5. fejezet - Csalódás

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet! Tudom, hogy sokat késett, amiért elnézést kérek.
Remélem egyikőtök sem haragudott meg rám...
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau



A baleset utáni egy hét hamar elment. Hamarabb, mint hittem. Emma és anya nagyon sokat segítettek nekem. A kis szabadidőmnek köszönhetően előrehaladtam a Dreams-ben, így nem kell azon paráznom, hogy írói válságba kerülhetek – ahogy a húgom mondaná.
Most Ted hangszerboltjában töltöm igen izgalmas délutánomat. Elhozták nekem a füzeteket és most azt másolom. Ez a hiányzás nem igazán tett jót a tanulmányaimnak. Elég sok anyagot kell bepótolnom. Igaz ebben nagyon nagy segítségemre van Olive. Nélküle nem mentem volna semmire.
A mai gipszlevételt sajnos nem az-az orvos végezte, aki rám rakta, de legalább a nevét megtudtam. Jason Sparks. Remélem, még találkozni fogok vele, de nem olyan körülmények között, mint legutóbb. Ted nem rajongott az ötletért, hogy ma bejöjjek dolgozni, de nem sokat tehet ez ellen. Amit a fejembe veszek, azt meg is csinálom. A makacs természetemet anyukámtól örököltem…

Miután végeztem a füzetek másolásával, úgy döntöttem gitározhatok egy kicsit. Szombat délután nincs nagy forgalom. Odamentem a gitáros pulthoz és levettem róla a kedvenc akusztikus gitáromat. Egy ideig csak néztem a kezemben, aztán a pillantásom a bolt közepén álló zongorára vándorolt. A helyére tettem a gitárt és a zongora felé kezdtem igyekezni. Annyira örültem, hogy már nem kell használnom azt a hülye mankót. Úgy éreztem magam, mint egy fogyatékos. Amikor elértem a zongorához végighúztam az ujjaimat minden billentyűn. A hangszerelés tökéletes volt. Mindig vágytam egy saját zongorára, de soha nem volt annyi pénzem, hogy meg tudjam venni. Lemondóan sóhajtottam, majd kényelmesen elhelyezkedtem a székre. Vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem és játszani kezdtem a kedvenc számom. Yiruma – Moonlight. Annyira gyönyörű az a darab, hogy nem tudok elszakadni tőle. Egyszerűen a részemmé vált.
Amikor befejeztem a számot hallottam, hogy valaki tapsol. Annyira megijedtem, hogy megugrottam ültemben.

- Ez annyira gyönyörű! – nevetett Olive, amikor meglátta az elsápadt képem.
- Aha – kapkodtam levegő után.
- Bocsi, nem akartalak megijeszteni. Akkor jössz?
- Hova?
- Hát a blogot kell fejleszteni! Megbeszéltük nem emlékszel? Föld hívja Kimet! – kalimpált előttem Olive, aztán leesett a tantusz.
- Ja, persze. Kerestél Robos képeket? – kérdeztem és az eladópulthoz siettem. Kényelmesen elhelyezkedtünk, és belekezdtünk a válogatásba. A hangulat az megvolt, ahhoz kétség sem fér.

- Ehhez mit szólsz? – kérdezte Olive, kb a századik kép után. Nem tagadom, hogy már kezdtem megunni a képét…
- Itt olyan hülye feje van.
- Hülye feje?
- Ja… olyan „tudom, mit tettél tegnap este” feje – mondtam utánozva a képen látható arckifejezést. Olive a képemet látva hangos vihogásba kezdett és én sem bírtam tovább.
- Hallom lányok jól szórakoztok! – jött be Ted a boltba, a kezében egy kartondoboz.
- Szia! Várj, segítek! – felpattantam a helyemről és megtartottam neki az ajtót.
- Köszi! Hogy vagy kislány? – kérdezte miközben végigmért. Erről a kislány dologról nem tudom leszoktatni pedig csak 4 év van köztünk…
- Jobban.
- Helyes. Ezt hátraviszem, aztán mindjárt visszajövök.
- Oké.
- Akkor én megyek is. Nem szeretném, hogy kirúgjanak! – mondta Olive, akinek a keze már a kilincsen volt, de aztán mégsem indult el.
- Minden rendben?- kérdeztem tőle, amikor 2 perc után is ugyanott állt.
- Szerintem vásárlók jönnek! – biccentett kifele az üvegen, én pedig követtem a pillantásommal. Pont az jött felém, akire a legnagyobb szükségem volt… Rob.
- Gyere gyorsan!- megfogtam Olive kezét és gondolkodás nélkül a pult mögé futottam és leguggoltam. Olive értetlenül nézett rám, aztán lehúztam magam mellé. Ekkor hallottuk meg az ajtó felett lévő csengő csilingelését, ami jelezte, hogy vásárlók jöttek. Miért?? Miért pont ide kellett bejönniük? Kérdések és panaszok ezrei hangoztak el a fejemben. Tom – aki Robbal jött – hangosan megköszörülte a torkát, mire Ted kijött a raktárból. A pillantása rögtön ránk tévedt. Hevesen nemet intettem a fejemmel jelezve, hogy ő szolgálja ki őket.
- Sziasztok! Miben segíthetek?
- Csak néhány gitárt szeretnénk megnézni – hallottam Rob hangját.
- Persze. Kövessetek! – Ted kérdőn nézett ránk, de én alig bírtam visszatartani a nevetést.

Be kell látnom, hogy elég nevetségesen viselkedek. Már túl sok véletlen történt azóta, hogy Robbal találkoztam. Először a baleset most meg ez… ez nekem sok. A történtek hatására, szinte fuldokoltunk a visszatartott nevetéstől. Tudtam, hogy már Olive se bírja sokáig, amit Ted is észrevett, így ahogy a fiúknak ígérte elindult a gitárok felé. Mi kihasználtuk az egérutat és gyorsan hátraosontunk, ahol természetesen mindent hallottunk. Hallottuk, ahogy a fiúk próbálgatják a különböző gitárokat és hangszereket, közben hülyeségekről beszélgettek – ahogy a férfiak általában. Viszont egy érdekes beszélgetés kezdődött el Tom és Rob között:
- És mit gondolsz róla?- kérdezte Tom. A háttérben a gitár halk hangját lehetett felfedezni. Ha a húgom tudná, hogy ki van itt…
- Kiről?
- Tudod a csajról, aki beléd van zúgva. Legalábbis szerinted.
- Haver! Történetet ír rólam, amit mások is olvasnak!

- Ezek rólad dumálnak? – suttogta Olivia és kérdőn nézett rám.
- Honnan tudjam. Egyáltalán miért hallgatózok? – indultam el a hátsó kijárathoz, de Olive visszarántott.
- Ha már elkezdted fejezd is be!
- Nem akarom tudni, hogy mit gondol rólam. Egyáltalán nem is biztos, hogy rólam van szó. Nemcsak én írok róla történetet…

- Pedig simán feljelenthetne, amiért elütöttem múlthéten. – mondta Rob.
- Oké… tényleg rólam beszélnek. – súgtam Oliviának.
- Gondolod? – húzta fel egyik szemöldökét.
- Ez is mutatja, hogy belém van esve. – mondta még mindig Rob.
- Tessék?! – hápogtam hangosan, aztán Olive egy gyors mozdulattal befogta a számat. Mit képzel magáról ez a…? Jobban vonzódok egy patkányhoz, mint hozzá!
- Amúgy meg szánalmas. Az ilyet csak sajnálni tudom.
- Nem is ismered! – szólt rá Tom. Határozottan bírom Tomot…
- Nem kell ismernem, ahhoz hogy tudjam, mit érez. Nem láttad az arckifejezését múlthéten? Tisztára be volt ájulva.
- Na, én mindjárt javítok a látásán! – ugrottam fel a helyemről, de Olive kezei nem engedtek el.
- Maradj már nyugton! – kérlelt.
- Tudod, hogy mi járt a fejemben akkor? Legszívesebben behúztam volna egyet neki! Emlékszel, amikor elmeséltem azt az arckifejezést? Undorok ettől a fazontól! – kiabáltam úgy, miközben Olive keze a számon volt. Megvárta, míg lenyugszom, aztán elengedett és újra hallgatózni kezdtünk.
- Szerintem akkor is rendes. Nem tűnt annak a tipikus Rob fannak. Sőt egyáltalán nem látszott rajongónak. És te is olvastad a történetét! Egyszerűen látja a világot, ami tudom, hogy megfogott téged.
- Csak azért mondod, mert elfogult vagy! Imádod a Dreams-i karaktered és ezért isteníted a csajt. Amúgy meg magasról leszarom. Felőlem álmodozhat rólam vagy tudom is én miről…
- Tudod mi a te bajod? – kérdezte Tom.
- Mi?
- Te megkedvelted Evet, és csalódtál, hogy Kim nem Ev. Ő pont az ellentettje, pedig te totál belezúgtál Evbe. Szerintem ez a te bajod.
- Te hallod is, amit kimondasz, vagy csak elhagyják a szavak a szádat? Ekkora baromságot még sosem hallottam. Amúgy meg az egész Dreams szerintem hülyeség. Annyira nyálas… még a hideg is kiráz tőle. Meg az a sok szenvedés… Bence. Hogy lehet valaki olyan morbid, hogy ilyeneket kitaláljon? Ez a csaj nem normális! Ilyet normális ember nem csinál! Komolyan mondom, ha rajtam múlna, már rég diliházba ülne a csaj. Amúgy meg a szüleit is megnézném… hogy lehet egy ilyen embert felnevelni? De lehet, hogy valami genetikai baja van. Valami örökletes… az anyja is ilyen lehet?

Beletelt egy-két percbe mire felfogtam a szavakat. Olyan dühös lettem, azt hittem menten felrobbanok. Olive döbbenten nézett rám, közben tátva maradt a szája. Dühösen felálltam a helyemről és kifelé igyekeztem. Tudtam, hogy mit fogok csinálni, ahogy Olive is. De most nem akadályozott meg. Mögöttem jött mindvégig. Ahogy kiértem nevetést hallottam, Ted lenézően nézett a srácokra. Láttam, hogy a keze ökölbe szorul, de láthatta rajtam, hogy ezt én fogom megoldani, így nem avatkozott közbe. Finoman megütögettem Rob vállát, aki lassan hátrafordult. Amikor meglátott engem egy szót sem tudott kinyögni. Kedvesen rámosolyogtam és fogalmazzunk úgy: bemutattam az orrának az öklömet.

- Ha még egyszer sértegetni mered a családom, garantálom, hogy plasztikai műtétet fognak végezni rajtad! Mondjuk az önmagába is rád férne! – mondtam még mindig mosolyogva, majd kiviharoztam a boltból.

Hallottam, hogy Olivia mögöttem jön, de nem álltam meg. A baj bennem az, hogy hiába tagadtam nagyon megbántottak a hallottak. Dühösen és csalódottan vágtattam át az utcán, Olivevel a sarkamban. A lehető legjobb barátnőként viselkedett. Pont azt csinálta, amit minden legjobb barát ilyenkor: hallgatott. Mögöttem jött és nem mondott semmit. Nem mondta, hogy várjak; hogy ne is törődjek vele; hogy sajnálja. Pont azt tette, amire a legnagyobb szükségem volt. Leültem egy padra, ami az út mellett volt. Vettem egy mély levegőt és becsuktam a szemem. Éreztem, hogy könnyek szöknek ki a szememből, de gyorsan letöröltem őket. Olive a kezemet szorongatta és mosolyogva nézett rám, amíg én az ölében zokogtam.