4. fejezet - Futás

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet!
Nagyon sok visszajelzést kaptam, amiből az derül ki, hogy tetszik a töri. Ennek szívből örülök. Mostanában minden energiám ekörül a történet körül összpontosul, még a másik történetemben is le vagyok maradva. Szerintem érthető is az örömöm.
Nagyon szeretném megköszönni nektek és mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy itt írogassak...
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau



Másnap délelőtt kipihenten ébredtem fel. Hosszas nyújtózkodás után lezuhanyoztam és elindultam a szokásos reggeli kocogásomra. A húgom még aludt, amikor elindultam, anya pedig már elment dolgozni. Kocogás előtt – mint mindig – ma is betértem a kedvenc kávézómba és megittam a kedvenc cappuchinó-m. Aztán kezdetét vette az 1 órás futkározás. Általában a házunkhoz közeli parkban szoktam futni, de most sokkal messzebbre is elmentem. A tegnap történteken járt az eszem, miközben a zene hangosan szólt a fülhallgatóból. Tegnap hatalmasat csalódtam Robban, de a többiek olyan kedvesek voltak. Nem tudom, hogy bírnak meglenni egymás mellett. Amikor elmondtam Olive-nak és Emnek a tegnapi kis „kalandomat” Robbal, alig akarták elhinni. Igaz a húgom megjegyezte, hogy furcsán viselkedett egész műsor alatt.
Este egész későn értünk haza, de anya megvárt minket. Elmeséltünk neki mindent, igaz végignézte a műsort a TV-ben. Megállapította, hogy helyes gyerek Rob, mi pedig közöltük vele, hogy sajnos félreismertem. Persze az a Rob, akit én „teremtettem” jobban tetszene neki. Nekem is…
Futás közben volt, aki felismert engem és kedvesen integettek. Gondolom sokan nézték a TV-t…
Futás közben a gondolataim is Rob körül forogtak. Próbáltam kiverni a fejemből a tegnap estét, de akárhányszor sikerült egy kicsit elfelejtenem megláttam valahol a fényképét. Hol egy hatalmas hirdetőtáblán, hol a kedvenc mozim előtt elhaladva, ahol egy új filmje fog kijönni így az ő képével van kitapétázva az épület fala. Idegességemben csak még többet futottam, ami jót tett a zsírégetésnek. Sajnos a könnyen hízó géneket apától örököltem. Egy Los Angeles-i ingatlan jobb lett volna, apu!
A saját hülyeségemen nevettem, amikor leléptem a zebrára. Viszont egy barom nem vett észre engem a kocsijából és én is csak későn, így egy hatalmas puffanás és nagy riadalom keletkezett.
Az utcán feküdtem és a jobb lábamban hasogató fájdalom nem akart elmúlni.

- Nem látsz a szemedtől! – kiabálta a sofőr.
- Te ütöttél el te barom!
- Máskor legalább nézz szét! – hallottam, hogy kinyitja az ajtót és kiszáll a kocsiból. Odajött hozzám és azt hittem menten rosszul leszek.
- Ezt nem hiszem el! – szűrtem ki a fogaim közül, amikor megláttam Robot.
- Figyelj, elhiszem, hogy ennyire hiányzok neked, de attól még nem kellene a kocsim elé vetni magad – guggolt le hozzám.
- Te tisztára hülye vagy! – szidtam le, de nem mondott semmit. Egy darabig nézegette a lábam. Egész édes volt a maga módján. Jobbra-balra döntötte a fejét, mintha úgy jobban látná a problémát. Aztán egy óvatlan pillanatban felkapott a földről.
- Ne merészelj hozzám nyúlni! Azonnal tegyél le!- kiabáltam miközben a mellkasát ütögettem, de nem foglalkozott velem. Bedobott az anyósülésre.
- Hisztis tyúk – forgatta a szemeit. Ez most komoly? Ő üt el és én vagyok a hisztis tyúk? Mit képzel magáról ez a felfuvalkodott, arrogáns, jóképű, tehetséges, vicces… KIM!
- Mit képzelsz hová viszel?
- Kórházba.
- Nem kell ide kórház! Elég, ha csak hazaviszel!- mondtam mosolyogva, ami meglepte. Egy darabig engem nézett, aztán beindította a kocsit.
- Te félsz a kórházaktól?- nézett rám.
- Nem!- vágtam rá azonnal. Talán ez is árult el engem. Egy iszonyat szexi mosoly jelent meg az arcán, ami tudatta velem, hogy a kórházba megyünk. Pillanat… nem zúghatok bele! Ez nem én vagyok! Biztos csak sérülés érte a fejemet is… igen, csak ez lehet a probléma.
- Nagyon csendben vagy.
- Nincs kedvem beszélni.
- Nagyon fáj a lábad?- kérdezte aggódva.
- Nem foglak beperelni, ha ettől tartasz. Ettől eltekintve fáj. Szerintem eltörtem.
- Ahj… az baj. Ne haragudj!- nézett rám futólag, miközben vezetett.
- Semmi baj – az útra szegeztem a szemem. Már így is kezd összezavarni, amit most érzek. Miért örülök, hogy újralátom? Valami azt súgja, tudnom kell a történetét ahhoz, hogy megtudjam mi volt a tegnapi. Még mindig a fejemben kavargott az a kép, ahogy rám nézett. Olyan gyűlölettel teli pillantást, még senkitől nem kaptam. Ismét kirázott a hideg, még az emlékére is.

Az út hátralévő részében nem szóltunk egymáshoz. Rob bekapcsolta a rádiót én pedig lejjebb tekertem a kocsin az ablakot. Akkor vettem észre, hogy valaki követ minket.
- Uh… ebből jó kis címlap sztori lesz – motyogtam az orrom alatt.
- Tessék?- csodálkozott Rob, aztán belenézett a visszapillantó tükörbe. Miután ő is szemügyre vette a járművet halk szitkozódás hallatszott mellettem. Halkan kuncogtam egyet, mire benne felment a pumpa.
- Most örülsz igaz? Végre egyszer címlapon leszel!- gúnyolt ki. Hirtelen olyan ideges lettem, azt hittem felképelem. Ha nem ő vezetné az autót, valószínűleg már rég összevertem volna. Dühösen néztem ki a kocsi ablakán és éreztem, hogy könnyek hagyják el a szemem.
- Te sírsz? - lepődött meg. – Pont ez kell nekem is…
- Te csak foglalkozz magaddal! Az már úgyis megy neked – gyorsan letöröltem a könnyeket az arcomról. Szerencsére pont ekkor érkeztünk meg a kórházba. Gyorsan kipattantam a kocsiból.
- Kösz a fuvart!- mondtam mikor kiszálltam és elkezdtem befele bicegni. Hallottam, hogy mögöttem leáll a kocsi.
- Várj már! Be se tudsz menni!- kiabálta utánam, de nem érdekelt. Haladtam tovább, de ő simán utolért. A derekamra csúsztatta a kezét, de én lelöktem róla.
- Nem kell a segítséged bunkó!- kiabáltam rá, mire mindenki ránk figyelt. Tovább bicegtem reménykedve, hogy nemsokára találkozok egy orvossal, aki hamarosan megvizsgál. A fájdalom a lábamban egyre csak nőtt, nem tett neki jót ez a „ballagás”. Rob megfogta a karom és maga felé fordított, aztán lehajolt és a vállára vett, mint egy ötévest.
- Utállak!- dünnyögtem, mire ő megtorpant majd kis idő után újra elindult.

2 percbe se tellett és máris egy orvos vizsgálta a lábamat. Rob bevette minden báját az ápolónőnél, aki elintézte, hogy soron kívül bemenjek az orvoshoz. Természetesen Mr. Nagyképű Hólyagnak is be kellett jönnie velem a rendelőbe, nehogy magamra hagyjon. Uh… ha innen kiszabadulok, esküszöm, megölöm… „Kedves barátom” a sarokban húzta meg magát, amíg az orvos a röntgen leleteimet nézte.
- Hmm… úgy látszik eltörted a bokád. Sajnos ezt be kell gipszelnünk.
- Begipszelni? De hát hogy járok úgy iskolába?
- Sajnálom, de ezt muszáj lesz. Ráadásul a járógipsz sem ajánlatos. Úgy tovább tart a gyógyulás.
- Ez valami vicc igaz?
- Tényleg nagyon sajnálom. – mondta az orvos. Tényleg látszott rajta a sajnálat, így küldtem felé egy mosolyt, hogy ne érezze rosszul magát.

10 perces várakozás után már a gipszemet csinálta az orvos.
- És melyik iskolába jársz?
- Ide a Művészeti Egyetemre.
- Komoly?- lepődött meg az orvos. – És melyik szakra?- félve néztem Robra, aki a sarokban ült és figyelemmel kísérte minden rezdülésem.
- Zene – mondtam halványan mosolyogva.
- Akkor biztos szép hangod van – állapította meg az orvos.
- Hát lehet. De inkább a dalszövegírásra összpontosítok.
- Nem vagy semmi. – jó fej volt a doki. És nem is volt öreg. Nem néztem többnek 25-nél, és jóképű volt. Mit nem adna Olive egy ilyen háziorvosért… Fekete, rövid haja az égbe meredezett, tengerkék szeme, pedig a csontjaimat is olvasztotta. Mindjárt elájulok…
- Ja – böktem ki. Frappáns válasz Kim! Ezzel most megfogtad!- dicsértem magam. Rob a sarokban sóhajtott egyet és testhelyzetet váltott.
- A barátod nem türelmes típus igaz?- nézett rám az orvos, aztán Robra.
- Nem a barátom – néztem jelentőségteljesen Robra, aki a szemeit forgatta.
- Az még jobb. – kacsintott rám a doki, mire elnevettem magam.
- Mi lenne, ha a munkájára figyelne?- kérdezte Rob, de az orvos nem foglalkozott vele.

Sajnos egy félóra alatt készen lettünk, az én „kis” gipszemmel, így el kellett búcsúznom megmentőmtől. Hál’ Istennek megadta a telefonszámát, mondván: „Bármikor felhívhatom, ha van valami problémám.” Rob persze a szemeit forgatta, aztán sietősen elsietett.
- Látod, milyen rendes vagyok. Még egy pasit is összehozok neked – mondta miközben segített felmenni a lépcsőházunkban.
- Hát, ha ennek egy törött láb az ára, inkább megöregszem egyedül. Köszi, hogy segítettél. Viszlát!- intettem az ajtóban, de Rob nem mozdult.
- Mi van?- kérdeztem.
- Még egy kávét sem érdemlek a segítségemért?- kérdezte kicsit oldalra döntve a fejét.
- Te ütöttél el!
- De csak, mert kiléptél elém!
- Hogy én? Még én vagyok a hibás? Neked amúgy is tökmindegy. Biztos sokban megkönnyítettem volna az életed, ha soha többé nem állok fel arról az útról! – vágtam a fejéhez és beléptem az ajtón.

Emma szokásához híven a TV-t nézte. Vagyis a DVD-t. Ráadásul pont azt, amire végképp nem volt szükségem. A New Moon zajait véltem felfedezni. Istenem csak ezt ne!
Betrappoltam a két mankómnak köszönhetően, és a húgom kisírt szemekkel bámulta a TV-t, miközben egyik kezével a popcorn-t tömte magába, a másikkal a szemét törölgette papírzsebkendővel.

- Miért jöttél ilyen későn?- kérdezte, úgy hogy fel sem nézett a TV-ből.
- Hát ezek nem igazán voltak a segítségemre. – ráztam meg a két mankóm, amire rögtön felfigyelt.
- Jesszus! Mi történt?
- Az a bunkó Robert Pattinson… Békésen futottam… Segítenél?- felállt a kanapéról Em, és a kezemet a vállára tette, így segített eljutni a kanapéig.
- Mit csinált?
- Hát nagyban futottam, át akartam menni a zebrán az meg elütött. – kezdtem el és részletesen elmeséltem neki a történteket.

A nap hátralévő részében nagyrészt feküdtem. Átjött Olive, megígérte, hogy napi rendszerességgel fogja hozni a házikat. Elmeséltem neki is a történetet, persze ő végigröhögte az egészet. Nekem már nem volt ilyen vicces az egész. Hála legjobb barátnőmnek sikerült sértetlenül megfürödnöm. Segített ki- és beszállni a kádba. Délbe már pizsamában voltam, de nem különösebben érdekelt. Úgysem megyek sehova… max bicegek.
Délután négyig maradt Olive, utána haza kellett ugrania. Ő már külön lakásban él, nem úgy, mint én. Többször is hívott, hogy lehetnénk egy albérletben, de nem szeretném egyedül hagyni anyát és a húgom. Sokat vagyunk együtt és nekem ez tökéletesen megfelel. Nem akarom, hogy ez a kapcsolat megromoljon. Persze egy idő után idegesítő, de azért hozzá lehet szokni. Anya is többször mondta, hogy nyugodtan mehetek Oliviához, de láttam a szemén, hogy ez az egy mondat is mennyi fájdalmat okoz neki.
Felhívtam Ted-et is, hogy ma nem megyek dolgozni. Egy hangszerboltban dolgozok suli után, így is segítve anyának. Azért szeretek ott lenni, mert nem nagy a nyüzsi. Ráadásul napközben én is gyakorolhatok zongorán. Nekünk nincs annyi pénzünk, hogy legyen egy saját zongorám, de nekem ez így is megfelel. Ráadásul Ted a legjobb főnök a világon, így nincs sok problémám ezzel. Nem egy fejezetet ott írtam, megnyugtató a hangszerek közelében lenni. Ha most belegondolok, hogy 1 hétig nem mehetek sehova… Be fogok csavarodni… Mit fogok én egyedül csinálni?
Anya felajánlotta, hogy itthon marad velem, amíg csak az egyik lábam van csúcsformában. Természetesen megegyeztem vele. Mostanában túlzásba viszi a sok munkát, így itt az ideje, hogy pihenjen egy kicsit. Annyira megörült ennek a kis együttlétnek… Már előre eltervezte, miket fogunk csinálni. Igaz eléggé korlátoltak a lehetőségeink, de anya megoldotta.
Az este nagy részében filmet néztünk Emmával. Persze az összes filmben valamilyen formában megjelent Robert Pattinson. Nem tudom, hogy direkt csinálja a kishúgom, vagy csak úgy spontán jutnak az eszébe ezek a dolgok, de nem tudtam menekülni. Vagyis ő azt hitte. Az első két filmet végigszunyókáltam, ezt megunta és felébresztett. De szerencsémre az este is hamar elment.