32. fejezet - A bál

Sziasztok!!
Itt van a legújabb fejezet!! Nem is húzom az időt :)
Jó olvasgatást!
Puszi: Klau




Egy órával később Jasonék autójában tartottunk a helyszín felé. Gondosan ellenőriztem, hogy minden megvan-e, miközben éreztem, hogy a mellettem ülő sofőröm minden második másodpercben engem néz.

- Nem tetszik? – böktem frissen sütött hajamra, amikor meguntam a bámészkodást.
- Viccelsz? Gyönyörű vagy! – kerekedett el a szeme, aztán pipacsvörös lett. Küldtem felé egy hálás mosolyt.
- Gyönyörű? – kínoztam.
- Khm… már úgy értem, kevésbé lepusztult – kerülte a pillantásom.
- Kösz – mondtam morcosan.
- Nincs mit – bólintott egyet előre, mintha nyugtázott volna valamit.

A szememet forgattam és még egyszer ellenőriztem, hogy megvannak-e a belépők. Szerencsére mindkettő a táskámban lapult a pénztárcámmal és a telefonommal együtt. Próbáltam minél kényelmesebben elhelyezkedni, de ebben a nagy ruhában nem igazán sikerült. A BMW eleve nagy, de nem egy báli ruhát viselő csitrire tervezték, az fix.

45 perccel később Jason ragyogó mosollyal nyújtotta át a meghívónkat az ajtóban álló jegyszedőnek. Az épület egy kastélyhoz hasonlított kívülről, és ahogy belestem a jegyszedő válla felett, belül is épp olyan volt. Az épülethez tartozott még egy park, ami ízlésesen ki volt világítva. Még csak most jutott el a tudatomig, hogy Jason itt áll mellettem. Alaposan végigmértem. Fekete vászonnadrágot viselt, fekete zakóval, alatta pedig szürke inggel. Vörös nyakkendőt viselt, hogy passzoljunk egymáshoz. Haja gondosan kivasalva, láthatólag fodrásznál járt, mert mintha rövidebb lenne. Hiába volt rajtam magas sarkú, még így is jóval magasabb volt nálam. A zakója alatt tisztán ki lehetett venni izmos felsőtestét. Ha a húgom most látná…

- Mi az? – kérdezte, mert észrevette, hogy őt bámulom. Segítőkészen ajánlotta fel jobbját, én pedig mosolyogva elfogadtam.
- Nagyon jól nézel ki – közöltem vele.
- Lassan egy órája vagyunk együtt és még csak most vetted észre lebilincselő sármom? – vigyorgott rám, mire én is vigyorogni kezdtem.

Lassan haladtunk a bálterem felé, de ahogy végigmentünk a folyosókon olyan érzésem támadt, mintha egy kastély hercegnője lennék. Mindenki kicsit meglepődve állt arrébb, amikor közeledni kezdtünk és kedvesen mosolyogtak ránk. Volt, aki még köszönt is, bár fogalmam sem volt róla, hogy ki is lehetett. Megkönnyebbülten vettem észre, hogy nem öltöztem túl. Minden nőn olyasmi ruha volt, mint amit én is viseltem, így megnyugodtam. A folyosók falain aranyárnyalatok játszottak halvány megvilágításban. A különböző termeket hatalmas ajtók választották el egymástól. Az ajtófélfán különböző faragások voltak. Angyal- és virágminták pompáztak a lecsiszolt felületen.
A bálterem közeledtét jelezte a halk zene, ami a jobb oldalunkról jött. Jason is hamar kapcsolt így letértünk egy folyosón és hamar egy nagy terembe jutottunk. Velünk szemben volt még egy ajtó, amin ugyancsak emberek szivárogtak be. Volt néhány lépcsőfok lefelé, majd a jobb oldalamon egy hosszú lépcső vezetett le a terembe. Jason-nel lassan lépkedtünk lefelé azon a néhány lépcsőfokon – még a kocsiban figyelmeztettem, hogy vigyáznia kell velem, ha lépcsőt lát.
Aztán jobbra fordultunk és elállt a lélegzetem. Egy hatalmas terem, közepén egy nagy tánctérrel. A terem déli részén asztalok és székek helyezkedtek el, az asztalon mindenféle finom falat volt felfedezhető. A terem keleti oldalán a zenekar helyezkedett el, lassú, megnyugtató dallamokat játszva. A nyugati oldalon volt még egy ajtó, amin ugyancsak emberek özönlöttek be a helyiségbe. A táncparketten emberek ringatóztak jobbra-balra. Amy neve jutott az eszembe.

- Mehetünk? – kérdezte mosolyogva Jason, mikor megálltunk a lépcső előtt.
- Amyért – sóhajtottam.
- Amyért – ismételte, mire kérdőn néztem rá. Reflexszerűen megfogtam a ruhám és feljebb húztam, hogy nehogy rálépjek.
- Tudod, ki ő? – kérdeztem, de nem néztem rá, hanem a velünk szemben lévő, a falon függő hatalmas tükröt figyeltem, és a benne mozgó tükörképünket.
- Nem, de hallom a hangodon, hogy sokat jelent neked. Ráadásul szép neve van – mosolygott a tükörképben Jason. Most már ő is előre nézett és mosolyogva figyeltük egymást a tükörből.
- Volt – mondtam még mindig mosolyogva. Jason arckifejezéséből ítélve megértette a helyzetet. Még jobban megszorította a kezem és én visszaszorítottam.

A falon lévő tükörre pillantottam. Én voltam. A régi én. A ruha – hál’ Istennek - olyan volt, mintha rám öntötték volna. A sminkem tökéletes volt – sötétbarna szemhéjfesték, ami csillogott; szemceruza; szempillaspirál; ajakfény. A nyakamban függő nyaklánc meglepően jól passzolt a ruhámhoz – egy fehérarany nyaklánc volt, rajta egy félholddal. A tekintetem ismét ragyogott, mint régen. A hajam, pedig… újra barna, hullámos fürtökként lebegett a terem fényei között. Két tincs elől ki volt vasalva, a többit pedig besütöttük. Meglepően szép lett a végeredmény. Majdnem elbőgtem magam, amikor megláttam magam újra barnán. Minden tökéletes volt. Egészen addig, amíg meg nem hallottam, egy ismerős, kellemes dallamot. A zenekar felé néztem, miközben még mindig lassan lépkedtünk lefelé a lépcsőfokokon. Sam Bradley állt az emelvényen és a Too far gone-t énekelte, lenyűgöző hangon. Egy darabig meghatva mentem lefele, de csak egy darabig.

- Ne gurulj be! – suttogta mellettem Jason, még mindig mosolyogva majd odaintett egy mozdulatlanul álló alaknak.

Először nem ismertem fel, de amint közelebb értünk felismertem és nemcsak őt, hanem a mellette álló lányt: Robert Pattinson és Kristen Stewart. Rob leesett állal nézett minket, míg Kristen magyarázott neki valamit. Amikor észrevette, hogy nem rá figyel, követte Rob tekintetét. Egy fintort vágott és elfordult, de Rob ugyanott állt ugyanúgy. Először nem tudtam, mit kellene csinálnom vagy éreznem, de kedves kis bestia lévén mosolyogva integettem oda nekik. Egyikük sem reagált, mire én és Jason nevetni kezdtünk. Lassan de biztosan megérkeztünk a terembe és csodálkozva pillantottam körbe. Innen még nagyobbnak tűnt a terem.

- Igyunk valamit! – vetette fel Jason.
- Jó ötlet – villanyozódtam fel. Aztán eszembe jutott valami. Az emlék… Amy… Robert Pattinson néz leesett állal. Gyorsan körbepillantottam a termen, miközben Jason az italok felé vezetett.
- Keresel valakit?
- Csak Orlando Bloom-ot – legyintettem, mire Jason meglepetten nézett rám, és én nevetni kezdtem. A mikrofonban még mindig Sam bársonyos hangját lehetett hallani. Amíg az italok felé oldalaztunk nem tudtam parancsolni magamnak. A szememmel folyamatosan Rob után kutattam, aztán észbe kaptam. Gyorsan túltette magát rajtam. A keresésnek köszönhetően újra megláttam őket, amint a táncparkett közepén ringatóznak. Ideges és dühös voltam, nem is Robra – persze rá is – de inkább magamra. Megfogadtam magamnak, hogy nem foglalkozok vele, erre mit csinálok? Őt kukkolom, ráadásul úgy látom, remekül szórakozik. Öltönyt viselt, ami egy kicsit szálkásabbnak mutatta, mint amilyen valójában. A haja gondosan égnek állt. A lányon – Kristen-en – fehér ruha volt, ami számomra túl sokat mutatott. Szegény csaj elég gebe, míg én egy bálnának éreztem magam. Fekete hajába, mintha egy madár fészket rakott volna… ráfért volna egy fésülködés.
- Ne is törődj velük! – vonta meg a vállát Jason, amikor észrevette, hogy őket bámulom.
- Igazad van – sóhajtottam – Sajnálom, hogy…
- Nincs baj. Ez a mi esténk, nem? Jól fogjuk érezni magunkat, akármi is történik – adott a kezembe egy pohár pezsgőt.
- Éljen – vigyorogtam, majd koccintottunk. A pezsgőnek kellemes édes íze volt.
- Ki kellene derítenünk, hogy engem miért hívtak meg – vetettem fel az ötletet.
- Először azt kellene kideríteni, hogy milyen jótékonysági bálon is vagyunk. Jó lenne tudni, hogy kinek fogunk adakozni…
- Nem rossz ötlet – kortyoltam bele ismét a pezsgőbe.
- Te maradj itt, én mindjárt jövök! – engedte el a kezem.
- Hova mész? – lepődtem meg. Nem hagyhat itt egyedül! Mit fogok én csinálni? Mi van, ha… elrabolnak? Vagy megerőszakolnak? Mondjuk egyik sem valószínű, de akkor is…
- Kiderítem a kérdésekre a választ. Láttam az ajtónál valakit, aki szerintem segíthet nekünk.
- Veled megyek – tettem le a poharat az asztalra, mire egy pincér már mellettünk is termett és elvitte az üres poharakat.
- Ha nem gond, inkább egyedül mennék. Egy év lenne, mire te átjutnál a terem túloldalára ebben a ruhában.
- Kösz – morogtam az orrom alatt.
- Sietek – intett egyet felém, meg sem várva a válaszom.

Tökéletesen maradt annyi időm, hogy morogjak magamban. Elvettem még egy pohár pezsgőt, miközben a tekintetemmel Jason-t követtem. Tényleg gyorsabban mozgott nélkülem, de még meg fog fizetni azért, mert magamra hagyott. Mondjuk, meghívatom magam egy Eper Shake-re…
Belekortyoltam az édes ízű pezsgőbe és végigfutattam a tekintetem a termen. Itt volt minden korosztály. Idősek, gyerekek, fiatalok. Voltak hírességek, kisemberek – mint én – néhány vállalatvezető, akiket felismerek a TV-ből.
Egy kicsit furcsán éreztem magam. A hajam súlya a vállamra nehezedett, ami most igencsak meg volt terhelve, a sok hajlakk miatt. Hogy-hogy fogom kiszedni az egy liter hajlakkot a hajamból, az rejtély. Furcsa volt tükörbe nézni. Újra úgy látni magam, ahogy évekkel ezelőtt kinéztem. Igaz nőttem néhány centit és néhány kilót fel is szedtem, de másféle változást nem lehet észrevenni rajtam. A három évvel ezelőtti döntésem – miszerint befestem a hajam – nagyban kapcsolódik Amyhez. Nem akartam ugyanaz maradni… nem akartam, hogy még egyszer megtörténjen. Nem akartam emlékezni. Akárhányszor tükörbe néztem, mindig Amy jutott eszembe. Hasonlítottunk egymásra. A halála után bűntudatom támadt, hogy én életben maradtam. Nem igazságos, hogy én itt vagyok, míg ő… nincs itt.
De ez a mai napon megváltozott. Ugyanaz a régi én, csak egy kicsit erősebb lettem az évek alatt. Inkább hálás vagyok, amiért hasonlítok rá, mert így eszembe juttatja, hogy miért küzdök.

- Szia! Kimberly, igaz? – nyújtott kezet a fekete, madárfészkes hajú lány. Rob egy kicsit zöld fejjel állt mellette. Hányingere van? A helyében nekem is az lenne…
- Ööö… igen – fogtam kezet Kristen-nel. A világ mintha forogni kezdett volna, a szívem vad dübörgésbe kezdett.
- Kristen vagyok, Kristen Stewart – mosolygott rám feltűnően kedvesen, bár a szeme inkább gúnyról árulkodott. Ez a bemutatkozás meg nagyon hasonlított valamire: A nevem Bond, James Bond. Kis híján a szemébe röhögtem, úgyhogy inkább kortyoltam még egyet a pezsgőből, ami igencsak fogyóban volt. Miközben ittam nem kerülte el a figyelmem, hogy összekulcsolják a kezüket. Szóval így állunk… ezek járnak. A fejemben több ezer nyomdafestéket nem tűrő szó állt össze.
- Nem is tudtam, hogy téged is meghívtak – szólalt meg végre Rob, aki egyben meglepődve és bűnbánóan nézett rám. Mosolyt erőltettem magamra.
- Hát, én sem tudtam, hogy te is itt leszel.
- Egyedül jöttél? – szólt közbe Kristen. Ez amnéziás? Tudom, hogy látott engem és Jason-t, ahogy a lépcsőn jöttünk lefelé.
- Nem.
- Mondtam, hogy nincs egyedül – ölelte át Robot.
- Tudom. Láttuk lejönni a kísérőjével – válaszolta a gerlepár szőrösebb résztvevője.
- Ja, tényleg! Olyan buta vagyok – legyintett maga előtt Kristen. Ez tutira, gúnyolódni jött ide. A kis…
- És hol van a párod? – kérdezte mosolyogva még mindig Kristen, megtörve a kellemetlen 3 perces csendet.
- Ő nem a… - kezdte el Rob, de Jason félbeszakította. A kezét a derekamra csúsztatta és szorosan magához vont. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy akár meg is csókolhattuk volna egymást.

Az "új" Kim

Ha tetszett a fejezet, kérlek tisztelj meg néhány sorral, mert sokat jelent a véleményed! :)