54. fejezet - A jó srác

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet! Igaz, hogy papírzsebkendő-cunami áldozata lehetek, de megkockáztattam felkelni az ágyból és itt vagyok =D

Még mindig betegen és még mindig taknyosan szeretném megköszönni az előző fejezethez kapott komikat: Betsy-nek, Chanel-nek, Eminek, Csibimoon-nak, Xriana-nak, Anikónak és Edinának! :) Továbbra is imádom mindegyikőtöket!! =D Köszönöm annak a 47 embernek, akik valamelyik rubrikába kattintottak!

Nem húzom tovább az időt, csak annyit mondok, hogy visszatér a ti Robikátok... egy Rob-szemszög keretein belül =D

Jó olvasgatást!
Puszi: Klau



54. fejezt - A jó srác

Rob szemszög

A szél csak egy kicsit fújt, mikor kiléptem az utcára. Nem is volt hűvös, mint ahogy azt az időjárás-jelentésben megjósolták. Kifejezetten szép idő lenne, ha nem lenne ilyen szar kedvem.

A kedvenc sötétbarna bőrdzsekimet azért a vállamra vettem, mert utálom, ha meg vagyok fázva. Már pedig elég hamar megtalál az influenza. Reszkető kezekkel kotortam elő a zsebemből a gyújtót, a cigi már a számban lógott. Pontosan nem tudom, hogy miért reszketett a kezem, de azért ráfogtam a szélre. Nem tudtam, merre visznek a lábaim, de nem is érdekelt annyira. Indulás előtt felhajtottam még egy üveg sört biztos, ami biztos. Annyira magammal voltam elfoglalva, hogy még a szokásos baseball-sapka – napszemüveg párost sem vettem fel. De már annyira nem érdekelt az egész… Elképzeltem magamban, mi lenne, ha felismerne valaki… amilyen paraszt vagyok jelenleg, elküldöm a picsába. De nem hiszem, hogy ettől már valaha is félnem kellene. Nem hiszem, hogy ezek után bárki is hinne bennem.

Lizzy hőstettként kezeli, az ügynököm pillanatnyi hülyeségként, Tom szerint ezt már meg kellett volna tennem. Mindenkit kiosztani félóra alatt, kiüvölteni magamból, ami bánt talán tényleg nem volt hülyeség, de jó sem. A bejegyzés, amit Kim blogjára tettem fel, felkavarta az állóvizet. A világ három részre szakadt: az egyik csoport, amelyik utál; a másik, amelyik talán még valamiért szeret; a harmadik, aki rá se bagózik arra, amit teszek.

Végül az egyik hídnál találtam magam. Nem volt forgalmas, csak egy kis átvezető hídja a bicikliseknek és a gyalogosoknak Manhattan és Brooklyn között. Valahogy nem illett bele a környezetbe, régies kinézetével. Maga a híd nagyon masszívnak tűnt, mégis olyan szépen meg volt munkálva, hogy úgy tűnt, csak dísznek van itt. Felültem vastag, betonkorlátjára és megfordultam, hogy az East River-re tudjak nézni. A lábam három láb magasan lógott a víz tükre felett. Lehetetlenül simának tűnt a víz, ahogy egyenletesen hullámzott, szinte már hívogatott. A fejemhez kaptam, ahogy eljutott a tudatomig, hogy most arra gondoltam, hogy bele akarok ugrani a vízbe.

- Szia! – ültemben megugrottam és korlát széléhez kaptam, majdnem leestem az ijedtségtől. Egy sötétbarna hajú, kék szemű, kerek arcú lány pislogott rám egy szürke baseball-sapka alól. Pont ez hiányzott…

- Helló! – köszöntem feltűnően unottan és újra a vizet néztem. Éreztem, hogy a lány feszeng mellettem. Vastag, sötétkék pulcsija ujját ráhúzta a kezére és csavargatta az oldala mellett. A szemem sarkából láttam, hogy egy világos farmert és egy kék tornacipőt visel. Körülbelül 18 évesnek néztem.

- Szerintem nem kellene megtenned – mondta erős akcentussal. Felé kaptam a fejem és halkan kuncogtam.

- Öhm… nem akarok leugrani – forgattam a szemem.

- Hát persze, hogy nem – bólogatott a lány. Újra ránéztem. A homloka ráncokba szaladt, mint aki nagyon koncentrál valamire. A baseball-sapkája most a korláton hevert mellettem, a haja összefogva, csak egy-két tincs lebegett szabadon a szélben.

- Oké, én nem akarok leugrani – mondtam lassan, tagolva, mert nem voltam biztos benne, hogy megérti-e minden szavam. Sütött róla, hogy külföldi: a sötétkék pulóverén lévő MADE IN HUNGARY felirat mindent elárult. Felhúzta az egyik szemöldökét.

- Nem vagyok fogyatékos – még jobban ráncos lett a homloka.

- Nem, én csak… minek magyarázkodok? Kérsz egy autogramot? – sóhajtottam és unottan újra felé pillantottam.

- Autogramot? – húzta össze a szemöldökét és végigmért. Ahogy lassan végigjáratta rajtam a szemét zavarba jöttem. Létezik, hogy nem ismer meg? Vagy talán már hozzá is eljutott a hír, hogy Rob Pattinson egy önző alak? Előkotortam a cigit a zsebemből és rágyújtottam. Mivel már így is szemétnek tart és valamilyen okból kifolyólag hirtelen meg akartam változtatni a véleményét, megkínáltam cigivel, hogy ne tartson bunkónak. Megrázta a fejét, így még több hajtincs szabadult ki a hajgumi szorításából.

- Nem élek vele – a cigi visszakerült a zsebembe. Hosszú hallgatás következett és nem értettem, hogy miért nem megy el ez a lány. Ha nem tudja, hogy ki vagyok, miért van itt velem? Aztán rájöttem, hogy csak úgy hajtogatom magamban, hogy „a lány”. Ideje megkérdezni a nevét.

- Hogy hívnak?

- Bettinának – nem tudom, hogy mit olvasott le az arcomból, de még hozzátette – Szólíts, csak Tinának!

- Jól van – válaszoltam közömbösen.

- És téged hogy hívnak? – kuporodott fel mellém a korlátra, megtartva a tisztes távolságot. Újra döbbenten néztem rá. Hihetetlen, hogy mit szakított fel bennem az, hogy valaki megkérdezte a nevem. Évek óta, amerre jártam, sose kellett bemutatkoznom és most itt ez a lány és a nevemet kérdezi.

- Henry-nek – válaszoltam némi gondolkodás után. Ha már úgysem ismer, akkor ki is használhatnám a helyzetet – Én… tényleg nem szeretnék leugrani, csak gondolkodni jöttem ide.

- Miről?

- Csalódtam az egyik kedvenc filmsztáromban – Jézusom, Pattinson! Nem vagy normális!!! Kérdőn felvonta a szemöldökét, aztán hangosan nevetni kezdett. – Mi olyan vicces? – próbáltam felháborodást színlelni, de nem igazán sikerült.

- Ne haragudj! – takarta el a száját, de hallottam, hogy még mindig kuncog. – Itt az emberek… annyira mások. Komolyan, egy filmsztár miatt vagy letört? Le merem fogadni, hogy a nevedet sem tudja – próbálta elfojtani a mosolyát.

- Hallottál Robert Pattinson-ról? – kérdeztem, de közben nem néztem rá. Féltem, hogy ha megemlítem a saját nevem, akkor rögtön felismer. A szemem sarkából láttam, hogy csodálkozik.

- Igen. Szegény srácot, sajnálom – mondta együttérzéssel a hangjában. Rákaptam a tekintetem. Mi van?!

- Miért? – kérdeztem meg hangosan is. Hetykén megrántotta a vállát.

- Tudod… nem lehet könnyű, hogy mindenki oda van érte. Egy csomó elvárás elé állítják. Én megértem, amit tett – miközben beszélt a tornacipőjét nézte. A folyó halk morajlása töltötte ki a pillanatnyi szünetet. – Mindenki arról a bejegyzésről beszél… tudod, amit annak a lánynak a blogjára tett fel. Szegény… még szerelmes sem lehet. Ezért vagy olyan szomorú? – nem tudtam válaszolni, csak bólintottam. A szavai kavarogtak a fejemben. Hagyta, hogy hadd gondolkodjak el, aztán megint megszólalt – Szerintem nem kell aggódnod miatta. Erősebb, mint hinnénk – ez meg már olyan volt, mintha nem is nekem mondta volna. A szavai különös nyugalommal árasztottak el, de azért én ebben kételkedem.

- Honnan tudod?

- Én nem bírtam volna ki eddig. Mármint, hogy irányítsanak.

- Szerintem meg pont ezért gyenge. Hagyták, hogy irányítsák! Aláírt egy szerződést, és hagyta, hogy úgy mutogassák, mint valami cirkuszi majmot – ezen elgondolkodott.

- Ez volt minden álma, nem? Az álmaimért én is mindent megtennék – vont vállat. Egy pillanatra eszembe jutott a szoba, ahol aláírtam a Twilight szerződését. Bele sem gondoltam, hogy mit vállalok. Csak azt akartam, hogy minden álmom valóra váljon. Mint ahogy azt Tina is mondta.

- Hogy láthatsz ennyire tisztán? – suttogtam magamnak.

- Tessék? – vonta össze a szemöldökét. Basszus Pattinson! Legalább figyelj oda, mit mondasz!

- Úgy értem… hogy láthatsz ennyire… tisztán… más embereket? – javítottam ki magam, remélve, hogy beveszi, hogy erre gondoltam. Újra megrántotta a vállát.

- Csak empatikus vagyok – mosolygott maga elé.

- Köszönöm – mosolyogtam én is. Végre rá mertem nézni. Meglepődött.

- Mit? Nem akartál leugrani.

- De egyszer megtettem volna – vallottam be magamnak is.

- Rob Pattinson miatt? Itt mindenkinek elment az esze? – nézett rám kérdőn, mire elnevettem magam. Szó nélkül felállt és felvette a baseball-sapkáját. Teszem fel jogosan a kérdést: Minek ilyenkor baseball-sapka? Jó, mondjuk pont én kérdezem, mikor még este is napszemüvegben járok… Elment mellettem, mintha sosem beszéltünk volna. Egy darabig néztem, ahogy ellépked, aztán újra a vizet bűvöltem. Erősnek éreztem magam és tudtam, hogy innentől talán már mindenre képes leszek.

- Hé, Rob! – kiabálta valaki a távolból. Reflexszerűen a hang irányába fordultam és két méterre tőlem megláttam Tinát, amint lassan elmosolyodik. Tátva maradt a szám, aztán én is elmosolyodtam – Jó srác vagy. Csak ne add fel – kiabálta még mindig mosolyogva. Vigyorogva intettem neki egyet, aztán elnyelte őt a sötét New York-i éjszaka.

Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg pár sorral, hiszen sokat jelent a véleményed! :)