3. fejezet - Az igazi oldala

Sziasztok!
Kis késéssel meghoztam a frisst!
Jó olvasgatást! =)
Puszi: Klau

Ahogy azt gondoltam rengetegen voltak itt. A nézőtéren egy üres hely sem volt, ahogy azt sejteni lehetett. Rögtön Emmát és Oliviát kezdtem el keresni a szememmel és hamar meg is találtam őket. Ahogy azt mondták, az első sorban ültek és integettek nekem. Rájuk kacsintottam és ekkor éreztem, hogy valaki megfogja a karom. Először megijedtem, aztán elkezdtem nevetni saját magamon. Szerencsére csak Tyra volt a „bűnös”, aki az arckifejezésem láttán szintén nevetni kezdett. Úgy nézhettem ki, mint egy komplett idióta. Úgy is éreztem magam.
Tyra a karom fogta és a többiek felé kezdett el vezetni. Valahogy őket már el is felejtettem. A zene még mindig szólt, így nem voltam ideges. Na, jó! Egy nagyon picit így is ideges voltam.

Tyra 2 fehér kanapéhoz húzott. Akkor láttam meg őket. Rob, Marcus és Bobby ültek egymás mellett az első kanapén; Tom és Lizzy a másik kanapén. Lizzy egyből talpra ugrott, amint meglátott, de megvárta, míg Tyra-val odaérünk. Lizzy reakcióját követve mindenki felállt – már ami a srácokat illeti. Mosolyogva mentem feléjük a közönség pedig még mindig sikongatott. Eléggé zavaró volt, mert még a saját gondolataimat is alig hallottam. Amint megláttam Robot egy furcsa érzés fogott el. Nem az, amire számítottam, nem olyan érzés, hanem valamilyen más. Valamilyen különös, amitől kirázott a hideg. Egy pillanatra, amikor meglátott engem, nem tudott uralkodni az arcvonásain és tisztán láttam, hogy nem örül ennek az egésznek. Láttam egy fintort az orra alatt, ami elriasztott tőle.
Szerencsémre Lizzy rögtön letámadott. Nyomott két puszit az arcomra, a többiek pedig követték a példáját. Robnak is sikerült mosolyt erőltetnie az arcára, de a szemén tisztán láttam ugyanazt, mint az előbb. Gondolom nem akart bunkó lenni, így ő is adott puszit. Leültem Lizzy és Tom közé a kanapéra, Tyra pedig Robék mellett foglalt helyet.

- Annyira örülök, hogy megismerhetlek!- mondta Lizzy őszintén, aki még mindig a kezemet szorongatta. Tyra-nak igaza volt. Lizzy tényleg egy lelkes rajongó.
- Én is – mondtam kicsit zavartan. Hirtelen egész kellemetlenül éreztem magam. A lehető leghamarabb akartam innen elkerülni. Gondolom egy csomót fognak kérdezgetni, én meg fel sem készültem rá. Újra felszínre tört a nyuszi énem. Lizzy megláthatta rajtam, mert halkan a fülembe súgta: „Semmi baj”.
- Nagyon csinos vagy!- dicsért meg Rob, mire a nézőtér fütyülni kezdett. Gyorsan magamra néztem, mert már fogalmam sem volt, hogy mit vettem fel 2 órával ezelőtt. Anya kedvenc ruhája volt rajtam: egy fekete, térdig érő ruha, amin a mellem alatt kis strassz kövek helyezkedtek el. Miután ellenőriztem magam, ismét felpillantottam.
- Köszi – mondtam halkan. Ez nem mehet így tovább. Olyan lettem, mint egy komplett idióta. Itt nyöszörgök valamit, miközben ez nem is én vagyok. Ha kívülről látnám magam, azt mondanám, szánalmas vagyok. Talán ez így is van.
- Akkor beszélgessünk egy kicsit! Én olvastam a leveled, amit beküldtél. Nagyon megindított és azt szeretném, hogy elmeséld nekünk röviden a történeted! – kérte mosolyogva Tyra. Nagyon kedves meg minden, de ez nekem egy kicsit sok.
- A történetem?- kérdeztem vissza. A körülöttem lévők mind heves bólogatásba kezdtek, mire én elnevettem magam. Aztán a nevetésbe bekapcsolódott a nézőtér és Robék is. Vártam egy kis ideig a válasszal, át kellett gondolnom ezt-azt.
- Miért kezdtél el írni?- kérdezte Tom, aki eddig még egy kukkot sem szólt hozzám. Felé fordultam és őszinte kíváncsiságot véltem felfedezni a szemében. Ez egy kicsit megnyugtatott. Láthattam az előbb Rob arckifejezését és most a Tomét. Két ellentétes vélemény fogalmazódik meg a szemükben.
- Uh… olyan könnyűnek tűnik a kérdés, de a válasz nagyon nehéz. – gondolkoztam el. Egy kis ideig töprengtem, aztán folytattam. – Nagyon szeretek olvasni, így sok könyvet olvastam már. És rájöttem, hogy az írók, akik ezeket a történetek írják, elmenekülnek egy másik világba. Mármint nem szó szerint értem. Beleképzelik magukat különböző helyzetekbe és ez nekem is nagyon megtetszett. Úgy gondoltam nekem is ki kellene próbálnom. – mondtam komolyan miközben végig Tom szemébe néztem. Elégedetten mosolygott, ami szerintem azt jelentette, hogy tetszett neki a válaszom.
- És miért pont rólam írtál?- hajolt előre egy kicsit Rob és összekulcsolta a két kezét. Most felszabadultan mosolygott, nem úgy, mint az előbb. Ha nem lennék makacs, betudhatnám az előbbit annak, hogy csak képzelődtem. De tudom, hogy mit láttam.
- Egyrészt mert hatalmas rajongótáborod van.
- Szóval a látogatottság, így megnő. Nagyon okos – bólogatott és még mindig az a bájvigyor ült ki a képére.
- Megvárnád, amíg befejezem?- kérdeztem, mire mindenki lepődötten nézett rám. Végre megtaláltam a saját hangom.
- Bocs. Folytasd csak!- intett egyet felém.
- Egyáltalán nem érdekel a látogatottság. Persze jólesik, hogy olyan sokan nézik a blogot, meg minden, de én nem ezért vágtam bele. Egyáltalán nem volt szándékomban hírnévre szert tenni. Megvagyok én anélkül is. De az emberek többsége nem. Ezért választottalak téged. Te híres vagy, mégis maradtál ugyanaz, aki eddig voltál. – legalábbis eddig azt hittem- tettem hozzá magamban – Én csak meg szeretném mutatni az embereknek, hogy nem a hírnév a lényeg az életben. Sokkal fontosabb dolgok vannak annál.
- Ezt nagyon szépen mondtad. Nem igaz srácok?- kérdezte Tyra a közönségtől, de én még mindig Robbal néztem farkasszemet. Ahogy a szemébe néztem átláttam ezen az egész színjátékon. Az egész valószínűleg az ügynöke ötlete lehetett, ő pedig szemlátomást nem örül neki, de nincs mit tennie… a hírnév átka barátocskám.
- Akkor is így gondolnád, ha nem te nyered meg ezt a versenyt?- kérdezte, nem érdekelve, hogy a közönség zajong.
- Mindenki azt kapja, amit megérdemel. – rántottam meg a vállam. Elkezdett nevetni, mintha valami vicceset mondtam volna. Értetlenül néztem rá, de ő elfordult tőlem. Bobby észrevétlenül oldalba vágta és abbahagyta a nevetést. Nekem is csak véletlenül sikerült elkapnom ezt a pillanatot, de pont elég volt ennyit látnom. Már azon gondolkodtam, hogy élő adás ide vagy oda, behúzok neki egyet.
- Melyik volt a kedvenc pillanatod, amikor írtad a történetet? Melyik részt szeretted írni? – kérdezte mosolyogva Marcus.
- Egyértelműen a London-os rész volt az. Amikor Ev megcsókolta Rolit, hogy féltékennyé tegye Robot. Azt szerettem a legjobban írni.
- Mi volt a legpozitívabb élményed az olvasókkal kapcsolatban? – kérdezte Lizzy. Igen, rajtuk tisztán láttam, hogy nem ítélnek el.
- Szerintem az, amikor a húgom arcát látom, miközben olvassa a fejezeteket. Olyankor olyan sok gondolat jelenik meg az arcán, hogy ezeket a pillanatokat nevezném felejthetetlennek. De persze volt már nagyon sok, kedves e-mail is, ami a szívemhez nőtt. És a rendszeres olvasóim egytől egyig szuperek.
- Csak azt szeretném kérdezni, hogy ez most milyen érzés? Úgy értem, hogy azokkal ülsz egy teremben, akikről írtál. Nem furcsa?- kérdezte Tyra.
- Dehogynem! Olyan, mint egy rossz vicc. Ne értsétek félre, nem azért mondtam! Csak olyan érdekes, hisz mindegyikőtök olyan igazi. – erre mindenki elkezdett nevetni, nem is tudom miért…
- Ezzel jár, ha az ember létező emberekről ír. – nevetett Tom.
- Igen. Ezzel a kockázattal nem számoltam – nevettem én is.
- És mi a véleményed a mi Patty fiúnkról? – kérdezte Bobby. Na, ezt a kérdés nem vártam. Mindenki kíváncsian nézett rám. Még Rob is. Nem tudom, mit kellene most mondanom, hisz amit az előbb láttam, az egy kicsit kiábrándított. Vettem egy mély levegőt és a húgomék felé pillantottam. A húgom egy szót hajtogatott hevesen gesztikulálva, hogy én is megértsem: szexi. A szememet forgattam. Jobb ötlet híján az igazat mondtam. A csajok azt mondták legyek önmagam és én az is leszek.
- Hát… tehetséges színész és zenész. Úgy láttam a humora is jó, és nem száll el a hírnévtől, ami nagyon ritka.
- És sikerült beleszeretned? – kérdezte ugyancsak Bobby vigyorogva. Ezek ki akarnak csinálni? Úgy gondoltam jobb, ha nem kötöm az orrukra, hogy egy kis ideig tényleg bele voltam esve. Szerencsére hamar elmúlt ez a kis fellángolás szerű akármicsoda…
- Őszintén?- kérdeztem vissza, húzva a közönség idegeit. Még a húgom is megörült ennek az egy kérdésnek, pedig tudhatná, hogy mit fogok válaszolni.
- Őszintén – vette át a szót Rob.
- Nem. Úgy látszik rám nincs hatással a híres féloldalas mosoly – jelentettem ki vigyorogva, mire a nézőtér hangos nevetésbe és tapsolásba kezdett. Vetettem Robra egy sajnálkozó pillantást, és rákacsintottam Tomra, egy hirtelen ötlettől vezérelve. Először meglepődött aztán ő is elkezdett nevetni. Gondolom leesett neki, hogy csak szórakozok.
- Sajnos csak ennyi fért bele az időnkbe. – szólalt meg Tyra. – Itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk tőletek. Vérző szívvel jelentem ki, hogy hétvége lesz, így 2 napig nem nézhettek – mondta, mire mindenki elkezdett nevetni.
- Köszönöm, hogy eljöttetek! Remélem Kim, olvashatok tőled majd néhány könyvet! – kacsintott rám.
- Köszönöm és én is remélem! – mosolyogtam rá.
- Integetni srácok!- szólt a fiúkra Lizzy és mindenki elkezdett a kamerába integetni, aztán lassacskán kihunyt a piros fény a kamera tetején jelezve, hogy már nem vagyunk adásban.

Tyra még szólt néhány szót a közönséghez, aztán elvonult. Én addig autogramot adtam Lizzynek és Tomnak is, a végén meg már mindegyikőjüknek kellett adnom, kivéve a főhősömnek. Lizzy próbálta azzal kimagyarázni, hogy nagyon elfoglalt, azért nem tud idejönni, de én nem vagyok hülye. És persze nem is vártam mást. Pontosan tudtam, hogy ez egy jó kis reklámfogás volt, hisz ilyen a show business.
Tom azért kért neki egy autogramot, de tudom, hogy mi lesz szegény lapnak a sorsa. Samnak és Victorianak is kellett írnom egyet. Lizzy gondoskodik róla, hogy eljusson hozzájuk. Kiderült, hogy Victoria is nagyon szereti a történetem, Lizzyvel együtt. Tom pedig egyenesen odavan a Dreams-beli jelleméért.
A húgom és Olivia legnagyobb örömére sikerült elérnem, hogy legyen egy közös képük Tommal. Aztán a többiek is odajöttek hozzánk és a végén már mindenki mindenkivel fényképezkedett. Em többször is kérdezte, hogy hova lett Rob, de én gyorsan elhárítottam. De a félelem gyorsan elszállt, amikor hallottam, hogy a húgom a bunkó jelzővel illeti. Ezek szerint nemcsak én képzeltem, hogy olyan furcsán viselkedett.
Még egy félórán keresztül beszélgettünk így egynéhányan, aztán elvonultam átöltözni. Ez az estélyi stílus nem passzol hozzám. Én inkább a tornacsuka, farmergatya, póló összeállítást részesítem előnyben. Sose voltam az a cicababa típus. Felvettem a kedvenc sötétkék farmerem és a fekete, hosszú ujjú, kockás ingem. A fekete magas sarkúmat lecseréltem az én hűséges fekete topánkámra. A táskámba dobáltam a sminkes asztalon lévő holmimat, amikor hallottam, hogy valaki kinyitja az ajtót.

- Olivia, nem tudod, hova tettem az MP4-em? Már mindenhol kerestem! – fordultam meg, de nem Olive állt ott, hanem legnagyobb meglepetésemre Rob.
- Hello! – köszönt.
- Szia! – köszöntem én is. Mit keres ez itt? Lehet, hogy csak eltévedt.
- Gondoltam ennek örülnél! – nézett rám vigyorogva és odanyújtott nekem egy dedikált képet.
- Aha. Ez volt minden vágyam – mondtam lehangoltan.
- Tudod, a szobaszámomat nem szeretném nyilvánosságra hozni. Amúgy sem szeretném, hogy netalántán beállíts hozzám valamikor. Mondjuk, ha meggondolnám magam majd hívlak. Hozhatod a húgod is! – kacsintott rám, engem meg elkapott a hányinger.
- Undorító vagy! – vágtam hozzá.
- Te meg szánalmas! – nevetett rajtam.
- Tudom. De úgy látszik, a húgomnak igaza van. – miközben ezt mondtam megfogtam a táskám, indulásra készen.
- Mégis miben?- nézett rám kíváncsian.
- Tommal jobban járok! – vigyorogva rákacsintottam, kikerültem és távoztam az öltözőmből.
- Akkor talán róla kellett volna írnod!- kiabálta utánam.
- Nem is rossz ötlet! – kiabáltam hátra, miközben a kijárat felé igyekeztem.