6. és 7. fejezet

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy ilyen sok ideig távol voltam, csak technikai problémáim adódtak idehaza. A számítógépem elszállt, vele együtt a történettel...
Képzelhetitek mennyire kiakadtam (a párnám már cseppfolyóssá vált a sok sírásomtól)...
Szerencsémre 2 barátnőmnek megvolt a Hero, de a Dreams odaveszett. Nagyon sok munkám lett oda, így remélem megértitek, hogy miért nem jelentkeztem hamarabb. Most újra meg kell írnom a Dreams-t, ami igencsak sok munkával jár.
A gépem még most sem az igazi, de már nagyon hiányoztatok!
Hoztam 2 fejezetet, remélem örültök neki!

Jó olvasgatást!

Puszi: Klau



6. fejezet – Változás

Két nappal később

Reggel álmosan keltem fel az órám pityegésére. Ahogy megfordultam az ágyban egy mozdulattal leütöttem az éjjeliszekrényről az órámat, ami el is hallgatott. Simán visszaaludtam volna, ha anya nem kopog be a szobám ajtaján.

- Felkelni kisasszony! – hallatszott kívülről.

Nyöszörögtem egy kicsit, aztán nagy nehezen sikerült kikászálódnom az ágyból. Az első utam, mint mindig a fürdőhöz vezetett. Megnéztem magam a tükörben és örömmel nyugtáztam, hogy a szemem még mindig táskás, az arcom még mindig hófehér és sápadt, a szám feldagadt, a szemem vörös háttért kapott – fogalmam sincs mitől. Talán a sok sírás tehet róla. Nem is tagadhatom mennyire fájtak Rob szavai. Összetörte az álmaimat. Ez azért ironikus. A történetem címe: Dreams. Most pedig az álmaim szertefoszlottak abban a pillanatban, amikor megláttam magát Robert Pattinsont. Még most is átkozom a pillanatot… a történetemben nem haladok valami fényesen. Nem tudok írni a nemrég történtek után. Szerencsémre a baleset miatt jó sok fejeztet írtam, így jelenleg nem kell emiatt aggódnom. Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, fogat mostam és megreggeliztem.
Olive vitt be a suliba, mint mindig. Csak ő tudta egyedül, hogy mi a bajom. Anyáék is látták rajtam, hogy valami nincs rendben, de a fáradtságra hivatkozva elhárítottam a problémát. A suliban – a TV-s szereplésem óta – mindenki megbámul, amit már kezdek megszokni. Nem tartoztam a menők közé, de nem is voltam lúzer. Én a középtájon helyezkedtem el a „normális” címszó alatt. A legtöbben csak azért álltak szóba velem, mert Olivia népszerű az egyetemen. Mondjuk ez nem mindenkire igaz. Az osztályomban mindenkivel van miről beszélgetnem. Mindenki tudja, hogy mi van velem. Olyanok vagyunk, mint egy nagycsalád. Nincsenek titkaink egymás előtt, így ők már hamarabb tudtak a történetemről, mint a többi iskolatársam. Ők nem ítéltek el, és ezért nagyon hálás voltam nekik. Amikor megjelent a cikk – az, ami akkor készült, amikor eltörtem a lábam – és kitudódott ez az egész, mindenki Robbal piszkált. Néhányan Mrs. Robert Pattinson-ként csúfoltak. Mintha a gimiben lettem volna...
Olivián kívül volt még néhány igaz barátom. Amolyan elválaszthatatlanok vagyunk Olive-val, de ők is jelentős szerepet foglalnak el az életemben. Ott van például Matt, aki a Dreams-ben Olinak felelne meg. Róla mintáztam a jellemét, a kinézetét. Épp csak azt nem engedte meg, hogy képet tegyek fel róla. Aztán Lucy, az örök optimista; Derek a jóképű színészpalánta és persze Emma. Igaz, hogy ő a húgom, de az egyáltalán nem baj, ha valakinek a testvére a legjobb barátja. Kevés ilyet látni az biztos, de mi vagyunk a kivételek. Tudom, hogy ő lesz az esküvőmön a koszorúslány, a gyerekemnek ő lesz a keresztanyja, és mikor idősek otthonába kerülünk, vele fogok kő – papír - ollót játszani. Ez szerintem elég indok, hogy jóba legyek vele. Kiskorunk óta nagyon szeretjük egymást, még akkor is, ha egymás idegeire megyünk. Tudom, hogy néha elviselhetetlen vagyok és ezt általában rajta töltöm ki, de ő mindig megbocsát nekem. Még akkor is, ha nem kérek bocsánatot. Azt hiszem mindez egy jó barát, és egy jó testvér nélkülözhetetlen tulajdonságai.

A nap homályos foltként telt el. Éppen matekon ültünk és próbáltuk megérteni a képleteket. A „matektársam” Derek volt, aki szinte mindig végigbeszélte az órát. Még akkor sem hagyja abba a dumálást, amikor a tanár rá szól. Ez igazán idegesítő tud lenni, hacsak nem akarsz megbukni ebből a tárgyból. Folyton jár a szája, általában valami buta focimeccsről, vagy ha nem arról, akkor kosárlabdameccsről próbál társalogni velem. Egyébként Derek nagyon jó fej. Nem tudom, hogy - hogy csinálja, de a matek az mindig megy neki. Még akkor is, ha nem figyel, pedig ez vele elég gyakran előfordul. Mostanában igen gyakran fordult elő, hogy ő segített nekem a matekban. Jobban magyaráz, mint a tanár ez tény. Szerintem jó tanár válhatna belőle, ha nem jönne neki össze a színészet. Amikor ezt szóvá tettem neki, hangosan tört ki belőle a nevetés.

A délutánom egész hamar eltelt. A boltban alig voltak, így én nyugodtan írhattam dalokat a vizsgákra. Minden félévben 6 sajáthangszerelésű és saját dalszövegű dalt kell bemutatnunk és erre kapunk jegyet. Ez évvégén 65%-ban befolyásolja az osztályzatunkat, ergo, sikerülnie kell ennek a vizsgának.
Akárhányszor próbálkoztam az írással vagy a ritmus kitalálásával, mindig szomorú hangvételű és hangulatú dalok születtek. Ez Tednek is feltűnt, aki a pult mögött figyelte furcsa ténykedésem. Tudta, hogy mi a bajom, de szerencsémre nem akarta szóvá tenni. Az egész délutánt ezzel töltöttem, de semmi nem született belőle. Rosszabbnál rosszabb dalok és ritmusok követték egymást, míg végül úgy döntöttem, hogy abbahagyom. Mi a francnak szerencsétlenkedjek, ha úgysincs semmi eredménye?

Este hatra értem haza. Anya már otthon volt és a vacsit főzte. Mikor beléptem az ajtón kedvesen köszöntött, én pedig egy mosolyt erőltettem magamra. Tudtam, hogy ezzel nincs letudva az ügy, és addig úgyis piszkálni fog, amíg el nem mondom neki mi az igazi bajom. A húgom szobájából a monitor fényei látszódtak ki. Elhaladtam az ajtaja előtt, hogy az én szobámba érjek, ott pedig ledobtam a táskám a földre. Visszasétáltam a húgom szobájához és halkan bekopogtattam az ajtaján. Az ajtón ez a felirat állt: KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL! - DANTE
Ez annyira rá jellemző volt, hogy akaratlanul is mosolyognom kellett.

- Búj be! – mondta a hang az ajtó mögül.

Beszélgettünk a mai napunkról. Elmesélte milyen vicces dolgok történtek a suliban, mit tanultak a mai órákon és panaszkodott, hogy mennyi házija van. Felhívtam rá a figyelmét, hogy akkor inkább ki kéne mászni a gép elől, de elkezdett duzzogni, így inkább magára hagytam. Egyszer csak felnő…
Anya a gáztűzhely mellett várta, amíg megsül a hús. Mosolyogva figyeltem, ahogy tevékenykedik a konyhában. Aztán ezt a meghitt pillanatot elrontotta az emlék. Azoknak a szavaknak az emléke amiket Rob mondott.
- Minden rendben kicsim? – az anyám aggódó tekintetével találtam szembe magam. Aztán éreztem, hogy sírok így gyorsan megtöröltem a szemem.
- Jól vagyok! – hazudtam.
- Akkor most mond az igazat! – mélyet sóhajtottam, mint mindig mikor az anyám átlát rajtam. Leültem a konyhaasztalhoz és elkezdtem a terítőt babrálni.
- Fiú van a dologban? – találgatott anya.
- Nem. Vagyis valami olyasmi, de nem olyan okból.
- Nem értem.
- Tudod, van az a srác, akiről blogot írok.
- Ja, igen! Mi van vele? – ült le ő is velem szemben, de én még mindig nem néztem fel.
- Nagyon csúnya dolgokat mondott és…
- Összetörte az álmaidat. – fejezte be anya. Ő volt az, aki a kimondatlan szavakat is jól tudta.
- Tudod kicsim, - kezdte el – amikor álmodozunk, a királyfi azt mondja, amire a legjobban vágysz. De a valóságban ez nem így van. A valóságban minden keményebb és zordabb. Hidd el, én ezt már csak tudom!
- Anya tisztában vagy vele, hogy ugyanezt mondtad, amikor szakítottam az első pasimmal?
- Én nem vagyok olyan kreatív, mint te! – védekezett, de sikerült elérnie a célját. Elnevettem magam. Napok óta, végre először nevettem és ez igazán jól esett. Ott, akkor tudtam, hogy nem leszek többé szomorú. Rájöttem, hogy egy könnycseppet sem fogok többé hullatni, olyasvalaki miatt, aki nem tudja, hogy ki is vagyok valójában. Nem ítélhet el, hisz nem is ismer.
- Köszi – mondtam neki mosolyogva és ő is visszamosolygott rám.


- Tudod, sokkal több pasi hagyná ott a feleségét, ha tudná, hogyan kell csomagolni. – mondtam másnap reggeli közben anyának.
- Igen. Erre már én is rájöttem. Kérdezhetek valamit? De őszintén válaszolj!
- Persze – fogalmam sincs, mit szeretne kérdezni.
- Szóval, ez a srác, Rob. Mit érzel iránta?- ahogy ezt kérdezte kiesett a villa a kezemből. A tányér szélén landolt a még megmaradt rántotta mellett.
- Hmm… ő volt az a srác, akiért a világ összes kincsét odaadtam volna… Ma már egy marék földet sem ér a szememben…
- Olyan szép vagyok! – jött ki a szobájából a húgom.
- Egoista! – fordultam felé.
- Nem vagyok egoista… csak szép.
- Most jön az, hogy ő tökéletes. – súgtam oda anyának.
- Ne butáskodj tesó! Nem vagyok tökéletes, hisz hiányzik belőlem a hiba!
- Uhh ... nekem ez sok. Én léptem!
- Megállni! – szólt rám anya.
- Igen? – fordultam vissza kelletlenül.
- Nagyon fáj a kezed? – kérdezte hirtelen anya.
- Tessék? – kérdeztem vissza. Válaszképpen elém dobta a mai újságot, aminek a címlapján Rob volt, egy törött orral.
- Valószínűleg minket ócsárolhatott, különben nem húztál volna be neki. – mondta, miközben én még mindig a címlapot néztem. Egy óriási, fekete napszemüveg mögé rejtette az arcát, de még így is látni lehetett a csúnya kötést. Az újságon nagy betűkkel ez állt: KRISTEN EXE MEGVERTE PATTINSON-T.
- Remélem neked nem volt viszonyod azzal a Kristennel – kuncogott anya, mire én is elkezdtem nevetni.
- Ezt komolyan te csináltad? – szólalt meg a húgom is, aki eddig csendben volt. Lassan bólintottam, mire egy hatalmas vigyor jelent meg a száján.
- Csúcs! – jött oda hozzám és lepacsizott velem – Büszke vagyok rád!

Ami azt illeti én is büszke voltam magamra. Elbúcsúztam anyáéktól és elindultam a suliba. Olive ma nem jön suliba – elment dokihoz, egy kötelező vizsgálatra -, így gyalog indultam útnak. Lassan haladtam, mert így is korán indultam el, de legalább élvezhettem a város nyüzsgését, ami mindig lenyűgözött. Vérbeli New York- i csaj vagyok, így ha elmennék valami nyugodt helyre, nem bírnám ott sokáig. Hiányozna a város zaja, a szinte mindig szirénázó rendőrautó, az ehetetlen hot-dog. Ezek nélkül nem bírnám sokáig.
Egy félóra múlva beértem a suliba, de még így is hamar. Elővettem az MP4-em – amiről először azt hittem, a stúdióban hagytunk, de később kiderült, hogy a húgom eltette – és elkezdtem zenét hallgatni. Leültem a suli udvarán lévő padra és onnan figyeltem az embereket. Ez volt az egyik kedvenc időtöltésem. Imádtam figyelni miként reagálnak egy-két dologra. Imádtam a különféle reakciójukat, ahogy viselkednek, vagy, ahogy szórakoznak. Annyian élünk ezen a bolygón és hihetetlen, hogy mindegyikünk különbözik a másiktól. Ez mindig lenyűgözött engem. Istennek, hogy lehet ennyi ideje ezzel foglalkozni? És nincs két olyan ember, ami mindenben hasonlít egymásra? És, ha nincs, akkor miért? Egyszer olvastam valahol, hogy minden embernek megvan a maga mása a világ másik oldalán. Ez az élet célja? Megtalálni a másik felünket? Amikor kicsi voltam azt hittem ez a másik felünk is ugyanolyan, mint mi. Ő is Barbie babával játszott, ő is tud gitározni és zongorázni, neki is ugyanott van anyajegye, mint nekem. Ahogy nőttem rájöttem, hogy ez nem így lehet. Az ember másik fele az ellenkező nemből kerülhet elő, hisz így lenne egyensúly a Földön. Hiszek abban, hogy mindenki megtalálja a másik felét. Csak nyitva kell tartani a szemünket. Tudom, hogy ez baromságnak hangzik, de én még hiszek a tündérmesékben. Anya szerint ezért is tudok írni. Nem akarok hinni az élet gonoszságában. Mindig azt mondogatja, hogy egy megíratlan könyv vagyok sok-sok fehér lappal. Ezzel nem tudok vitatkozni. Hiszem, hogy mindenki saját maga irányítja az életét, de néha közbelép a Sors. Ez a Sors hozhat jót is, de rosszat is. A Sors tanít meg az élet értékinek becsületére. Legalábbis szerintem. Sok olyan emberrel találkoztam már, akiknek közbelépett a Sors. Ott van például Matt. Az ő anyukája tavaly rákban halt meg. Ismertem a mamáját, nagyon kedves asszony volt, mégis elvitte a gyilkos kór. Matt alig tudta kiheverni, de mi nem hagytuk magára, és elmondása szerint ez segített neki talpra állni. Abban az évben kerültem közelebb Matt-hez. Azóta viselkedünk úgy, mint két testvér, akik óvják egymást minden bajtól. A közelmúlti szomorkodásomat ő is észrevette. El is mondtam a srácoknak, hogy mi történt. Egyikük sem sajnálkozott vagy ilyesmi. Nem szóltak egy szót sem, pedig tudtam, hogy mire gondolnak. Tudtam, hogy mindegyikőjüknek két szó jár a fejében: ÉN MEGMONDTAM. Voltak kivételek: Olive és Matt. Az ő szemük elárulta, hogy másra gondolnak. Elárulta a szemük, hogy aggódnak miattam. Jó emberismerő vagyok, így nem volt nehéz rájönnöm. Ma biztos meg fognak lepődni, amikor mosolyogni látnak. Már alig várom, hogy láthassam az arcukat és önfeledten nevetnek rajtam. Aztán eszembe jutott, hogy ma Olive nem is jön suliba, de vígasztalt a tudat, hogy legalább Matt megnyugszik egy kicsit. Ezzel a tudattal vártam, hogy végre elkezdődjön a nap.







7. fejezet – Aki bújt, aki nem… megyek!

Ahogy azt vártam a nap gyorsabban telt a megszokottnál, mint mindig mikor jókedvem van. Ez azért jó, mert mindig jó kedvem van. Igaz az utóbbi napokban ez nem volt igaz, de akkor nem is voltam igazán önmagam. Az életemből sikerült minden zavaró tényezőt kizárnom. Ilyen volt Rob. Nem néztem olyan filmeket, amelyekben szerepel; nem olvastam el a róla szóló cikkeket; nem néztem meg Youtube-on a vele kapcsolatos videókat, és ami a legfontosabb, hogy nem is gondoltam rá. Vagyis ez nem teljesen igaz. A Dreams-beli Robomra minden nap gondoltam. Ő a saját agyszüleményem volt, nem az igazi. Az igaziban akkorát csalódtam, hogy azt hittem, nem fogom tudni folytatni ezt az egészet, de sikerült helyreállnom. Külön tudtam választani az ÉN Robomat és az igazit. A saját karakternek az-az előnye, hogy nem tudsz csalódni benne, nem igaz?
A „bunyózás” óta még csak 3 nap telt el, de akkora változáson mentem keresztül, mintha évek alatt történtek volna. Nem tudom hogyan, csak megtörtént. Talán ez jó, de az is lehet, hogy rossz. Még nem tudom biztosan, de a rossz jelekkel még nem szembesültem idáig. Matt nagyot nézett, amikor meglátta, hogy mosolygok. Elmagyaráztam neki mindent. Igazából ezt az egészet a mamámnak köszönhettem, amiért nagyon hálás voltam neki. Csak ő képes arra, hogy a romjaimból egy kastélyt varázsoljon elő. Újra kastély lett körülöttem és én újra hercegnő lehettem benne.

- Kim! Ezt látnod kell! – visított Olive, amikor betért a hangszerboltba. Mindennap benéz hozzám. Matt elújságolta neki a hírt, hogy már jól vagyok, aminek nagyon örült. Le sem tagadhatta…
- Már láttam az újságot! – mondtam védekezően.
- Nem arról beszélek. Nézd!- elém tolta a laptopját és a szemem szinte kocsonyásan lógott kifele. A Youtube oldalán voltunk és épp egy srácot néztünk, akinek hihetetlen hangja volt. De az egészben nem ez volt a megdöbbentő, hanem az, hogy mit énekelt.

Nekem írt egy dalt és azt adta elő – igaz van mit rajta javítani, de ez cseppet sem érdekelt. A dal mellé még videoklip is készült, amin még jobban meglepődtem. Nem tudom, honnan szerezhette a képeket és a videókat rólam, de ez most nem érdekelt. A dal végén megköszönte a srác, hogy megnéztük és egy blogcím jelent meg a képernyő alján. Gondolkodás nélkül odakattintottam és a szemem elé tárult egy fanfiction. Egy fanfiction, ami rólam szólt. A szívem majd’ kiugrott a helyéről. A blog címe: My dreams whit you. Elkezdtem olvasni miközben Olive kényelmesen elhelyezkedett mellettem. Amikor végeztem egészen furcsán nézett rám barátnőm. Nem hibáztathatom ilyen jó érzést, még senki nem okozott nekem. Fülig érő vigyorral közöltem vele, hogy megkeresem ezt a srácot. Meglepett, hogy nem próbált lebeszélni róla. Elolvastam a srácról mindent, amit csak lehetett. A videó ki volt téve az oldalára is. Az olvasói száma egyre gyarapodott, hisz a fiú igen tehetséges. Kiderült, hogy Jason Scottnak hívják, 18 éves, Boys like girls – rajongó (akárcsak én). A képről – ami ki volt neki téve profilképként – egy helyes srác nézett vissza rám. Barna haja kicsit hosszú volt, de tisztán lehetett látni alatta tengerkék szemeit. De nem ezért akartam találkozni vele ilyen hirtelen. Az utolsó mondat, ami az adatlapján volt megfogott: Remélem az én mesémnek happy end lesz a vége.

Rájöttem, hogy ennek a fiúnak is ugyanolyan álmai vannak, mint nekem. Egy elérhetetlen szerelem beteljesülése. Pontosan tudom, hogy mit fog érezni, amikor meglát engem az ajtajában. De azt is tudom, hogy mit fogok másként csinálni, mint Rob. Meg szeretném ismerni Jasont. Meg akarom tudni, ki is ő valójában. Szerintem jól ki fogunk jönni egymással, és ha minden jól megy sikerül kiszeretnie belőlem. Ha megtudja, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint a többi lány, aki körülötte van, akkor nem fog ábrándozni rólam. Felszabadítom…
Hirtelen átkerültem a másik oldalra. Vicces – gondoltam. Most megtudom, hogy érezhet Rob. Igaz köztem és Rob között van egy nagy különbség. Én tudom, mi az élet. Tudom, hogy minek örülök, tudom, hogy mi a célom, és tudom, hogy boldog vagyok. Talán nem vagyok híres vagy gazdag, de akkor is tudok olyan dolgokat, amiket Robert Pattinson nem.

Nagy szerencsémre a srác Brooklynban lakik, így nem kell sokat autóznom, hogy megtaláljam. Az egész szombatot vele fogom tölteni. Szerettem volna, hogy a húgom is velem jöjjön, de nem várhatom el tőle, hogy lemondja a hétvégére tervezett programjait. Matt-et pedig nem akartam elszakítani a barátnőjétől. Már így is féltékeny ránk a csaj…
Hamar megtaláltam a keresett házat. Olyan hamar, hogy el sem akartam hinni. Hál’ Istennek nem volt rá szükségem. Kicsit bepánikoltam, amikor megláttam a házukat. Mit fogok mondani neki? Aztán rájöttem, hogy ez nem is lényeges. A lényeg, hogy itt vagyok. Talán valóra válthatom az álmait. Nem azokra az álmokra gondoltam, amiket leírt, hanem amik a sorok mögött vannak. Mivel én is irkálok elég jól látok a sorok mögé. Tudom, hogy ez a srác nem akar tőlem mást, csak megismerni. Csak barátkozni akar valakivel, aki meghallgatja. Azt hiszem megfelelő barát lehetek a számára, persze csak akkor, ha ő is szeretné. Nálam senki nem tudja jobban, milyen, ha csalódunk az álmunkban. Nagyon igyekezni fogok, hogy ne okozzak neki csalódást. Minden erőmmel azon leszek, hogy megmutassam a világnak, így kell viselkedni valakivel, aki rajong érte. Lehet, hogy senki nem fog tudni róla, de nem számít. A lényeg, hogy megmutathatom Jason-nek, milyen, ha valóra válnak az ember álmai.

A járdájukon lépkedtem az ajtó felé. Szép, nagy házuk volt a külvárosban. A kocsifelhajtón láttam egy fehér színű BMW X5-öst. Én is ilyenért ácsingózok már egy jó ideje. Megcsodáltam az autót, aztán vettem egy mély levegőt és bekopogtam. Egy kis morajlás hallatszott bentről, majd egy középkorú nő ajtót nyitott. A nő karjában egy kisgyermek szunyókált. Nem néztem többnek hat hónaposnál a kislányt.

- Szia! – köszönt kedvesen a nő.
- Jó napot! – kezdtem zavartan – Én Jasont keresem. Ha jól tudom, itt lakik. Jason Scott.
- Nagyon jól tudod – mondta mosolyogva a nő és beinvitált. A nappaliban találtam magam, ami mellesleg hatalmas volt. Citromsárga színe életet adott a háznak. Mintha egy külön nap lenne a lakásban – melegséggel töltötte el a házat.
- Jason! Látogatód jött!
- Kösz Nick, hogy végre hajlandó voltál visszahozni a CDm-et! – jött le a fiú a lépcsőről. Ahogy meglátott engem, megtorpant.
- Hát sajnos nem hoztam vissza egyik CD-ed sem! És nem is Nicknek hívnak –mondtam mosolyogva. Ez a mosoly ragályos volt, mivel Jason is mosolyogni kezdett, aztán elindult felém. Én is felé indultam és kitártam a karom, így jelezve, hogy nemsokára a nyakába ugrok. Szorosan ölelt magához, mikor egymáshoz értünk és én is viszonoztam ezt az ölelést.
- Akkor én most… magatokra hagylak titeket – mondta zavartan a nő, aztán elvonult a konyhába.
- El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy! – szólalt meg Jason. – Ugye tegezhetlek?
- Csak egy évvel vagyok idősebb nálad. Nyugodtan tegezz!
- Király – ezt nem tudtam, hogy a koromra mondta-e vagy arra, hogy tegezhet. Nem is lényeges – döntöttem el magamban. Egy kis ideig csak álltunk egymás mellett és hallgattuk a másik lélegzését.
- Nincs kedved elmenni valahova?- kérdeztem megtörve a csendet.
- De, csak szólok anyának! Várj meg! – utasított, mintha attól félne, hogy itt hagyom.

10 perccel később már a kocsiban ültünk Jasonnel. Eldöntöttük, hogy meglátogatjuk a legközelebbi fagyizót. Útközben sok dologról fecsegtünk. Szerintem egy kicsit zavarban lehetett, már amennyire meg tudtam ítélni. Csak olyan általános témákról beszélgettünk, mint például az időjárás vagy a suli. Aztán kezdett felengedni a hangulat. Egyre többet nevettünk és vetettük bele magunkat a komoly beszélgetésbe. Már amennyire komolynak lehet nevezni a mi beszélgetésünket. Jason minden második mondatot elviccelt, én meg úgy tettem, mintha nem érteném a kérdéseit. Be kellett vallanom magamnak, hogy eléggé zavarba ejtő a helyzet. Sosem gondolkoztam azon, hogy milyen lehet a ló másik oldalán lenni. Hát most megtudtam… Nem kell félreérteni, Jason rendes gyerek. Nagyon jó fantáziája van és a humora is jó. Ráadásul kedves és érzékeny is, amit nem fél elrejteni. Ez a fiúk többségére nem igaz, a mai világban. Nem értem miért kell a pasiknak a macsó benyomást kelteni… ők is ugyanúgy félnek, mint mi nők. És most találkoztam egy olyan „példánnyal”, aki nem rejti el a félelmeit. Mindent őszintén kimond, még ha kicsit viccesre is veszi a figurát. Pont ez fogott meg Jasonben. Nagyon megkedveltem ezalatt az 1 óra alatt.
Miután megettük a fagyit, visszamentünk Jason-ék házához. Felmentünk a szobájába és ott beszélgettünk tovább. Kiderült, hogy van egy kishúga – mondjuk ezt nem volt nehéz észrevennem -, hogy allergiás a porra, hogy tud dobolni és gitározni, és hogy utálja Robert Pattinsont. Nem sikerült kiderítenem, hogy utóbbinak mi az oka. Folyton elpoénkodta a választ, utána már nem is foglalkoztam Robbal.

- Nemsokára mennem kell – mondtam az órára pillantva. Már 5 óra volt és nekem még vezetnem kell hazáig.
- Kár – sóhajtott Jason, mire elkezdtem vigyorogni.
- Ne aggódj! Még eljövök hozzád! – kacsintottam és tudtam, hogy ezt az ígéretem nem lesz nehéz betartani. Nagyon megkedveltem Jasont.
- És majd én is elmehetek hozzád?
- Naná! Feltéve, ha egy nagykorú vezet.
- Már van jogsim!
- Ezt nem is mondtad! Ez esetben bármikor eljöhetsz hozzám. – mondtam mosolyogva és a karjába zárt.
- Olyan jó fej vagy!
- Próbálom nem összetörni az álmaidat – csúszott ki a számon. Amint kimondtam rögtön megbántam.
- Ezt azért mondod, mert ő is összetörte? – kérdezte, jól megnyomva az ő szót.
- Ezért utálod? – kérdeztem vissza. A karjaiból néztem fel rá, mint egy kisgyerek a legjobb barátjára. Igaz, hogy Jason fiatalabb volt nálam egy évvel, de már sokkal jobban hasonlított egy férfira, mintsem egy gyerekre. Jóval magasabb volt nálam. Úgy illettem a karjai közé, mintha 2 kirakós-játék darabkái lennénk. Amikor felnéztem rá maga elé bámult.
- Amikor láttalak a TV-ben nagyon meglepődtem. De amikor Robert Pattinsont megláttam, akkor még jobban. Olyan furcsán nézett rád. Mintha… - kezdte el, de nem fejezte be.
- Mintha undorodna tőlem – fejeztem be helyette, ő pedig rám szegezte a pillantását.
- Akkor nagyon megijedtem, hogy te is így nézhetnél rám.
- Még jó, hogy nem hasonlítok egy vámpírra – kacsintottam rá.
- Még jó – ismételte.

Hosszas búcsúzkodás után muszáj volt elválnunk. Cseréltünk telefonszámot és e-mail címet is. Leírtam neki, hogy hol lakok. Megfogadtuk egymásnak, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, és hogy hetente kétszer felhívjuk egymást.
Hazafelé vezettem a sötét úton, miközben anyával telefonáltam. Ezt nem lenne szabad csinálni, mert elég veszélyes, ezért gyorsan le is tettem a telefont. Nem nagyon szerettem vezetni, főleg nem egyedül, de most muszáj voltam. Ezért a napért megérte – gondoltam magamban.
A kocsi Olíviáé. Tőle kértem kölcsön. Ez a szeme fénye, ezért nagyon lassan hajtottam, hogy nehogy bajt okozzak.
Miközben vezettem a mai napon járt az eszem, és remek ötletem támadt. Talán Jasont is beleírhatnám a történetbe. Persze először meg kell kérdeznem tőle, hogy beleegyezik-e. Izgatottan igyekeztem hazafelé, hogy mihamarabb megvalósítsam az elképzelésem. Lázasan tekergettem a rádióállomásokat, remélve, hogy rábukkanok a megfelelő stílusra, ami elnyeri az ízlésem. A hosszas keresgélésnek meglett az eredménye. Nem valami nagy slágerek szóltak a rádióból, de nekem elnyerték a tetszésem. Néhány dal címét még fel is írtam a mellettem heverő jegyzetfüzetemben. Mindig nálam van ez a füzet, elsősorban az írás miatt. Sajnos hajlamos vagyok elfelejteni az ötletimet, így korán megtanultam, hogy mindig legyen nálam toll és papír.
Egy órával később már otthon zuhanyoztam. Eléggé lefárasztott a mai nap. Későn is értem haza, de azért leültem még egy kicsit laptopozni. Felmentem az oldalra, megnéztem mennyi komit kaptam legutóbb. Elolvastam néhány e-mailem és miután a szemem nem bírta tovább, úgy gondoltam ideje lefeküdni.
Hiába voltam álmos még egy órán keresztül forgolódtam az ágyban. Nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet ennek az oka. Valószínűleg az érzelmi feszültség fárasztott le ennyire, de ez az oka annak is, hogy nem tudok aludni?
Nagy örömömre – és 344 bárányka után – sikerült elaludnom.