8. és 9. fejezet

Sziasztok!
Sajnos megint technikai problémáim adódtak... nem tudom meddig lesz még így, remélem nem sokáig.
Megint 2 fejezettel jelentkezek, de ha kapok legalább 10 komit legközelebb 3 fejezetet hozok. Szóval, csak rajtatok múlik, hogy mikor olvastok ;)
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau


Rob szemszöge

5 óra alvás, 3 doboz cigi és kb. 1 liter kávé után elég siralmasnak tűnt a helyzet. A forgatást a múlthéten kezdtük el, de olyan, mintha nem haladnánk. Még minding az első jeleneteken dolgozunk, a főszereplő lány folyton hisztizik vagy a sminkje, vagy a ruhája miatt. Mindenki ideges és mindenki üvöltözik a másikkal. Mindenkinek egy jó nagy adag vodka lenne a legjobb. Akkor mindenki tudna lazítani.
Szerencsére hamar elszabadultam a diliházból. Az első utam rögtön Lizzy házához vezetett. Lizzy néhány hónapja vett egy házat itt, New Yorkban. Mivel itt forgatok megengedte, hogy nála dekkoljunk Tommal és Marcussal. Igaz a mostani helyezet nem a legjobb közöttünk. Folyton veszekszünk, ráadásul ezt a vitát Kimberly Sullivan váltotta ki. Kurvára nem értem, hogy miért kell túlreagálnia Lizzynek ezt a helyzetet.
Alig vártam, hogy „haza”érjek, erre megint kezdi előröl.

- Hagyj már békén! Legalább tőled lenne nyugtom! – kiabáltam, pedig eddig sosem kiabáltam a nővéremmel. Lett volna rá okom bőven, de mindig magamban tudtam tartani az indulataimat. Most valahogy ez nem ment nekem.
- Addig foglak szekálni, amíg nem teszed meg, amire kérlek!
- Ahj Lizzy! Az őrületbe kergetsz komolyan! – ekkor nyitott be Tom és Marcus.
- Mi folyik itt gyerekek? – kérdezte Marcus.
- Családi balhé. Lizzy vs. Rob. Huppanjunk le! – javasolta Tom.
- Nem vagyok hajlandó tovább vitatkozni erről. A nővéred vagyok, és arra kérlek, hogy kérj Kimtől bocsánatot! – mondta nyugodt hangon. Normális esetben nem zavarna, ha tegezné Kimberlyt, de így. Úgy beszél róla, mintha ismerné.
- Kimberly. A neve Kimberly. Ne beszélj már úgy róla, mintha ismernéd! Fogalmad sincs róla, hogy ki ő. – folytattam ugyanolyan szenvtelen hangon.
- Ahogy neked sincs. Mégis sértegetted, ha jól tudom. – ezért még megfojtom Tomot… Azóta piszkál ezzel a hülyeséggel, amióta megtudta Tomtól, hogy mit „tettem”.
- Ő húzott be nekem egyet, és még őt véded?
- Te mit tettél volna a helyében? Mit tettél volna, ha anyát vagy minket sértegetnek?
- Ugyanezt – vette át a szót Tom. Remek… pont az kell nekem, hogy egymás mellé álljanak.
- Engem ez hidegen hagy.
- Ennyire megerőltető, hogy bocsánatot kérj?
- Nem fogok bocsánatot kérni a véleményemért! Az lehet, hogy nem kellett volna sértegetnem a szeretteit, de akkor is. Mi lenne, ha most az én szemszögemből néznétek egy kicsit? Fogadjunk, hogy ti is meglepődnétek.
- Ez sajnos igaz. A csaj simán csinálhatta a hírnévért vagy a pénzért. – állt mellém Marcus.
- Köszönöm – huppantam le én is a kanapéra.
- Szerintem nem ezekért csinálta. Szerintem ő normális. – ült le Lizzy mellém és kortyolt egyet a sörömből. Ez amolyan bocsánatkérés volt.
- Ki tudja? – tettem fel a költői kérdést.
- Viszont a jobb horog az megy neki – nevetett Tom. Mindig tudja, mit kell mondania…
- Nem várhatod el tőlem, hogy menjek oda hozzá. – néztem Lizzyre.
- Én csak nem akarom, hogy csalódjanak benned. Ő… én is álmodoztam tini koromban.
- Mikor volt az? Tegnap? – hülyéskedett tovább Tom.
- Fogd már be, haver! – szólt rá Marcus.
- De ez más Liz.
- Miért? – nézett rám ártatlanul és mintha egy könnycseppet láttam volna az arcán. Miért fontos neki ennyire ez az egész? Miért akarja ennyire?
- Oké – sóhajtottam megadóan. – Megkeresem.
- És? – vigyorgott Liz.
- És bocsánatot kérek a viselkedésemért. De a véleményem akkor is ugyanaz.
- Majd megváltozik – kacsintott rám.
- Honnan vagy ebben ilyen biztos? – kérdeztem tőle, majd nagyot kortyoltam a kezemben lévő sörből.
- Megérzés – vont vállat és bement a szobájába.

Másnap reggel Lizzy csipogására keltem fel. Tommal beszélgettek a konyhában nem zavartatva magukat. Az oldalamra fordultam és megdörzsöltem a szemem, hogy jobban lássam mennyi az idő. Ma nem kellett forgatásra mennem, így nyugodtan lustálkodhattam. Az óra 9.23-at mutatott. Dörmögtem egy kicsit majd a fürdőszobába vettem az irányt. Szerencsére sikerült kipihennem magam és az is okozta a jókedvem, hogy ma nem hallom Jennifer (a főszereplő lány) hisztijét.
Magamra kaptam egy kockás inget és egy farmert, majd kimentem a többiekhez.

- Mikor indulunk? – kérdezte Lizzy.
- Neked is jó reggelt! – válaszoltam.
- Jól van, jól van. Szóval? – faggatózott tovább.
- Hova lett Tom? Az előbb mintha az ő hangját hallottam volna.
- Hajlandó vagy válaszolni a kérdésemre? – láttam, hogy kezd bedühödni.
- Hova is megyünk? – kérdeztem egy csésze kávé után kutatva.
- Te vagy nagyon jó színész vagy, vagy nagyon hülye.
- A kettő nem zárja ki egymást.
- Úgy volt, hogy ma meglátogatjuk Kimet – emlékeztetett. A francba! Ezt muszáj valahogy elhúznom. Semmi kedvem ezzel eltölteni a szabadnapom.
- Nem lehetne áttenni másik időpontra? – próbálkoztam, de tudtam, hogy nem sokra megyek vele. A nővérem szemében mintha felizzott volna valami és a feje is mintha vörösebb lenne. Ilyenkor olyan, mint egy sárkány… Próbáltam visszatartani a feltörekvő nevetést.

Egy órával később Lizzy autójában gubbasztottunk és Kimék felé tartottunk. Tomnak és Marcus-nak valami dolguk akadt. Próbáltam a vezetésre koncentrálni, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a nővérem folytonos nevetését. Egyáltalán nem rajtam nevetett (mint általában szokott), most a laptopját tartotta a kezében az anyósülésen. Sejthettem, hogy olvas. Gondolom, Kimberly oldalát böngészi. Amióta Steph (az ügynököm) említette neki ezt a versenyt Lizzy belevetette magát az olvasásba. Más oldalakat is szeret, de azt mondta ezt kedveli a legjobban. Inkább meg sem kérdeztem mi olyan nevetséges, csak hagytam, hogy legalább egyvalaki érezze jól magát kettőnk közül.
A paparazzik rögtön rákaptak a témára. Főleg miután behúzott egyet nekem a csaj. Komolyan mondom kezeltetni kéne. Nem értem, hogy lehet még szabadlábon egy ilyen hülye tyúk. Ha ezeket a szavakat hangosan is kimondom valószínűleg egy hatalmas karambol lett volna a következménye: Lizzy addig ütögetne, amíg más véleményen nem leszek. Na, de azt lesheti…

Nagyot sóhajtottam jelezve, hogy megérkeztünk. Lizzy gyorsan összecsukta a laptopot, majd kiugrott a kocsiból. Teljesen fel volt dobva a mai nap miatt. Felmentünk a lépcsőházba anélkül, hogy használtuk volna a kaputelefont. Egy kedves szomszéd felismert és beengedett minket. Hamar megtaláltam a lakást, mivel már jártam itt előzőleg – mikor elütöttem a kocsimmal. Megálltam az ajtó előtt és Lizzyre néztem. Hátha megkönyörül rajtam, de könyörületnek egy jelét sem mutatta.

- Mire vársz? Tessék bekopogni! – utasított. Sóhajtottam egyet, majd határozottan – vagyis úgy tűnt, hogy határozottan – bekopogtam. Kisvártatva egy nő nyitott ajtót. A hasonlóság rögtön feltűnt nekem. Olyan volt, mint Kim csak nagyban. Feltehetőleg ő az édesanyja. Kedvesen betessékelt minket, ami mindkettőnket meglepett. Kimberly nem mondta el neki, hogy miket mondtam róla?
- A lányaim mindjárt hazaérnek. Megvárjátok őket?
- Persze – válaszolt helyettem Lizzy. Kimberly mamája méregetve nézett engem aztán bekísért minket a nappaliba. Ahhoz képest, hogy egy panelházban laknak igazán nagy lakásnak számított.
- Nagyon szép lakásuk van – mondtam, hogy legyen egy plusz pontom is. Lizzy meglepődve nézett rám, majd kacsintott egyet buzdításként.
- Köszönöm, de ez leginkább a lányok érdeme. Kértek valamit inni vagy enni?
- Nem köszönöm.
- Én sem kérek semmit – mondtam és leültünk a fehér bőrkanapéra.

Kim mamája leült velünk szemben és elkezdtek Lizzyvel beszélgetni valami csajos dologról. Én addig feltűnésmentesen végigpásztáztam a nappalit. A falnak világosbarna színe volt és képek függtek rajta. Hunyorognom kellett, hogy jobban lássak egy-egy képet. A legtöbb képen Kimberly és a húga szerepelt. Nagyon összetartó ez a család – jöttem rá. Valószínűleg azért jött ki Kimberly a sodrából, amikor őket ócsároltam. Akaratlanul is mosolyogni kezdtem.
Aztán a szemem a polcokra tévedt. Ott is temérdek sok kép és még több érem. Úgy tűnt valamelyikük remekül teljesít valamiben.

- Nyugodtan megnézheted őket közelebbről – szólalt meg Kimberly mamája, visszarántva a valóságba. Hirtelen olyan vörös lettem, mint egy kisgyerek, akit rajtakapnak valamin. Zavaromban nevettem egyet és beletúrtam a hajamba. Lizzy talpra állt mellettem és a szekrény felé igyekezett. Követtem a példáját. A polcokon időrendi sorrendben sorakoztak különböző díjak és kitüntetések. A legtöbbjük Kimberly érdeme volt.
- Nagyon tehetségesek. Mindketten. Emma, a kisebbik lányom remekül rajzol. Kimberly pedig nagyon szépen énekel. Több versenyen is volt már amit megnyert. – kezdte a lányok mamája, aztán egy bekeretezett képre tévedt a pillantása.
- Ezt Emma csinálta? – érdeklődött udvariasan Liz.
- Igen – mosolygott büszkén a mamájuk. Most már értettem, hogy miért kellett idejönnöm. Liz nem azt akarta elérni, hogy jóba legyek Kimberlyvel, hanem azt, hogy ismerjem az ő történetét is. Megtudtam, hogy a mamájuk hogy gondol rájuk és ez emlékeztetett valakire. A saját anyukámra. Vajon ő is így dicsekszik velem? Ő is ilyen büszke rám? Remélem igen. Ekkor hallottuk, hogy nyílik a bejárati ajtó és önfeledten nevet valaki. Vagy valakik.
- Anya! – hallottam meg Emma hangját. Igaz még sosem beszéltem vele, de ez nem Kimberly hangja volt, így kizárásos alapon maradt az Emmáé.
- A nappaliban vagyunk! – ajjajj… nekem végem.
- Vagyunk? – kérdezték egyszerre a lányok, mire Liz elkezdett nevetni. Ebben a pillanatban Emma és Kimberly sétált be a nappaliba. Emma kezében egy könyv volt. Kimberly hátán a gitárja lógott.
- Ó – nyögte ki Kimberly, mikor meglátott minket.
- Tartsd féken az öklöd – hülyéskedett a húga. Kimberly egyáltalán nem nevetett a viccen. Úgy tűnt inkább megfontolja. Lehet át kellett volna néznem az önvédelmi gyakorlatokat?
- Gyere Em! Mi megyünk! – állt fel az anyukájuk. Pedig bíztam benne, hogy itt marad. Akkor talán gyorsabban öl meg és nem kell annyit szenvednem.
- De hát most jöttem haza! És le fogok maradni a bunyóról. Anya lécci! – kérlelte édesanyját Emma. Tessék megengedni! – imádkoztam magamban.

2 perccel később Emmáék elmentek, de Kimberly ugyanott állt, ugyanazzal az arckifejezéssel. Nem tudtam eldönteni, hogy mérges vagy inkább csalódott. Inkább mintha ez a két érzés összemosódott volna az arcán. Sóhajtott egyet, aztán levette a válláról a gitárját. Letette a fotel mellé és felém fordult.

- Ha megígérem, hogy hiányozni fogy… elmész? – valami ilyesmire számítottam. Imádtam vele kötekedni. Olyan jó érzés volt. Most is önkéntelenül elvigyorodtam.
- Rob bocsánatot szeretne kérni tőled – szólt közbe Liz.
- És ehhez szóvivő kell neki? – értetlenkedett Kimberly. Liz oldalba bökött a könyökével.
- Bocs – nyögtem ki.
- Hát ezzel is megvolnánk. Viszlát! – fordult meg Kimberly. Mi van? Ennyi?
- Várj! Megy ez neki jobban is! – vágott közbe Liz.
- Lizzy – sóhajtotta Kimberly – nagyon köszönöm. Tudom, hogy te rángattad el ide. Nem is csalódtam benned. Talán jó barátnők lehetnénk. De csak akkor, ha nem jön szóba az öcséd.
- Én csak elmondtam az őszinte véleményem rólad. Arról nem tehetek, hogy olyat hallottál, ami nem tetszik neked – álltam fel a kanapéról.





9. fejezet – Látogatók, avagy dalra fel!

- Én csak elmondtam az őszinte véleményem rólad. Arról nem tehetek, hogy olyat hallottál, ami nem tetszik neked – állt fel a kanapéról. Azt hittem menten szétrobbanok, viszont a tükörben láttam, hogy ezt remekül tudom leplezni.
- Igen? És az anyám degenerált? Nincs valami genetikai elváltozása esetleg?
- Anyukád nagyon kedves – mondta Rob.
- Ez az egyetlen dolog, amiben egyetértünk – válaszoltam nyersen.
- Menjünk! – mondta Rob. Jé… még egy dolog, amiben hasonló a véleményünk. Kinyitottam nekik az ajtót. Elől ment Rob rám sem nézve. Lizzy mögötte jött, az ajtóban megállt és adott két puszit. Ezen nagyon meglepődtem, valószínűleg Rob is, igaz nem láttam az arckifejezését.
- Sajnálom – suttogta Lizzy a fülembe, aztán kiment az öccse után és pedig bezártam az ajtót.

Amint kimentek az ajtónak támasztottam a fejem.
- Én is – mondtam halkan, attól tartva, hogy valaki meghallja.
Felhívtam anyáékat, hogy elmentek Lizzyék. 5 perc múlva már a konyhában meséltem a történteket. Mindketten füleltek, nehogy lemaradjanak egy részletről sem, de váratlanul ismét kopogtatott valaki.

- Majd én nyitom – vállalkoztam. Elindultam a bejárati ajtó felé, majd kinyitottam azt.
- Itt hagytatok valamit? – kérdeztem Lizzyéktől.
- Öhm… tudom, hogy ez nagy kérés… megértem, ha nemmel fogsz válaszolni, de akadt egy kis problémánk. – mondta Lizzy, aki láthatólag zavarban volt.
- Miféle probléma? – kérdeztem gyanakodva. A szemem sarkából figyeltem Robot, aki a hátával támasztotta a szemközti falat. Ideges?
- Nem vettük észre a lesifotósokat, és egészen ideáig követtek minket. Nem találtak meg, csak a kocsinkat. – fejezte be Lizzy és lesütötte a szemét. Rögtön összeállt a kép. Nem akarják, hogy megtudják, hogy hol voltak. És én sem akarom. Ahogy ott állt Lizzy teljesen reményveszetten megsajnáltam.
- Gyertek be! – nyitottam ki jobban az ajtót. Lizzy felkapta a fejét, majd hálásan mosolyogni kezdett. Rákacsintottam. Megvártam amíg Rob is becsászkál, majd bezártam az ajtót.
- Ki volt az? – nézett rám a húgom kíváncsian. A fejemmel a nappali felé böktem, ahová a vendégeimet kísértem. Emma óvatosan belesett, majd amikor meglátta őket tátva maradt a szája.
- Na, én elmentem! – hallottam anyát.
- Hova?
- Délutános vagyok. Nem emlékszel? – simogatta meg a hajam. – Viselkedj velük rendesen!
- Honnan tudod? – csodálkoztam.
- Női megérzés. Amúgy meg láttam a sok fotóst a ház előtt.
- Aha – mondtam.
- Sziasztok! – köszönt be hangosan a nappaliba.
- Viszlát! – mondták egyszerre.

- És most mit csinálunk? – kérdezte a húgom, miután anya lelépett. Sóhajtottam egy mélyet, majd elkezdtem masszírozni a halántékom. Feszült helyzetekben ez mindig beválik.
- Te csak csináld azt, amihez kedved van. Majd én elintézem – nyomtam egy puszit a fejére.

Bevittem egy nagy tálcán 2 poharat és gyümölcslevet. Tettem mellé egy kis kekszet, ha esetleg megéheznének a „menekültek”. Annyira kínos volt az egész. Nemrég itt veszekedtünk most meg itt ülünk egymással szemben és mereven bámuljuk a másikat.

- Tesó! Ezt látnod kell! – kiabálta a szobájából Em.
- Em.. – kezdtem el, de addigra már kint volt a laptopommal a nappaliban.
- Mit keres nálad a gépem? – vontam kérdőre.
- Ezt nézd! – bökött a képernyőre. Megláttam Jason blogját még egy klippel.
- Ez mi?
- Neked írta. Ha tudom, hogy ilyen jól néz ki, akkor simán veled mentem volna tegnap. – a húgom felé fordultam és kérdőn néztem rá.
- Mit bámulsz így? Inkább játszd le! – gyorsan leütöttem az ENTER-t, mielőtt még megöl. Aztán meggondoltam magam és megállítottam. Egyáltalán nem érdekelt, hogy esetleg meglátja vagy Rob vagy Liz, de eszembe jutott egy ötlet.
- Írd le nekem a szöveget! – néztem a húgomra.
- Mi jár a fejedben? – méregetett.
- Elég sokat énekelt már egyedül Jason. Itt lenne az ideje, hogy duóban is kipróbálja magát. – vigyorogtam.
- De kivel? – kérdezte a húgom. Ez lemaradt az egyedfejlődésben? Sokat sejtően néztem rá, mire leesett neki.
- Ja! Fogtam! – ütött a fejére, aztán elkezdett tollat és papírt keresni.

Nemsokára meg is találta és elkezdte írni a szöveget. Bekapcsolta a videót, de elálltam a gép elől, hogy ne lássam Jason arcát. Igaz, hogy tegnap láttam, de máris hiányzik. A dal sajnos csak másfél perces volt, de ezt megoldjuk. Ha beletesszük az én részem, akkor meglesz a 3 perc is. A dal az együtt töltött néhány óráról szól, és annyira megmelengette a szívem, hogy azt hittem elsírom magam. Aztán eszembe jutott, hogy nem vagyunk egyedül, így visszatartottam a könnyeimet. Jason – ahogy hallottam – gitárral adta elő ezt a számot. Talán ritmust is tudok rá találni, és azt eljátszhatom a bandával. Akkor nemcsak a szöveg lenne meg, hanem a hangvétel is. Igaz sok munkába fog kerülni, de nem érdekel. Annyira megfogott ez a szám, hogy akár rögtön nekiláthattam volna a dalírásnak, ha nem lennének vendégeink.

- Készen van – szólt Emma – Nagyon ajánlom, hogy jó kis számot csinálj belőle!
- Oké-oké.
- Kérdezhetek valamit? – nézett rám boci szemekkel.
- Igen, szerintem is kedves; igen, le fog jönni hozzánk ő is; és nem, nem adom meg a telefonszámát. – mondtam mosolyogva.
- De… - kezdte el, de aztán csak annyit mondott, hogy „Jól van”. Nagyon kellesz figyelnem este a telefonomra…

A lapot gondosan eltettem a többi dalszövegem közé. Amint lelépnek Pattinson-ék rögtön nekilátok az írásnak. Visszaültem a helyemre, mintha mi sem történt volna, és Em is visszament a szobájába. Kicsit furcsán néztek rám. Mintha várnák, hogy mondjak valamit. Vettem egy mély levegőt és kibámultam az ablakon.
- Használhatnám a telefonod?- kérdezte Rob, megtörve a csendet.
- Persze – elővettem a zsebemből az enyémet, és átnyújtottam neki. Először csodálkozva bámulta a háttérképem, aztán bepötyögött egy számot és kiment a szobából.
- Az a Jason a pasid? – hajolt közelebb Lizzy, mintha csak erre a percre várt volna.
- Dehogy. Egy rajongóm.
- Rajongó? – kérdezte döbbenten, mire nevetnem kellett.
- Vicces nem? Átestem a ló másik oldalára.
- Ezt hogy érted? – érdeklődött.
- Hát Jason egy „fanfiction-t” ír rólam – vallottam be, és mintha Liz szája elkékült volna. Ezen az arckifejezésen nevetnem kellett. Visszajött Rob a szobába és újra letelepedett Liz mellé, aki még mindig ugyanazzal az arckifejezéssel ült mellette. Halkan kuncogtam, aztán Liz magához tért.
- Ez… érdekes – mondta végül. Rob értetlenül nézett hol engem, hol Lizt. Az egész beszélgetésből nem hallott semmit, így lemaradt.
- Nekem mondod?
- Tessék – vágott közbe Rob, megelégelve, hogy észre se vettük. Szegény most nem lehet a középpontban… Visszaadta a telefonom és pedig visszacsúsztattam a zsebembe.
- Tomék mindjárt itt lesznek értünk – fordult Liz felé.
- Tom?! – jött ki a szobájából Em. Jaj, csak ezt ne! A szememmel jeleztem Robnak, hogy ne merészelje azt mondani, amire gondol, de elkezdett vigyorogni.
- Ja. Tudod a legjobb haverom. – vigyorgott tovább és közben engem nézett. Utállak…
- Ez komoly? Tom Sturridge a mi házunkban? – el kellett magam nevetnem, hogy nem Rob miatt hisztizik. Ezért imádom én a húgom.
- Dumáljunk róla? – kérdezte Rob Emmától. A szememet forgattam, de Em lepattant mellém. Úgy hallgatta Rob minden egyes szavát, mintha meg lenne babonázva. Nevetséges…

Úgy 10 perc hallgatás után megelégeltem őket és felálltam a helyemről. Elvettem a papírt, amit Em írt és bevonultam a szobámba. Leültem az íróasztalomhoz és fel sem néztem onnan, gondolkoztam, hogy milyen ritmus illene rá a szövegre. Nem lassú, hanem valami pörgős. És legyen egyedi és vidám. Mindig ő jusson róla az eszembe. Ezek az elvárások elég sok kívánnivalót hagytak maguk után. Vadul törtem a fejem, amikor hallottam, hogy valaki bekopog.
- Gyere! – kiabáltam úgy, hogy fel sem néztem a lapból.
- Lekísérem Robékat – szólalt meg a húgom.
- Oké… - mondtam még mindig a lapon tartva a szemem. – Rob Pattinson?! A Dreams! A dal!
- Minden rendben? – nézett rám a húgom. Gyorsan kifutottam a szobámból, a lapot szorosan tartva a kezembe.
- Hol a laptopom? – néztem körbe.
- A szobámban, de… - kezdte Em, de nem vártam meg, amíg befejezi. Berontottam a szobájába és letelepedtem a gép elé.
- Mit művelsz? – kérdezte Rob. Meglepődtem, hogy hozzám szólt, de nem nagyon foglalkoztam vele.
- Semmi közöd hozzá – fordultam felé.
- A nevemet kiabáltad.
- Nem rád gondoltam.
- Van más Rob Pattinson a szobában? – húzta ki magát és kérdőn nézett rám. – Szóval mit akarsz szivi?
- Mondom, hogy nem rád gondoltam. És nem vagyok szivi. Különösen neked nem!
- Akkor milyen Robra gondoltál? – ült le a húgom ágyára. Ahj… hagyj már békén!
- Az enyémre – néztem a szemébe. Ez a válasz meghökkentette, de legalább csendben marad. A lapon lévő szöveget begépeltem, aztán összeillesztettem egy program segítségével a már meglévő ritmusokkal. Volt egy dal, amit még akkor kezdtem írni, mikor a Dreams-t. Úgy gondolom, annak a dalnak a ritmusa megfelel ehhez a szöveghez. Annyira pörgős és boldog hangulatot idéz… Ez tökéletes lesz. Egy kicsit még alakítanom kellett a dolgokon, mert nem minden ritmus ott volt, ahol a szövegben megfelelne.
Éreztem, hogy Em és Lizzy a hátamnál állnak, Rob pedig ugyanott ült Em ágyán. Aztán felmentem Jason blogjára és kivágtam a hangot a videóból.
- Ez meg ki? – kérdezte Rob, de nem foglalkoztam vele. A kivágott hangot összeillesztettem a már meglévő ritmussal és megtörtént a varázslat. Izgatottan nyomtam le az ENTER billentyűt és a húgom keze után kutattam.
- Sikerüljön! Sikerüljön! Sikerüljön! – szorongattam a húgom kezét, amíg vártam, hogy betöltsön a kész dal. Aztán meghallottam a ritmust és Jason hangját. Tökéletesen passzolt egymáshoz. Tökéletesen erre gondoltam. És tökéletesen tökéletes a dal.
- Ez tök szuper! – nézett rám a húgom. A pupillája is kitágult.
- Elismerésem. Ez tényleg tök jó! – pacsizott le velem Liz. Alig várom, hogy megmutassam Jason-nek.
- Aha. Tök jó. Mehetnénk már? – nyafogott Rob.

Elbúcsúztam Lizzytől és engedtem, hogy a húgom kísérje le őket Tomhoz. Remélem, nem szedi szét szegényt…