10. és 11. fejezet

Sziasztok!
Tudom... tudom. Megint későn. Sajnálom! Tényleg! Higgyétek el, hogy hamarabb is hoznám a fejiket, ha nem lenne ilyen sz*r a gép... Anyáékkal már tárgyalunk a problémáról...xD
A lényeg, a lényeg: itt a következő 2 fejezet! Nem kaptok hármat, mert nem gyűlt össze a 10 komi (nem mondhatjátok, hogy nem adtam elég időt) =P
Szóval... kérlek titeket (ismét), hogy legyetek türelemmel!!!!!!! Addig is jó olvasgatást!
Puszi: Klau



10. fejezet - Rémálom

Másnap reggel álmosan keltem fel. Nem tudtam kipihenni magam rendesen, nem tudom, hogy mi ennek az oka. Kicsit hisztis is voltam reggel, mint mindig mikor álmos vagyok. Gyorsan felöltöztem, megreggeliztem és fogat mostam. Bepakoltam a táskámba, a vállamra kaptam a gitárom és levágtattam a lépcsőn. Ma reggel az első órám lyukas volt, úgyhogy anya és Em már rég nem voltak otthon, amikor én felkeltem.

- Szia! – köszöntött Olive jókedvűen a kocsijában.
- Neked sosincs rosszkedved? – háborodtam fel és nyomtam 2 puszit az arcára.
- De. Csak jól leplezem –vont vállat.

Lassan el is indultunk a suliba. Amikor megérkeztünk még tanítás volt, de elfoglaltuk magunkat. Én a vizsgáimra koncentráltam, Olive pedig a blogom ügyes-bajos dolgait rendezgette. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle. Már számtalanszor megköszöntem neki, hogy segít nekem, de úgy érzem ez nem elég. Ha ő nem lenne, biztos nem lehetne olyan népszerű a történet.
Lassan szállingóztak kifele a diákok az osztálytermekből. Találkoztunk Matt-el és Lucy-val. Ők is zene szakosak, úgyhogy együtt mentünk az előadóterembe. Olive-tól el kellett búcsúznunk, de csak egy kis időre. Neki most tánc lesz.

- Hallottátok, hogy egy énekes fog előadást tartani? – nézett ránk Lucy.
- Fogalmam sem volt róla – vontam meg a vállam. Nem igazán hatnak meg a hírességek…
- Remélem Beyonce, vagy Shakira. Ja. Az még jobb lenne. Kár, hogy Angelina Jolie nem énekes. Mondjuk neki úgyis olyan nagy a szája… - morfondírozott Matt.
- Fúúúj – fűztem hozzá.
- Neked véletlenül nincs barátnőd? – ültünk le Lucy-val a terembe. Az előadótermek – főleg a zeneterem - a legnagyobbak a suliban. A zeneterem annyiban különleges, hogy itt minden fából van az akusztika kedvéért. Volt egy hatalmas kivetítő a tanári emelvény mögött, általában azon magyaráz Mr. Ryston. A terem jobb oldalán volt a zongora, a gitárállvány és sok más hangszer (dob, hegedű, tuba). A tanár ezeket nemzeti kincsekként emlegeti… A terem annyiban is tűnik a mi szempontunkból hasznosnak, mert hangszigetelt. Mondjuk, ez iskolai lövöldözéseknél nem jönne jól…
- Inkább csak volt. Folyton féltékenykedett.
- Sajnálom – dörzsölgettem meg a vállát. A szokásos helyünkön ültünk. A diákok egy félkör alakú padsorban helyezkedtek el. Én ültem középen. A két oldalamon Matt és Lucy volt.
- Nem gáz. Végül is én mondtam ki, hogy vége. És amúgy is, csak 2 hónapja jártunk. – vonta meg a vállát Matt. A pasik tényleg ilyen könnyen túllépnek a szakításon, vagy csak leplezik? Ezt sose értettem. Ekkor bejött a terembe Mr. Ryston.
- Oké fiatalok! Ma nem én tartom az órát nektek… lehet örülni. A mai vendégünk 2 zenész lesz. Vagyis csak az egyikük zenész hivatalosan, a másik fickó színész. Mindegy is… nem ez a lényeg. Én is itt leszek ezen az órán, hogy segítsek a srácoknak, de utána 2 hétig még ők lesznek az ideiglenes tanáraitok. Szóval… Szeretném bemutatni Sam Bradley-t. Sam gyere!
- Nektek nem ismerős a neve? – kérdeztem a többiektől a név hallatán. Tudtam, hogy hallottam már valahol, de nem tudom, hogy hol.
- Kim… ő énekes. Tutira hallottad vagy láttad a nevét valahol – emlékeztetett Matt. Nem ez más… - gondoltam magamban. Aztán bejött Sam és nekem leesett az állam. Arról a Samről van szó, aki Rob gyerekkori barátja. Már nagyon régen bele vagyok zúgva a hangjába. Egyszerűen lenyűgözően énekel. Sajnos az örömöm nem tartott sokáig. Rögtön leesett a tantusz… azt mondta a tanár, hogy egy színész is itt lesz… az nem lehet… mondd, hogy nem ő. Amíg ezen morfondíroztam, Sam beszélt valamit, de nem hallottam semmit. Totál bepánikoltam. Egy mondat azért eljutott a tudatomig:
- Rob gyere be! Nem esznek meg a lányok! – nevetett Sam és megjelent mögötte Rob.
- Ne már! – csaptam az asztalra dühömben, mire minden szem rám szegeződött.
- Kim minden rendben? – kérdezte tőlem Mr. Ryston. Amikor a tanár kimondta a nevem Rob gyorsan felkapta a fejét és rögtön rám nézett. Először lefehéredett aztán megint megjelent az a hülye vigyor a képén…
- Persze tanár úr. Csak most tudtam meg, hogy kikapott a Yankess. – improvizáltam. Remélem tényleg kikaptak…
- Hát… próbáld meg feldolgozni – mondta a tanár kis töprengés után. Aprót bólintottam és hallottam, hogy Matt kuncog mellettem.
- Ez, de gáz! – csúsztam lejjebb a székemben. Közben Rob még mindig ugyanolyan vigyorral a képén ült le az emelvényre.
- Szétzúzzam annak a baromarcúnak a képét? – kérdezte Matt vigyorogva.
- Kösz, de azt már én elintéztem. – csúszott ki a számon.
- Tessék?! – kiabálta rám egyszerre Lucy és Matt.
- Na, de srácok! – dörrent ránk a tanár.
- Elnézést Mr. Ryston. Csak most dolgoztuk fel mi is az új információt – mondta fapofával Matt. Ez hülye…
- Oké… hogy elkerüljünk még egy ilyen esetet bejelentem, hogy tegnap kikapott a Yankee-s. -Kis csend keletkezett aztán Sam folytatta a beszédet. Én próbáltam láthatatlan maradni, főleg Rob számára. Erősen koncentráltam, hogy ne nézzek fel a füzetemből – amit rendesen tele is firkáltam – amikor egy összehajtogatott papír landolt a padomon. Gyorsan kihajtogattam a lapot és elolvastam:

El sem hiszem, hogy te behúztál Robert Pattinsonnak! Totál büszke vagyok rád! De remélem, nem fáj nagyon a kezed! =)

Matt kézírása volt. Felé fordultam és büszkén mutogattam a „jobbom”at. Aztán rajzoltam egy hatalmas smile-t a lapra.

- Megosztanátok velünk is? – kérdezte Rob. Ezt megölöm. Direkt le akar égetni mindenki előtt? Mondjuk, ez most számára lenne égő…
- Ha nem gond inkább nem. – feleltem.
- Csak egy dalt írtam le neki – felelt Matt.
- Dalt? – kérdeztem egyszerre Robbal, Sammel és a tanárral. Aztán gyorsan észbe kaptam.
- Vagyis egy dalt… írt… nekem – javítottam. Hát ez zseniális… Tiszta diliház…
- Matthew, előadnád? – kérte a tanár. Te jó ég… és most mi lesz?
- Ez duett! – vágtam közbe. Mi van? Elment az eszem?
- Remek. Akkor kijönnétek és előadnátok? – kérdezte Sam. Ezek kinyírnak…
- Vonakodom teljesíteni a kérést – emeltem fel az állam. Úgy érzem magam, mintha egy rossz álomba csöppentem volna. Igazán csöröghetne az óra…
- Kim… ez nem kérés, hanem parancs – vette át a szót a tanár. Az egész diáksereg – már akik ott voltak – minket vizslattak. Sóhajtottam egyet, és elindultam lefelé, Mattel a nyomomban.

- Most mi lesz? – súgtam neki oda.
- Énekeljük a dalunkat.
- Most komoly? Azt 15 évesen írtuk!
- Van jobb ötleted? – tette fel a költői kérdést Matt. Basszus…

A kezembe vettem a gitárom, az övét ráakasztottam a vállamra és játszani kezdtem a régi dalunkat. Ezt még akkor írtuk, amikor bekerültünk a középsuliba. Folyton ezt énekeltük, amikor rossz kedve volt valamelyikünknek, mert tudtuk, hogy ez a másikat jobb kedvre deríti. Ránéztem a tanárra hátha meggondolja magát, de határozottan úgy tűnt, hogy ez lehetetlen.

- Lássuk a medvét! – szólalt meg Rob. Elképzeltem mi lenne, ha felemelném a gitárom, leakasztanám a pántot a vállamról és a magasba emelném a hangszert, aztán akkorát kólintok Rob fejére, hogy elfelejtene még beszélni is. Szép álom…

Próbáltam megnyugtatni a remegő kezem, majd rákacsintottam Mattre, hogy kezdheti. Nála is gitár volt, így ő egy szólammal lentebb kezdte, mint én. Csak így jön ki a ritmus. Matt kezdte az éneklést is, nagy szerencsémre, mert így volt egy kis idő, hogy összeszedjem magam. Amikor elkezdtem írni a Dreams-t, sokat ábrándoztam arról, hogy mi lenne, ha Rob egyszer csak a szobámban teremne. Nem tudtam elképzelni, hogy mit tennék. Kis idő elteltével újra és újra lejátszottam magamban egy pillanatot, amit leírtam a Drems-ben. Aztán rájöttem, hogy mit tennék, ha a szobámban teremne. Megcsókolnám. Ez volt az első variáció. A második, hogy elénekelek neki egy dalt. És lám… most itt ülök, nem tudom, hogy hány diák előtt és Rob előtt, kezemben egy gitárral. Talán a Sors akarta ezt így? Hogy észhez térítsen? Régebben, ha ez megtörtént volna velem, valószínűleg a nyakába ugranék, és addig csókolgatnám, amíg meg nem hal. De most… arra vágyom a legjobban, hogy kupán vághassam a gitárommal. És ekkor jöttem rá, hogy változunk. Hogy körülöttünk semmi nem változik, csak mi magunk. Talán nem is Rob lett más, hanem én. Ő talán mindig ilyen volt és nem a hírnév tette ezt vele. Annyi itt a talán, hogy kezdek megőrülni…

Az én részem következett. Már éppen nyitottam a szám, hogy hangot préseljek ki a mellkasomból, amikor – az Istennek hála – megszólalt a csengő. Ez most komoly? Ilyen könnyen megúszom? Köszönöm, köszönöm, köszönöm…

- Holnap itt folytatjuk! – nézett rám jelentőségteljesen a tanár. Még jó, hogy ő nem lesz itt holnap…
- Ekkora mákot! – jött le nevetve Lucy a lépcsőkről, kezében a cuccainkkal. Gyorsan a vállamra vettem a gitárt és a táskám, majd kioldalaztam az ajtón. Semmi kedvem nem volt beszélni ezzel a nyálképűvel.
- Uhh… ez közel volt – jött mellettem nevetve Matt.
- Annyira közel, hogy már fájt. – mondtam komolyan. És komolyan is gondoltam. Ez tényleg fájt…

- Milyen volt az óra? Hallottuk, hogy zenészek voltak bent nálatok – jött mellettem Olive.
- Én úgy fogalmaznék, hogy eseménydús – válaszoltam.
- Eseménydús? – ismételte.
- Az egyik zenész nem egészen zenész. És történetesen köze van a mi kis Kimünkhöz. – fűzte hozzá Matt.
- Nincs köze hozzám! – tiltakoztam.
- ÓÓ nem! Csak történetet írsz róla! Tényleg semmi közöd hozzá.
- Ó-óó… csak nem? – nézett rám Olive.
- Csak de. Ez mekkora szívás…


11. fejezet – Mégis mit gondoltam?

Gyalog igyekeztem a munkahelyem felé a délutáni félhomályban. Ilyenkor elég nagy a forgalom, így inkább nem vettem igénybe Olive „taxi társaságát”. Miközben haladtam az MP4-em szólt a fülemben, ennek köszönhetően sikerült kizárnom a külvilágot.
Egy fél óra gyalogolás után meg is érkeztem a hangszerboltba.

- Szia! Milyen napod volt? – kérdezte Ted, miközben én ledobtam a cuccom az eladópult mögé.
- Inkább nem nyilatkoznék – tudtam le a témát.
- Ha úgy érzed beszélni szeretnél, csak szólj! – kacsintott rám.
- Köszi – mondtam őszintén.

A munkaidő hamar elment. Mindössze 4 vásárló volt, akiket nem volt nehéz kiszolgálnom. Pontosan tudták, hogy mi hol van – azaz törzsvásárlók voltak – ezért nem kellett nekik segítenem. Amíg „dolgoztam” hozzákezdtem ahhoz a dalhoz, amit Jason ihletett. Nem volt nehéz dolgom. Megnyitottam a blogját és újra elolvastam a történetét. Igazából egész jól sikerült elcsípnie a jellememet. Büszke lehet magára. Újra és újra elolvastam az eddig fent lévő részeket, és ezek hatására jött az ihlet. 2 dalt is írtam, majd a húgom eldönti, hogy melyik lesz az igazi.

- Hali! – kiabáltam az előszobánkban. Lehúztam a cipőm, a dzsekim felakasztottam a fogasra, és a táskámat letettem a tükör elé. Ma nem kell sokat tanulnom és holnap úgyis 11-re kell bemennem. Csak két órám lesz, mindkettő ének. Ez eddig sosem zavart, de most, hogy Robot fogom bámulni két órán keresztül… Úgy érzem, ez meghaladja a képességeimet. A mai égésemre gondoltam és még a gondolatra is vörös árnyalatot vettem fel.
- Szia! Kérsz sült krumplit és hamburgert? – kiabálta a húgom a konyhából.
- Naná!
- Milyen napod volt? – kérdezte. Úgy nézett ki, mint egy gondos anyuka. Annyira szeretem nézni, ahogy főzőcskézik. Be kell vallanom, hogy ő sokkal jobban főz, mint én. Mondjuk azt nem nehéz… Leültem a konyhapult szélére és elmeséltem neki az énekórán történteket. Jókat nevetett a hülyeségemen – a Yankee-s, a dal, az asztalra csapás. Nem hibáztathatom, hogy kinevet. Ha kívülről láttam volna magam én is ugyanígy nevetnék.

- És most mihez fogsz kezdeni? – kérdezte Em, miután végighallgatta a sztorim.
- Próbálom túlélni az énekórákat. Ez az elsődleges tervem. Úgyis csak két hétig lesznek… az nem olyan hosszú idő.
- Ha te mondod…
- Most mi van? – kérdeztem a hirtelen hangváltása miatt.
- Szerintem csak hülyéskedik veled. Szerintem a szíve mélyén csíp téged.
- Hát jó mélyen lehet… - nevettem – Amúgy honnan szedsz ilyen hülyeséget?
- Csak… teljesen más volt, mikor itt piszkált téged, mint amikor kiléptünk az ajtónkon – egy percig értelmetlennek hangzott, amit mondott, aztán leesett, hogy arról beszél, mikor lekísértek őket tegnap.
- Más?
- Aha. Olyan… nem is tudom. Egy teljesen más Rob volt az. Mintha valami álarcot húzna, mikor ott vagy a közelében. Képzeld még puszit is adott, mikor elmentek. És Tom is… - kezdett olvadozni.
- És szerinted mit tehetnék ez ellen? – haraptam bele a hamburgerbe.
- Semmit. Szerintem hagyd, hogy lehulljanak körülötte a falak. Talán túl sok volt ez neki egyszerre. Hirtelen beléptél az életébe és felforgattál mindent. Ez nem lehet túl könnyű. Főleg, hogy lesifotósok hadai is a nyomában vannak. Próbáld beleképzelni magad a helyébe!
- Igazad van – gondolkodtam el – Te lázas vagy?
- Nem. Csak tudom, mit beszélek – vonta meg a vállát. Felállt az asztaltól és bevonult a szobájába. Talán a húgom többet tud, mint amit mond.

Anya csak este ért haza. Holnap is kora reggel fog elmenni, így megvártam, míg hazaér. Beszélgettünk egy kicsit, aztán hagytam, hogy aludjon. A húgom addigra már rég ágyban volt. Mielőtt én is lefeküdtem volna aludni, benéztem hozzá. Édesen aludt. A szája egy picit nyitva volt és szétterült az ágyon. Ő nem is tudja, hogy ezt szoktam csinálni. Amikor már rég alszik, néha átlopódzok hozzá és nézem, ahogy alszik. Ilyenkor olyan nyugodt, és többet mond, mintha tényleg beszélgetnénk. Ilyenkor mindig megköszönöm Istennek, hogy ő van nekem.
Ez ma este is így volt. Egy fél órát maradhattam mellette, majd én is elaludtam.

- Felkészültél a mai kínzásra? – kérdezte Matt másnap délelőtt. Átfogta a vállam és úgy mentünk tovább.
- Nem egészen. De nem is érdekel.
- Oké. De ha kikészít, csak szólj és kap egy monoklit a szeme alá.
- Hidd el, szólok! – nevettem kicsit fáradtan. A tegnap estém igazán hosszú volt. Egész éjjel ezen a nyavalyás napon izgultam. Olyan hajnali kettő fele sikerült csak elaludnom.
Bementünk a terembe és elfoglaltuk a helyünket. Lucy már ott várt minket a helyünkön.
- Sziasztok! Mi újság? – kérdezte mosolyogva.
- Semmi – ásítottam.
- És veled? – kérdezett vissza Matt.
- Velem sem sok – vont vállat. – Alig várom már, hogy elkezdődjön az óra!
- Ellentétek vagyunk – állapítottam meg.

A „tanárok” egy kicsit várattak magukra, de ennek én csak örülni tudtam. Matt észrevette rajtam, hogy olyan furcsa vagyok, de ennek én sem értem az okát. Ha nem ismerném olyan jól magam, azt mondanám, csak álmos vagyok, de ez nem egészen igaz. Azon kaptam magam, hogy várom Robékat. De ha még őszintébb szeretnék lenni magamhoz, akkor azt mondanom, hogy várom Robot. Ez elképesztő… nem tudom, hogy miért teszi ezt velem. Talán csak azért, mert olyan jó őt szívatni? Ez is benne lehet a pakliban. De eszembe jutott, hogy mit mondott a húgom. Miért viselkedne teljesen másképp, ha ott vagyok a közelében? Miért nem viselkedik úgy, mint máskor? És miért érzem azt, hogy a húgom nem mondott el valamit? Olyan mintha egy nyálas szappanoperába csöppentem volna. Először ezek a furcsa „véletlenek”, most meg hogy rá gondolok. Ez nekem sok…

- Show Time! – nevetett mellettem Matt. Ez azt jelenti, hogy bejöttek. Izgatottan fordultam az ajtó felé, de észbe kaptam. Magam elé szegeztem a pillantásom, mit sem törődve a belépő fiúkkal. Na, persze… ha most anya látna, jót röhögne rajtam.
- Minden oké Kim? – suttogta Lucy mellettem.
- Persze. Csak egy kis hányingerem van – hazudtam.
- Csak nem beparáztál? – röhögött mellettem Matt.
- Fogd be! – vágtam oldalba.
- Jó reggelt mindenkinek! – mondta egyszerre Sam és Rob.
- Reggelt? Délelőtt tizenegy óra van – nevetett Matt.
- Biztos hosszú volt az éjszaka – nevetett Lucy is. Ez az egy mondat mintha kivágta volna a biztosítékot. Te jó ég… féltékeny vagyok? Egy gyors pillantást vetettem Rob felé. Tényleg elég fáradtnak tűnt. Én meg még itt képzelődök? Ő meg egy jólfizetett lotyóval hempereg? Ez tiszta agyrém… Mégis mit gondoltam? Hogy tetszek neki és ezért piszkál? Az oviban csinálták ezt a fiúk, nem a való életben! Hogy én mekkora barom vagyok!
- Hercegnő? Jól vagy? Mintha sápadt lennél.
- Jól vagyok – mondtam Mattnek, de ő még mindig kétkedve nézett rám. Most nincs kedvem bevallani, hogy milyen hülye voltam egy teljes napon keresztül. Hogy hihettem azt, hogy…?
- Gondolom, örülnétek, ha ma nem csinálnánk semmi komoly melót. Úgy terveztem, hogy megbeszélhetnénk a vizsgafeladatokat – szinte tapintani lehetett a teremben lévő diákokon a megkönnyebbülést.
- Mindketten tudjuk – intett Sam Rob felé – hogy milyen közönség előtt fellépni. Tudom, hogy ti is léptetek már fel, de az egymás előtt volt, nem pedig vadidegen emberek előtt. Nos… a vizsgán az igazgató, az énektanár, Robert Pattinson, Thomas Sturridge, Bobby Long és én is jelen leszünk. Mi még nem igazán ismerjük egymást és a szűk idő miatt nem is valószínű, hogy jobban meg fogjuk ismerni a másikat. De mindketten szeretnénk, hogy mindenki átmenjen ezen a vizsgán. Most meg fogjuk tanulni, hogy milyen idegenek előtt énekelni. Én és Rob leszünk a közönség. Rendben? – nézett szét a teremben Sam – Jól van. Mielőtt elkezdenénk, lenne egy kérdésem. Ki az, aki már énekelt bármilyen közönség előtt, kivéve az iskolát? – egymásra néztünk Mattel, és egyszerre nyújtottuk fel a kezünket. Tavaly nyáron egy bárban énekeltünk. Úgy terveztük, hogy most is ezzel fogjuk tölteni a nyári estéinket. Sam és Rob meglepődtek, hogy az én kezemet is a magasban látják.
- Nagyon jó! Veletek fogjuk kezdeni. Ti lehet, hogy már nem izgultok annyira, ha mások előtt kell megmutatni a tehetségeteket. Kimberly… - kezdte el Sam, de én félbeszakítottam.
- Csak Kim.
- Oké, Csak Kim – nevetett – Te hol énekeltél először?
- Egy bárban Mattel.
- És együtt énekeltetek, vagy Matt csak kísért téged valamilyen hangszeren?
- Ez is, az is.
- Elő tudnátok adni nekünk egy olyan dalt, amit mi is ismerünk? – mosolygott rám Sam. Én Mattre néztem, aki bólintott egyet és már indult is a dob felé.
- Persze – mondtam egy kis idő után és én is elindultam lefelé. Éreztem a hátamba fúródó pillantásokat, ahogy elhaladtam a fiúk előtt.
- És mi lesz a kiválasztott dal? – kérdezte most már Rob. Samre néztem és mosolyogva válaszoltam:
- Sam Bradley – Too far gone.