.
- Matt is szokott – vontam meg a vállam.
- Akkor…
- Akkor…
- Barátok? – grimaszolt.
- Figyelmeztetlek, hogy én leszek a legidegesítőbb barátod.
- Csak nehogy fordítva legyen – kacsintott rám, mire elkezdtem nevetni.
- Amúgy mondtam már, hogy milyen tehetséges vagy? – kérdeztem tőle.
- Még nem – vigyorgott.
- Akkor jó – vigyorogtam rá én is.

13. fejezet – Barát vagy ellenség?

- Te nem vagy éhes? – kérdezte hirtelen Rob.
- Hát… csinálhatok valamit, ha gondolod. Igaz a palacsintánál megáll a főzőtudományom.
- Szeretem a palacsintát – mosolygott. Furcsán néztem rá. – Mi az?
- Bocsi, csak még új nekem ez a kedvesség.
- Lehetek ördögi is, ha gondolod… hahaha – nevetett „ördögien”.
- Jesszus… és még te vagy színész? – nevettem.

Felálltam az ágyról és a konyhába igyekeztem. Elővettem a serpenyőt és a többi hozzávalót, majd nekikezdtem a palacsintázásba. A polcról levettem a mogyoróvajat.

- Én ezzel szoktam enni. Neked megfelel? – fordultam hátra, de Rob nem állt mögöttem. Elindultam vissza a szobámba, hátha ott találom. A gépem előtt ült és valamit nagyon elmerülten tanulmányozott.
- Te mit csinálsz? – mentem közelebb.
- SSSh! – szólt rám. Mi a franc van ezzel? Te jó ég… - gondoltam, mikor megláttam, hogy mit nézeget ennyire. A blogomra tegnap tettem fel egy fejezetet, és ha a látásomban megbízhatok az én blogomat olvasgassa.
- Azonnal kapcsold ki! – szóltam rá.
- Ne már! Még nem tudtam elolvasni az új részt!
- Kapcsold ki! – szűrtem ki a fogaim közül.
- Oké-oké – állt fel a géptől feltartott kezekkel.

Visszamentem a konyhába, de most úgy, hogy az „uraság” előttem haladt. Sorra gyártottam a palacsintákat, Rob pedig vállalkozott a töltelék belepasszírozásába. Elég viccesen nézett ki, ahogy próbált koncentrálni. A kockás inge a könyökéig fel volt tűrve, és jobbra-balra forgatta a fejét, hogy „felmérje a terepet”. Hát ilyen lenne egy filmsztár konyhai körülmények között? Nagyon úgy néz ki.

- Na, milyen? – kérdeztem úgy a harmadik megevett palacsinta után.
- Szerinted? Már annyit megettem, hogy attól tartok nem lesznek jók rám az otthoni nadrágjaim. Segítsek mosogatni?
- Nem kell. Jobb, ha mész.
- Milyen barát vagy te? Máris kidobsz?
- Nem szeretném, hogy paparazzik lepjék el a házat. – csúszott ki a számon, pedig tudtam, hogy ezzel megbánthatom Robot.
- Persze. Világos – válaszolta hidegen.
- Jaj… ne már! Nem úgy értettem. Csak tudod… nekem nem hiányoznak a címlapfotók – mondtam gúnyosan, mert emlékeztem rá, hogy egyszer ezzel gyanúsított.
- Tudom. Bocsi. Megint.

- Kim! Jól vagy?! Hol vagy? – kiabálta Olive.
- Ó-ó…
- Kim! Annyira aggódtam érted! – ugrott a nyakamba – hova tűntél óra után? Mindenütt kerestünk. Hál’ Istennek, hogy itt vagy! – ölelt meg újra – vagyis vagytok.
- Helló! – intett Rob.
- Akkor ez most… barát vagy ellenség? – nézett rám kérdőn Olive.
- Én inkább ismerősnek mondanám – bólogattam határozottan.
- Khm… - „krákogott” Rob.
- Úgy értem, hogy barát. Mi más? – nevettem zavartan – Egy nagyon idegesítő barát.
- Szóltam előre – vonta meg a vállát Rob, aki még mindig a konyhaasztalnál ült.
- Ez… akkor… érdekes – nyögte ki végül Olive – Ez palacsinta?

Ezzel letudtam Olive-t. Egy ideig zavartan ültünk egymás mellett hárman a kanapén, aztán kezdett feloldódni a hangulat. Nagy „örömömre” a diáksereg a mai kirohanásomon fog lovagolni egy ideig. Olive próbált nyugtatni, hogy úgyis elfelejtik, de most nem tudtam hinni a szavának. Nem mintha nem bíznék benne vagy ilyesmi, csak hát az én barátnőm a naivak közé tartozik. Egykor én is a naivak táborát erősítettem, de én ezt már kinőttem. Mindig mindenkiről a legjobbat feltételeztem, hittem az emberekben; de azóta sok mindenben megváltozott az életem, és ez megtanított arra, hogy jól nézzek szét magam körül. Megláttam magam körül azokat az embereket, akikről eddig sosem hittem volna, hogy milyenek is valójában. Egyesek szemében láttam a gúnyt, ahogy rám néznek; vannak olyanok, akik mindenben, amit teszek, a hibáimat keresik; mások kinevetnek vagy viccet csinálnak belőlem. Ilyen körülmények között hamar felnőttem.
Barátnőmnek rövidesen távoznia kellett, mondván „van egy kis elintéznivalóm”. Ennek a szövegnek valahogy nem tudtam bedőlni, így azt gondoltam egyedül akart minket hagyni. Gyanakvón néztem rá, de ő folyton csak azt hajtogatta, hogy dolga van. Hosszas vívódás után elengedtem. A legfrusztrálóbb a beszélgetésünkben az volt, hogy figyelmen kívül hagyta Rob jelenlétét. Mintha zavarta volna vagy nem is tudom. Erre még rá kellesz kérdeznem.
Igaz, azt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy engem is zavar Rob jelenléte. Nehézkesen vallottam be magamnak, hogy nem igazán bízok benne. Ez a „barátosdi” nekem elég gyanús. Miért akarna barátkozni olyas valakivel, akit eddig ki nem állhatott? Ez a kérdés több aggodalmat csalt a felszínre, mint amit vártam. Valószínűleg ezt Rob is észrevehette.

- Mi az? – kérdezte.
- Azon gondolkoztam mit akarsz ezzel elérni – úgy döntöttem, hogy őszinte leszek vele. Az őszinteség nekem nagyon fontos, így én is mindenkivel őszinte vagyok. Tudom, hogy ez nem mindig jó, de legalább tudják a véleményem, így nem érheti őket meglepetés. Azt is tudom, hogy van, aki pont azért barátkozik velem, mert őszinte vagyok. Ilyenek az emberek… „Kinek a pap, kinek a papné.”
- Még én sem tudom – sandított rám.
- Légy őszinte! Bár akkor sem foglak jobban kedvelni…
- Ez kedves.
- Ha én őszinte vagyok veled, akkor elvárom, hogy te is az legyél velem.
- Nem… nem biztos, hogy én vagyok a legjobb barát számodra.
- Kifejtenéd? – kértem rá, amikor láttam, hogy nem fogja folytatni.
- Sokak szerint én többoldalú személyiség vagyok. Lehetek akár a legjobb barátod is, de az ellenséged is. Sosem tudhatod, hogy mikor foglak hátba támadni. Én sem tudom. Talán az idő tette ezt velem, de meg kell értened engem. A hírnév nemcsak fény és csillogás. Sok barátot szereztem vele, akikről később kiderült, hogy csak érdekből vannak mellettem. A bajban mindegyikőjük cserbenhagyott. Így váltam olyanná, amilyen most vagyok. Régen mindenkiről a legjobbat feltételeztem, igaz emiatt sokszor csalódtam. Most így próbálom megvédeni magam – nevetett és zavartan beletúrt a hajába. Ilyen hosszú beszédet még sose hallottam tőle. És a még meglepőbb az volt, hogy pontosan tudom, miről beszél. Lehet, hogy én nem vagyok híres, és nem követnek mindenhova paparazzók, de akkor is értem az érzéseit. Úgy látszik, ez mindenkiben végigmegy valamikor. Ebben a pillanatban Em jutott az eszembe és az, hogy még mennyi csalódás fog rá várni az életben. Tudom, hogy hülyeség, de azt szeretném, hogy ne kövessen el olyan hibákat, mint én. Ne tudja meg milyen a fájdalom és a csalódás. Talán ez az élet velejárója, de jobb szeretném, hogy ebből ő kimaradjon. Kár, hogy ez lehetetlen…
- Szerintem ez az élet egyik tanulsága.
- Mi? – nézett rám kérdőn.
- Fontos, hogy tudd, hogy nem szerethet téged mindenki. Lehet, hogy te vagy a világon a leghíresebb színész, de nem szabad elfelejtened, hogy nem mindenki bírja őket. Épp ezért változol. Talán azért, hogy elfogadjanak olyannak, amilyen vagy; de az is lehet, hogy te próbálsz meg más lenni, az ő kedvükért. Ez a két alternatíva van. De tudnod kell, hogy ha csak azért akarsz zenész lenni, mert őket jobban szeretik, nem biztos, hogy olyan jó zenész lennél, mint színész. Viszont igaz ez épp fordítva is. Van, aki a zenészeket nem csípi, és a színészeket tartja nagyra. Töltheted életed hátralévő részét azzal, hogy próbálsz jobb zenész lenni, ami lehetetlen hisz színész vagy, de megpróbálkozhatsz megint a legjobb színész lenni. Ez egy kicsit zavaros, de szerintem attól még van értelme. – néztem rá Robra, aki az előtte lévő kólát bámulta. Valószínűleg a hallottakat próbálta feldolgozni. Belekortyoltam az én kólámba és kibámultam az ablakon. Figyeltem, ahogy az emberek elhaladnak az út szemközti oldalán.
- És te melyik csoportba tartozol? – kérdezte Rob, megtörve a csendet.
- Hát… - tétováztam – először próbáltam olyanná válni, amilyennek a többiek is elfogadnak. Ez még a gimiben volt. De ahogy teltek a gimis éveim, úgy éreztem mintha egy ketrecben élnék. Nem csináltam azt, amit akartam, mert mások szerint az butaság lett volna. Nem mondtam ki az őszinte véleményem, így alig nyíltam meg néhány embernek. Lehet, hogy így mindenkivel jóba voltam az osztályban, de mégis egyedül éreztem magam. Aztán egy nap mintha kinyílt volna a csipám és önmagam voltam. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak mások. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam vagy a tetteimről. Egyszerűen csak élni akartam az életem és nem egy ketrecben eltölteni azt.
- Bátor vagy – mondta hosszas csend után. Ebben a két szóban annyi fájdalom és szomorúság hallatszott, hogy legszívesebben megráztam volna őt, hogy ébredjen fel.
- Az életben is színészkedned kell, igaz? Nem tehetsz olyat, amit igazán megtennél, mert mások azt nem néznék jó szemmel. Nem értem, hogy bírod…
- Már nem megy sokáig – hajtotta le a fejét a kezére, amit a térdén támasztott meg. A kezét a hajába túrta, de nem vette ki onnan. Elkezdett remegni, mintha sírna, de tudtam, hogy nem erről van szó. Csupán csak dühös és feszült. A kezem akaratlanul is elindult felé, de megálljt parancsoltam magamnak.
- Hadd segítsek! – kértem halkan.
- Hogy? – nevetett fel szomorúan – Senki nem tud segíteni ezen. Mégis hogy várhatják el tőlem, hogy legyek olyan, mint amit elvárnak? Úgy érzem, bármelyik percben becsavarodhatok. Már azt sem tudom, hogy ki vagyok igazából!
- És mi van Tomékkal? Velük önmagad lehetsz! Ők tudják, hogy kivagy!
- Az más… Ők régóta ismernek. Bennük még mindig úgy élek, ahogy a hirtelen jött hírnév előtt. Ezt az egészet észre sem veszik.
- Akkor itt vagyok én! Tudom, hogy ez nem valami nagy vigasz, de a bunkó oldalad már jól ismerem. Talán itt az ideje, hogy a másik Robot is megismerjem…
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Az sem volt jó ötlet, hogy ezt az egészet elmondtam neked. Nem tudom, mi ütött belém. Össze-vissza beszélek… - legyintett, mintha nem lenne lényeges az előbbi vallomása.
- Az előbb őszinte voltál, ami normális.
- Nálam nem. Én… én sosem tárulkozok ki senkinek. Nem engedek közel magamhoz senkit.
- Tudod, ez érdekes. Nekem ma két titkod is elmondtad. – egy darabig elgondolkozott ezen. Fürkészve nézett engem, mintha próbálna olvasni a szememből.
- Ez tényleg fura, de olyan jó érzésem lett tőle. Olyan… mintha szabad lehetnék. Nem tudom, hogy csinálod, de ez miattad van. Azt hiszem ilyen hatással vagy rám. – nézett még mindig zavarba ejtően. Nagyon azon voltam, hogy ne válljak vörössé.
- Ha gondolod, lehetek a lelki szemetesládád – vontam meg a vállam. Próbáltam úgy beszélni, mintha cseppet sem izgatna a dolog, pedig nagyon is lázba hozott. Talán tényleg valóra válhatnak azok az álmok, amiket a szobámban képzeltem el? Tényleg lehet akkora szerencsém, hogy megbízzon bennem? Talán még jó barátok is lehetnénk… igaz nem biztos, hogy ő is ezt akarja.
- Félő, hogy hamar meg fog telni az a kuka, és akkor páros lábbal rugdos ki az ajtón. Vagy ami rosszabb, az-az, hogy használja az öklét. – erre nevetnem kellett.
- Te provokáltál.
- Sajnálom. Kösz a felajánlást Kim! Ezért nagyon hálás leszek mindig, de nem akarlak traktálni téged a baromságaimmal – állt fel a kanapéról.
- Úgy érzem ez a kuka elég mély ahhoz, hogy a te szemeted is beleférjen – mondtam mosolyogva és én is felálltam a helyemről.
- Csak akkor lehetsz a kukám, ha én leszek a te kukád – alkudozott.
- Nem bánom Robert Pattinson. Lehetsz a kukám! – nevettem Robbal együtt, aki már a bejárati ajtó küszöbét lépte át.
- Akkor holnap találkozunk! Hívj, ha baj van… kukám – kuncogott, majd eltűnt a folyosón.

Egy egészen őrült nap áll mögöttem az biztos, de legalább a nap kérdésére már tudom a választ. Barát vagy ellenség? Egyik sem. Kuka…